Nézz az ég felé, énekli Charlie, és igaza van. Nézz az ég felé, emeld fel a fejed és láss az orrodnál tovább - vagyunk páran, akiknek ez nem megy könnyen. Akkor sem, ha  megtesszük. 

Nem megy könnyen, mert egyszerűen nem ez a látószögünk. Nem mondom, hogy mindig leszegett fejjel kullog előre a magamfajta, mert nem. Felemelt fejjel, felszegett állal tudunk mi előre menni, nagyon is, de fél szemmel általában lopva hátrafelé tekingetünk, azt keresve, hogy hol rontottuk el. Mintha nem lenne már teljesen mindegy.

Tulajdonképpen tényleg nem mindegy, mi van mögöttünk. Ha a látószöget kihúzzuk, nagyobb összefüggésben látunk dolgokat és kiderülhet, hogy amiről azt hittük, elrontottuk, azt nem rontottuk el. Tettük, ahogy akkor a legjobb szándékunk és az  akkori tudásunk szerint tudtuk.

Legyen ez elég. 

Bárcsak egy varázsütésre életformává válhatna a látószög kitágítása!  De addig is, szerintem tényleg nézzünk az ég felé. 

Az erdei futópályához egy egészen kicsi erdősáv mellett vezet az út. Ezt a piros vesszős bokrot eddig még sosem vettem észre, pedig ott van, alig két lépésnyire az úttól. Most, a februári szürkeségben megláttam, de nem azért, mert már ki van éhezve a szemem a színekre. Nem, én nagyon jól elvagyok a novembertől márciusig tartó  szürkeséggel és kövezz meg érte, de bár tartana még akár tovább is, szóval nem a színeket vadászom. 

De most megláttam, gondolom pont  a pirossága miatt és rögtön a rejtőzködés jutott róla eszembe.  Hogyan tudott rejtve maradni előttem eddig?

Pedig nyitott szemmel járok, hiszen ez a feladatom: esténként, amikor felhív a hétévesünk, érdekes és izgalmas dolgokat kell mesélnem neki, mert az, hogy a boltban nem volt friss kenyér, az neki nem érdekes. Arra ő nem kíváncsi és  szerintem igaza is van. 

A nyitott szemmel való járás-kelés pont arra jó, hogy begyűjtsem az esti érdekes elmesélni valókat. Ha esetleg annyira ingerszegény az aktuális napi környezetem, bár ez nagyon ritkán fordul elő, akkor arról szoktam mesélni, hogy mit álmodtam és én mindig nagyon különleges dolgokról tudok álmodni. Kimeríthetetlen álomforrással rendelkezem szinte bármiről, de hogy, hogy nem, leginkább pont olyanokról, amelyek egy hétévest éppen a legjobban érdekelnek. 

Egy ideje esténként a leendő természettudományos kutatólaboratóriumunkkal foglalkozunk és ott rettentő sok furcsa dolgot vizsgálunk, például különleges növényeket is.

Ma este a kutatásunk tárgya ezzel a piros színű bokorral fog bővülni és lehet, éppen ez vezet majd a világhírhez.  Egy piros színű bokor szerintem önmagában nem lesz elég ehhez, de ha hozzáteszem majd, hogy álmomban ez a bokor elrejtőzött előlem, már esélyesebb. Szerencsére elég jól értek az állatok nyelvén, különösen a varjakén, így meg tudtam érteni, amit az egyikük károgott, amikor éppen elrepült felettem - hogy vegyem fel a mindent-látó szemüvegem, amit pont a hétévesünk fejlesztett ki és szerencsére éppen nálam is volt -,  így aztán észre tudtam venni ezt a bokrot és rájöttem, hogy azért tudott eddig rejtőzködve maradni, mert álarcot viselt.

Hát persze, hogy álarcot viselt, hiszen farsang van. Elbújt az álarca mögé.

Természetesen a jelenséget tovább fogjuk vizsgálni és az eredménnyel a világot óriási tudományos felfedezéshez fogjuk juttatni, magunkat pedig Nobel-díjhoz, amit megosztva fogunk kapni.

Ha ma este esetleg azt a kérdést kapnám, hogy milyen álarca lehet egy bokornak, majd rögtönözni fogok.

De az az igazság, hogy a hétévesek nem kérdeznek ilyeneket. 

Mert ők tudják. 

Van egy határ, amit nem lehet következmények nélkül átlépni, sem a családban, sem a barátságban, de nyugodtan általánosíthatok is: semmilyen kapcsolatban. Nem egyetlen határról van szó, hanem inkább határokról, mert ahány emberrel állok kapcsolatban, látom, hogy a sajátját mindenki máshol húzza meg.

Ha egyértelműen meg van húzva, akkor az segít, hogy ne lépjem át. Ha bizonytalanul, akkor kitapasztalom, meddig mehetek el, de ez a tapasztalás félreértést, bizalmaskodást vagy akár sértést is okozhat, amit nehéz elsimítani és a következmény akár kitoloncolás is lehet. Kibírhatatlanul nehéz érzés kitoloncolva lenni.

Én nehezen húzom meg a saját határaimat. Az  én határaimon könnyű belépni és nem nehéz belül maradni. Akit beengedek a bizonytalan határaimon belülre, akinek hagyom, hogy átlépjen egy nem egyértelműen meghúzott határt, azt ugyanis nehezen tolom vissza a határon túlra, inkább a határvonalat tolom távolabbra. 

Tulajdonképpen az én határaim gumiból vannak, hogy lehetőleg ne kelljen senkit kitoloncolni.

Nem azért, mert neki fájna, hanem mert szerintem nekem jobban.

"Képzeld el, tudom, nem nehéz,

Képzeld el, hogy nincs határ.

Távol lehetsz és mégis közel,

Így marad mindörökre már."

(Bódi László Cipő: Soha nem veszíthetsz el)

Amikor 50 éves lettem, nagyívű elképzeléseim voltak a megünneplésemről. Nem a szokásos ünneplést akartam tortával és gyertyafújással, hanem inkább valami emlékezeteset szerettem volna tenni. Valami aktivitást, kirándulást, utazást vagy jelentős cselekedetet képzeltem, de konkrétan nem tudtam, hogy mi lenne az. Egyet tudtam: ha már világhírű nem lettem, legalább a családom és a barátaim bólintsanak elismerően az ötven évesen megtett nagyszerű cselekedetem láttán. 

Ahogy közeledett a születésnapom, úgy lettem egyre kétségbeesettebb. 

Mi legyen az a nagy dolog, amit még az unokáim is büszkén fognak mesélni az ő unokáiknak rólam? Valami nagy dolog kellene, de a megölelni ötven fát, felkeresni ötven híres templomot, vagy meglátogatni ötven apró hegyi falvat ötleteknél nem jutottam tovább. Vagyis igazából de, mert kezdetektől ott volt a fejemben valami, ami csak motoszkált és motoszkált, de nem engedtem teret neki.

Elgyalogolni a dédszüleim falujába. Gyalogolni ötven km-t.

Ez sem volt eredeti, saját ötlet, mert az anyukám megtette 1943-ban, be is került vele a családi legendáriumba, abba, amibe én is annyira vágytam. Anyukám 30 km-t gyalogolt, én az 50 km körül forogtam gondolatban, de annyit nem néztem ki magamból. Sőt, lehetetlennek tartottam. Így aztán inkább álmodoztam tovább az ötven fa, ötven templom, ötven falu témában.

Az 50. születésnapom végül egy lett a többi között, családdal töltött gyertyafújássá és  tortázássá szelídült, de a vágy megmaradt: valami nagy dolgot kell tennem. A kétségbeesés szüli a "pillanatnyilag jó ötletnek tűnt" típusú nekibuzdulásokat, de én, bár a kétségbeesés szülte, mégis most, hét évvel később is vállalom, hogy jó ötlet volt. Elhatároztam ugyanis, hogy mégis megteszem azt az 50 km-t gyalog. Mert éreztem, tudtam, hogy annak tényleg szenzációértéke lenne. Akár még a világhír is.

Na de, na de. Nem oda Buda.

Hogyan legyen?

Mert egyben legyalogolni 50 km-t, az továbbra is lehetetlen. Legyen akkor tíz alkalommal öt km és nem a dédszüleim falujáig, hanem a városunk szélén, az erdei futópályán. Nagyívű ötletemet azonnal és büszkén  elmondtam a családomnak, ahol óvatos, de egyértelmű szájhúzogatás volt a reakció és hogy ne vicceljek már. Mert ebben mi olyan nagy dolog?  Legyen az 50 km az tényleg egyben 50.

Akkor már tényleg nagyon kétségbe voltam esve. Úgy legyen belőlem legenda, hogy kinyúlok az úton?

Nem. 

Végül megalkudtunk az ötször tízben, mert a tízszer ötöt egyszerűen nevetségesnek tartották. Megalkudtunk, de én már akkor tudtam, hogy úgyis tíz alkalom lesz az, alkalmanként öt kilométerrel, mivel senki nem fog a nyomomban jönni, hogy számolja. Végül is bármit mondhatok majd, némi csúsztatást nekem megér, hogy legendává váljak.

Hát így kezdődött az én gyaloglásom, az én nagyívű lépésszámláló pályafutásom a városunk futópályáján és folytatódott tovább az  50 km teljesítése után is.  Közben kedvet kaptam a kocogáshoz is, most pedig már, 7 év elteltével, ha lassan is, ha nagyon lassan is, de futok. 

Futok.

Némi csúsztatással. 

És 50 évesen úszni is megtanultam. Már duplán is legenda leszek. 

Vagy 60 éves koromra akár triplán, ugyanis néhány éve a túrázáshoz is visszatértem és lehet, hogy másfélmillió lépésig abba sem hagyom. A képek tegnap, a 2021. év első kirándulásán készültek. Hó, sár és lustaság miatt néhány lépésen kívül sok nyomot most nem hagytunk a Bükkben, de azért az Országos Kéktúra Északi-középhegységen átvezető szakaszának teljesítése továbbra is elég nagy vágyam.

Most tartok huszonnégyezer lépésnél.

Némi csúsztatással.

Van az úgy, hogy semmi nem jó és sehogy sem jó, ezért hát tudom értékelni, amikor valami jó és valahogy jó. Nem hibátlanul, nem tökéletesen, de valahogy mégis jó. Olyankor öröm van. 

Ma kora délután a szemerkélő esőben és a szinte alkonyati szürkeségben -mindkettőt imádom -, a futópályán mindössze ketten voltunk. Én szokásosan a magam valamilyen tempójában haladtam, a futótárs pedig jó tempóban, lendületesen. Az eső egyre jobban esett, de kitartottam és amíg nem végeztem, nem jöttem el. Először ennek örüljek.

A hazaúton a kocsiban kiborítottam egy zacskó porcukrot (ne kérdezd, hogyan, mert nem tudom), ráadásul olyan sáros is lett minden, hogy nem lehetett rálegyinteni. Sár, latyak és porcukor, el tudod ezt együtt képzelni? Az már a szirup maga. Elázva, egy kicsit fázva is a még mindig szemerkélő esőben azt nem mondom, hogy szemenként szedtem össze a porcukrot, mert nem, de majdnem. Így jár az, aki lusta az autómosóig elmenni, ahol ugyanis kényelmesen ki tudtam volna porszívózni. A kocsi belseje se szép nem lett, se tiszta, viszont még jobban eláztam. Örülhetek azonban annak, hogy hetek óta halogattam a takarítását, mert most a porcukor miatt kezdhettem volna elölről. Tehát cáfolom, hogy a rest kétszer fárad.

Nagyon örülök, hogy tegnap is, mint szinte majdnem minden este szórakoztathattam a hétévesünket, milyen jó, hogy van videochat. Szoktam neki rajzolni is, bár nem tudok, de szeretek. Tegnap sikerélményem volt, ugyanis lerajzoltam hátulról egy ülő macskát. Két kör, egyik a feje, másik a teste, füle, farka és egy faág, amin ül. Egyetértettünk, hogy ez most kivételesen jó lett, úgyhogy ma a víziló következik, természetesen hátulról.

Aztán örülhetek annak is, hogy tegnap estére sikerült egy Robert De Niro és Michelle Pfeiffer filmet találnom, amiben kisebb szerepben ugyan, de feltűnik Tommy Lee Jones is, ráadásul a  filmet Luc Besson rendezte, aki nagy kedvencem rögtön Guy Ritchie után. Ígéretes sztárparádé. A történet Franciaországban játszódik és ennek külön örültem, mert  évek óta franciául tanulok. Legjobban mégis annak örülök, hogy a majdnem két órás film felénél erőt tudtam venni magamon és abbahagytam. Ezzel minden szempontból a nap legjobb döntését hoztam meg. Lehet, hogy egyszer megnézem majd a másik felét is a kedvenceim miatt, de a film nem tetszett.

Hamarosan szükség lesz egy komolyabb munkasarokra itthon, ezért némi átrendezést is lebonyolítottam. Az eredménynek kerek fél napig örültem, mert aztán meggondoltam magam és visszarendeztem mindent, és annak is örültem.

Nagyon tudok örülni annak is, hogy mégsem ette meg a kutya a telet és visszatér a hideg egy kis hóval együtt. Kányádi Sándor Aki fázik című versét szeretettel küldöm annak a jelentékeny többségnek, aki nem így gondolja.

Aki fázik, vacogjon,
fújja körmét, topogjon,
földig érő kucsmába,
nyakig érő csizmába,
burkolózzék bundába,
bújjon be a dunyhába,
üljön rá a kályhára -
mindjárt megmelegszik.

Vannak napok, amikor azt hiszed, a munka frontján csoda történt. A határidős dolgaiddal délre utól tudtad magad érni, ebéd után már az alagút végét is látod, vagyis látod, hogy az aktuálisokkal is végezni tudsz kora délutánra, tehát elkezdesz örülni és nagyívű tervet készíteni, mit fogsz kezdeni a hirtelen rád zúduló rengeteg szabadidővel.

Mosolyogva elképzeled, mivel töltöd majd a délutánt, mit csinálsz este, szigorúan csak a semmittevés jegyében. Tehát nem fogsz csinálni semmit, csak pihensz.

És akkor kapsz egy emailt. Még meg sem értetted, mit kell tenned, csak azt, hogy a feladat sürgős, amikor már ott a következő email egy újabb feladattal. Azt sem érted. Telefonos segítséget kérsz.

És ezzel kezdetét veszi egy kommunikációs cunami, mert kiderül, hogy akit hívtál, ő sem érti, de legalább  van egy ötlete, hogyan kellene utána járni, de aztán az is tévút lesz. Következik a  messenger és a kérdések csak jönnek és jönnek, megállíthatatlanul.

Már tudod, hogy a nagyívű délutáni és esti semmittevésednek lőttek.

De nem oda Buda!

Azt hiszed, a feladat nem vár meg?

Azt hiszed, az azonnal az tényleg azonnal?

Mit is tanultunk a problémamegoldásról? Az a probléma, ami nem oldja meg magát, nem érdemli meg, hogy foglalkozzunk vele. És most te nem is foglalkozol vele tovább, hanem meglátogatod az anyukádat, aztán lefutod a távodat a futópályán, utána lezuhanyzol, majd reménykedve leülsz a laptop elé.

Nézed, mi lett a problémával. Reméled, hogy már a nyomát sem találod. 

Tulajdonképpen nem csodálkozol, hogy de. A probléma megvárt, sőt, nemhogy nem oldotta meg magát, még szép nagyra ki is kerekedett. És most, hogy már  este 7 óra elmúlt, teljesen reménytelen és esélytelen megoldani. Majd holnap. 

Azt hiszed, holnap könnyebb lesz?

Én nem hiszem. Vagy tudod mit? Mégis inkább elhiszem.

Mert lehet, hogy a problémák éjszaka oldják meg magukat. 

Nem lehet, hanem biztos. Aludj csak, én álmodom.

Családunk legfiatalabb tagja az éppen ma öt hónapos kisbaba, vasárnap délután nálunk töltött néhány órát. Átutazóban volt. Megérkezésekor szépséges mosolyával elbűvölt bennünket, megfigyelte az arcomat, hallgatta a hangomat és megfigyelte a nagyapa szakállát.

Kíváncsian ismerkedett velünk.

A nagy ágyra terített pléden fekve megmutatta a tudományát: forgott, rúgkapált, játékokkal foglalatoskodott és mosolyogva kommunikált.

Kíváncsian ismerkedtünk vele.

Mit lehet még írni egy gyönyörű, okos, szépséges hajas babáról, egy jól fejlődő és szépen mozgó, tökéletes kislányról?

Azt, hogy imádjuk!

Imádjuk!

Tiszta szívből imádjuk!

 Ez a kis történet tegnap a futópályán esett meg. Úgy látszik, mostanában az élményeim között ez a hely felülreprezentált, ami nem csoda, hiszen nem megyünk, mert nem is mehetünk a helyi erdőn kívül szinte sehová. Azt nem mondom, hogy a legjobb dolgok ott történnek, de azt igen, hogy az erdő szelleme tud valamit. Valamit nagyon tud.

Mert ott, az erdő mélyén nincs probléma. Ott csak az van, hogy mély levegő-szúr az oldalam-mély levegő-gyerünk tovább. Amíg bent vagyok az erdőben, addig csak én vagyok meg az erdő. A probléma nem jön be velem. Kint marad az erdő szélén és általában duzzogva megvár. 

Tulajdonképpen mindig megvár, mert a problémák már csak ilyen makacs dolgok. Amelyik nem vár meg, az vagy nem is volt igazi, vagy  közben megoldotta magát.

Tegnap egy feszült délelőtt és egy nagyon jól sikerült délután után mentem ki akkor, amikor már inkább hazafelé kellett volna jönni, de örömmel láttam, hogy az alkonyodás ellenére jó sokan vannak még. A problémát a szokott helyen hagytam, megigazítottam a futódzsekimet és hajrá. Nem tudom, honnan volt erőm, de valahogy a szokottnál sokkal gyorsabb tempót vettem fel és azt tartottam is. Az első kör után szembejött velem egy futótárs, akiről úgy tudom, hogy évek óta eredményes sportoló és akinek a futása mindig tetszett nekem. Nem gyors, nem sprintelő, hanem inkább egyenletesen, szépen fut olyan távokat, amelyektől én nagyon messze vagyok. Olyan messze, amit a Makó-Jeruzsálem viszonylat is csak alulról karcol. 

Amikor elhalad mellettem, általában kicsit lassít, köszönünk és egy-két szót mondunk is ilyenkor egymásnak, most is így volt és most én kezdtem. Amit én itt csinálok, az szerinted már futás? - ezt kérdeztem.

Igen, mondta, persze, hogy az. Majd elhaladt, megfordult és visszaszólt: igen, mindenképpen futás.

A következő körömet úgy tettem meg, mintha szárnyaim nőttek volna. Közelebb jött Makó és nem tűnt most már  elérhetetlennek Jeruzsálem sem. Futónak éreztem magam, igazi futónak. Lassan futok, de futok!

Újra szembejöttünk egymással és ő folytatta: Látod, én is lassan futok és te alig futsz lassabban.

Erre nem tudtam mit mondani, mert a tüdőmben már nem volt kapacitás arra, hogy megszólaljak, de a szívemet elöntötte a hála és a legédesebb mosolyomat küldtem felé.

Annyira, de annyira hálás vagyok neki és ha egyszer híres senior futó leszek, minden interjúban el fogom mondani, hogy az eredményeimet a kitartásomon kívül neki köszönhetem. Egy jó pillanatban kimondott jó motivációs mondatának. Vagy nevezzük egyszerűen igazságnak.

Editnek.

Van az a megmagyarázhatatlan rosszkedv, ami már reggel, ébredés után bekúszik az ízületekbe, az izmokba, de még  a bőr alá is, rányomva, ráeresztve valami sötét borút az egészre.  Az egész emberre, ami én vagyok.

Nincs magyarázat, hogy ez miért van, illetve amit én magyarázatként találtam, az annyira semmi, annyira mondvacsinált, hogy tényleg szóra sem érdemes. Bal lábbal kelt fel, szokták ilyenkor mondani, de szerintem nem erről van szó.  De hogy valóban miről, azt nem tudom. Azt hiszem, ha tudnám, könnyebb lenne ilyenkor kibírni magam. 

Van, hogy egy-két órán át is eltart, de van, hogy mire beindítom a reggelt, már el is múlik. Van, hogy az egésznek reggel nincs még semmi jele, csak valamikor délelőtt kezdődik. Egy biztos: ritka, hogy délutánig kitartana, általában délre el szokott múlni. A rosszkedv elmúlik úgy, hogy közben én egyben maradok és teszem a dolgom. A rosszkedv széttörik és én már csak azt veszem észre, hogy széttört.  Olyan apróra tört, hogy a darabkákat el tudja fújni a szél. Volt, nincs.

Hála az égnek, a tartós rosszkedv ritka "vendég" nálam, de tagadhatatlan, hogy időnként ajtóstól ront be és nem csenget kétszer, mint a postás. Jön, beront, elidőzik, elmúlik. Tulajdonképpen csak ki kell várni, de nem  tehetetlenül.

Van néhány bevált módszerem arra, hogy gyorsítsam a távozását.  Lássuk, mi az, ami nekem segít.

1. Zenét bekapcsolni: nekem csak a nagyon laza, vidám zene válik be, semmi komoly tartalmat nem bírok ilyenkor. Hungária, Hotel Menthol a Csacska Macska vokállal vagy a Mirigyek és bizony, ha nagyon SOS, akkor a Hupikék Törpikék is.

2. Ölelni, ölelni, ölelni.

3. Elkezdeni valamit csinálni. Beágyazni. Bekapcsolni a mosógépet vagy kipakolni a mosógépet. Lesöpörni a teraszt. 

4. Kihajtogatós papírtérképet elővenni és megtervezni egy három napos kirándulást. Nem a neten, hanem hagyományosan, papíron, ceruzával, útvonalat rajzolgatva.

5. Azonnal felöltözni és elmenni otthonról. Csak járni egyet, vagy a boltba elugrani. Vagy elvinni a kocsit a mosóba és nem csak lemosni, hanem alaposan ki is takarítani, de ez már a haladók szintje.

Egy biztos, legkésőbb délre helyre fog állni a világ rendje. Déltől enyém a világ, jöhet a futás, a film, a francia tanulás, a hosszú beszélgetések, a háztartás az összes kihívásával, jöhet bármilyen aktivitás, akár éjfélig is.

Én bagoly-típusú vagyok, tehát ha tehetném, délig a szemem sem nyitnám ki. Meg is van magyarázat. Széttörtem a rosszkedv mítoszát. 

Az erdei futópályára menet ma egy fiatal pár sétált előttem kosárral a kezükben. Mögöttük haladtam lépésben a  kocsival, megelőzni nem tudtam őket a keskeny úton, meg kellett várnom, amíg észrevesznek és félreállnak. Először azt hittem, kisbabát visznek mózeskosárban, aztán, ahogy el tudtam mellettük haladni, már láttam, hogy egy fedett kosár van náluk.

Ők is az erdőbe mentek, mint én. Én futni mentem, ők pedig leültek a kis erdei asztal mellé és elkezdték kipakolni a magukkal hozott kevéske elemózsiát. Természetesen nem álltam meg bámészkodni, pedig szerettem volna, mert hihetetlenül bájosak voltak, ahogyan piknikeztek.

A piknik szó francia eredetű (pique-nique), azt jelenti, hogy ezt-ezt csipegetni, eszegetni, és ez más, mint ahogy mi szoktuk. Amikor ugyanis mi megyünk "piknikezni", előtte egy nappal csak sütök, szeletelek, vajazok, csomagolok és mindenből bőségesen pakolok, nehogy éhen haljunk, vagyis nem csak egy kis csipegetésre készülünk.

Mától kezdve nem így szeretnék piknikezni. Mert szeretnék, vágyom rá, ez nem is kérdés, de most már úgy, ahogyan a fiatal pártól láttam. Franciás könnyedséggel, franciás eleganciával. Nem nehéz batyuval, nehéz hátizsákkal, nem, nem. Csak egy elegáns kosárkát vennék a karomra, mint Piroska, mikor a nagymamájához indult, csak én szerencsésebb utat képzelek magamnak.  Egy kis ezt-azt vinnék a kosárkámban a csipegetéshez, néhány jó falatot, pár korty forró teát, meleg takarót.

A tervezgetésben éppen itt tartottam ma, amikor csörgött a telefon és egy somogyi nyári táborozásra kaptunk szívünknek igen kedves invitálást egy édes kis hétévestől, amit boldogan el is fogadtunk. Természetesen megyünk, ott leszünk vele és meg is beszéltük, hogy ott az erdő közepén millió alkalmunk lesz piknikezni. Aztán a család felnőtt tagjától elhangzott a kérdés: mi lenne, ha ott is aludnánk az erdő közepén sátorban, mert a táborozó "kemény mag" nem kér komfortos szállást a faluban, hanem teljessé téve a nomád életet, kint alszik sátorban az erdőben, a patak partján, mint láttuk ezt tavaly is, és hogy ez mekkora élmény lenne nekünk is.

Egy percig gondolkodtam csak, aztán azt válaszoltam, hogy a magam részéről minden éjjel a faluban szeretnék aludni. Nappal elpiknikezgetek bárhol, bár emlékezve a tavalyi táborozásunkra, a franciás könnyedségnek lőttek, de az éjszakát nem kívánom a somogyi erdőségben tölteni.

Se piknikezéssel, se mással.