Nem vagyunk a konyha rabjai, de enni nagyon szeretünk, ezért általában úgy szervezzük a főzéseinket, hogy egyszerre nagyobb mennyiséget készítünk. Ritka, ha nem együtt vagyunk a konyhában, ugyanis egyikünk sem szeret különösebben főzni, mondjuk legyen a kedvünk egy tízes skálán négy pontos, de a kettőnké már összeadódik, az ugye nyolc pont, ennyivel már kitartunk addig, amíg elkészül az étel.

Úgy szoktuk, hogy kitaláljuk, mivel akarjuk telefőzni  a fagyasztót  és az  a nap, amikor megfőzzük, arra van szánva. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy napokig beszélünk arról,  mit szeretnénk enni és tényleg azt szeretnénk-e vagy inkább legyen valami más, aztán ha eldöntöttük, mi legyen, bevásárolunk hozzá egy halom alapanyagot, mert ha már egyszer csináljuk, akkor csináljunk eleget és következik a jól bevált munkamegosztás. Nem szólunk bele egymás részfeladatába, összehangoltan tesszük a dolgunkat. Közben szól valami munkadal is, hogy a munkakedvünk biztosan kitartson, legalább addig, ameddig feltétlenül szükséges.

A toroskáposztát egy ideje már emlegetjük. Jó lenne, jó lenne, de majd inkább legközelebb, így voltunk vele heteken keresztül. Ma bónusz napunk volt, mindkettőnknek egy kicsit korábban kezdődött a hétvége és csütörtök este meg is hoztuk a döntést: megfőzzük végre azt a toroskáposztát, ami után olyan régóta olyan nagyon vágyakozunk. 

A hozzávalókat délelőtt megvásároltunk és egy könnyű ebéd után vettünk egy nagy levegőt és hozzá is kezdtünk az alkotáshoz. A kettőnk összeadott kedve most sem volt több nyolcnál, ráadásul gyorsan ki szokott ütközni köztünk az ősi ellentét is. Régi témánk ugyanis, hogy nem értünk egyet a toroskáposzta mibenlétével kapcsolatban, mert mindketten máshogy képzeljük el a végeredményt és ezért még sosem sikerült a tökéletest, a mindkettőnknek tökéletest elkészíteni. Ez az egyetlen étel, aminek készítésekor folyton beleszólunk egymás munkájába, szóval, legyünk őszinték, a toroskáposzta készítése nálunk a borotvaélen való táncolást jelenti a békességet tekintve.

Ma nem így volt. Ma hallgattuk a Kárpátiát és főztünk. Együtt, nyugodtan. Legfeljebb a Trianon-témát pendítettük meg időnként egymásnak a "milyen legyen a tökéletes toroskáposzta és te hol rontod el" problémája helyett. 

Ma sikerült megalkotni a tökéletest. Azt a bizonyos  Michelin csillagost. Hogy ez a tökéletes alapanyagoknak, a méregerős csípős paprikának vagy a munkadalként hallgatott inspirálóan hangos és harcos figyelemelvonó  Kárpátiának köszönhető, vagy valami másnak, az most mindegy is.

Annyit főztünk, hogy legalább húsz embert jól tudnánk lakatni belőle és garantáljuk, hogy a vendégeink nem hazamennének vacsora után, hanem hazagurulnának és jó sokáig emlegetnék, hogy ilyen jót még életükben nem ettek.

De nehogy elgyertek! Magunknak főztük!

Engedd el! Ez az egyik leggyakrabban hallott tanács, már-már közhely és szinte minden önsegítő könyvben olvasott megoldási javaslat arra, amit megoldani nem tudunk, vagy azért,  mert nincs rá eszközünk, vagy mert nem is lehet. Engedd el a terheidet, az örökölt családi mintáidat, a problémáidat, az összes nyűgödet, engedj el mindent, amit már nem bírsz cipelni, ez folyik a csapból is és nyilván jó szándékkal.

Először azt gondoltam, ha ez ennyire általános kifejezéssé vált a köznyelvben is, ennyire része lett a közbeszédnek, akkor ez az elengedés olyan valami, amit rajtam kívül mindenki ért, mindenki tudja, hogyan kell ezt csinálni. Mert olyan magától értetődően tanácsolják a hozzáértők és már a hozzá nem értők is.

Mindenki tudja, hogyan kell szélnek ereszteni, hogyan kell engedni, hadd menjen a nyűg, csak én nem. Mindenki tudja, amit te is tudni akarsz az elengedésről, de sohasem merted megkérdezni.

Aztán persze észrevettem, hogy a környezetemben vagyunk néhányan, akiket ez a téma foglalkoztat és a többiek is csak néznek, amikor arról van szó, hogy: "Nem boldogulsz a helyzettel? Engedd el!" Magunk között, egymástól  meg mertük kérdezni, hogy azt hogy kell, de hát ugye a témában vak vezetett világtalant és nem volt válasz.

Ma megnéztem egy videót, ahol nagyon egyszerűen elmondják, hogyan kell ezt megcsinálni. Három mondatban összefoglalható.

1.Ülj le egy székre és érezd, hogy a probléma, amit cipelsz, ott van veled, vagyis veled együtt a széken.

2.Ülj át egy másik székre úgy, hogy a problémádat az előző széken hagyod.

3.Érezd meg, hogy az ott hagyott probléma nélkül is megy tovább az életed és jól vagy.

Nos, egyáltalán nem akarom elviccelni és nem is állítom, hogy jól értettem a lényeget. Azt viszont állítom, hogy én így értettem és úgy vélem, a dolog egy próbát megér.

 Elolvadt az a kevés hó, ami eddig esett. Nagyon szerettem volna, ha sokáig megmarad. Most nehéz elhinni, de remélem, ezzel az olvadással még nem ette meg a kutya telet, január közepén ugyanis még nem illik tavaszt kiáltani. Tél van és nekem nagyon hiányzik a fagyos, csikorgó, hideg tél, úgyhogy engedtessék meg nekem, hogy igaznak tartsam a népi bölcsességet a kutyáról meg a télről. 

Milyen furcsa lenne, ha a dolgok úgy történnének, ahogy azt szeretnénk. Én például megállítanám  az időt november végén. Mások ugyanezt tennék valamikor a nyár közepén. Mindenki akkor állítaná meg, amikor kedve tartja és ha mindenki kívánsága teljesülne, akkor párhuzamos valóságokban élnénk. Eléldegélnénk egymás mellett. Időnként átlépnénk egy másik valóságba, onnan egy harmadikba, aztán ha meguntuk, visszabújhatnánk a magunkéba.

Azt persze nem tudhatom, hogy ha így lenne, azt meddig bírnám. Tetszene-e egyáltalán és ha igen, akkor vajon meddig? Leginkább azt nem tudom, miért nem jó (ma) az, ami éppen van. Miért nem jó (ma) úgy, ahogy van?

Illúziókba, elképzelt világokba kapaszkodni a valóság helyett, mire jó?

Inkább nézzük, mi van. Mi (ma) a valóság?

Például a futópályán sár van. Elég sok munka van elég ijesztő határidőkkel. Két telefonhívást tologatok magam előtt napok óta és ma sem intéztem el őket. Az olvadás a kertben is megmutatta azokat a foltokat, amiket, ha csak két napra is, jótékonyan betakart a hó. Bizonytalanul igent gondolok mondani egy nyári programra, amire már határozott nemet mondtam, de ezt is tolom még egy kicsit. Nem takarítottam ki a kocsit, viszont megnéztem egy filmet és sajnálom, hogy másfél órát szántam rá, ugyanis ennél jobb dolgokat is tehettem volna helyette. Lásd fent.  A film Oscar-esélyes és nem értem, hogy miért nem értettem meg. 

Az olvadás megmutatja, hol vannak még foltok és én most (ma) egyikkel sem tudok mit kezdeni.

Problémamegoldás helyett legyen inkább zene és olvadás helyett sürgősen jöjjön vissza a hideg tél. 

"Van egy kis házam, odamegyek,
ha túl sok ember zavar,
van egy kis házam, odamegyek,
hol senki sincs velem;
hová senki nem szólhat át,
hol senki se mondja: "Nem",
hol mást se mond, ahol tehát
csak én vagyok jelen."

Devecseri Gábor szövegét Halász Judit énekli, a dal címe Magány. Álmodozó, melankolikus dal, nagyon szeretem és gyakran dúdolgatom is. És persze elképzelem, milyen is lenne, ha nekem is lenne egy olyan házam, ahol "csak én vagyok jelen".

Az a ház az erdő szélén állna, valahol a hegyek között. Hajnalban hallanám a nyitott ablakon át, ahogy velem ébred az erdő. Sétálnék egyet, köszönnék a nyusziknak és az őzeknek, integetnék a madaraknak, üdvözölném a szöszmötölő sünit és óvatosan kikerülném a szarvasbogarat. 

Aztán elmennék dolgozni.

Amikor hazaérnék, szerény estebédemet az erdő széli kispadon költeném el és ott a padon ülve várnám meg, amíg beesteledik.

Nyáron hűsölni mennék, télen a hóban sétálnék. Tavasszal hallgatnám, ahogy fütyül a rigó, ősszel ahogy koppan  a makk.

Vágyom egy erdő széli kis házra, de nem egyedül laknék ott. Egy embert biztos vinnék magammal, aki testőrként vigyázna rám. Akit szintén felébresztene a hajnali erdő és velem sétálna reggel, majd este vele vacsoráznék a kispadon és ott ülnénk együtt egészen estig. 

A vállára hajtanám a fejem és nem is kellenének már a szavak.  A csend beszélne és mi hallgatnánk. 

Akit erre kiszemeltem, csodálkozva nézett rám, pedig már harminc éve élünk együtt: te egy erdő szélén akarsz lakni? A hegyen? Na, ott nem. Ott biztos nem. 

Ha nem, hát nem. Akkor maradunk az Alföldön. Erdő itt is van, alig 5-600 méterre  a házunktól. Annyiszor megyek ki oda, ahányszor csak akarok, nem?

Ki érti meg, hogy az nem ugyanaz?

Az erdei futópályán a futók között haladva elég nehezen tudom elkerülni az összehasonlítást, pedig tulajdonképpen nem sok értelme van. Ha én lennék a leggyorsabban és a legszebben futó a kisvárosi futóközösség tagjai között, nem hiszem, hogy  bárkihez hasonlítanám magam. Megelégednék azzal, hogy én vagyok a legjobb. De ebben a közösségben én vagyok szerintem a leglassúbb és ezt, ha időnként reális akarok lenni, meg kell látnom azzal együtt, hogy a többiek nem csak gyorsabban, hanem szebben is  futnak nálam.

Annál inkább, mert amit én a magam futásának nevezek, az nem is az, hanem inkább csak erőteljes tempójú gyaloglás, kocogó és lassú futó szakaszokkal váltakozva. Ilyen értelemben tehát nem is vagyok igazi futó.

Viszont nagyon kitartó vagyok és általában csak extrém időjárás esetén nem megyek ki. Tudják ezt a futótársak is, és ha a teljesítményemmel nem is kerülnék nemhogy dobogóra, de még versenyhelyzetbe sem, a kitartásommal és a szorgalmammal biztos ott vagyok.

A legfelső fokán.

Futócipő minőségében is ott vagyok.

Ma viszont sehol sem voltam. Pontosabban csak a kitartásommal voltam ott.

A mínusz 3 fokban havas és itt-ott jeges futópályára készültem és nem a cloud-könnyű futócipőmet vettem fel, hanem egy sima sportcipőt, amiről feltételeztem, hogy talán nem esek hasra benne. Stabil, jól tartja a lábam, az igaz, csak éppen nem olyan, mintha a felhőkön lépkednék benne, hanem inkább mintha rabláncot vonszolnék magam után.

Attól is tartottam, hogy megfagyok, ezért a vastag sapkámra a biztonság kedvéért még a kapucnit is ráhúztam és duplán körbetekertem a  nyakamon a sálat, amit majdnem az orromig fel is húztam. A kesztyűm egy félkilós síkesztyű volt, mert a kezem nagyon érzékeny a hidegre. És persze olyan vastag dzsekit vettem fel, mintha Alaszkába készülnék.

Zavarba ejtően egy féleszű futóbolond benyomását keltettem, mondaná Fábry Sándor, és magam is úgy látom, hogy ezzel fején találná a szöget.

Négy futótárs volt még kint. Mind a négyen lazán öltözve, könnyű futócipő, kis kesztyűcske, egyikükön még sapka sem volt és gyönyörű, könnyed futással rótták a köreiket. 

Én meg mint egy volgai hajóvontató.

Lehetetlen volt nem észrevenni, hogy ma csak lélekben tartoztam közéjük. 

De ott voltam.

Hóból ugyan eshetett volna több, de ma be kell érjem a kevéssel. Nézzem a havat nagyítón keresztül, vagyis csapjam be magam és lássam többnek, így is lehetne.

Nem.

Ha ennyi, hát ennyi. Örülök ennyinek is.

De azért a kevesebb most nem több.

Mostanában, hogy itthonról dolgozom és reggel elég korán fel kell kelnem, megfigyelem - pedig erre tulajdonképpen nincs időm - hogy mikor kel fel a nap. Már ha egyáltalán felkel, vagyis láthatóan kel fel. Legtöbbször nem látom, mert csupa szürke az ég, de ha mégis látom, akkor az nekem egy semleges érzés. Felkelt a nap, és akkor mi van, gondolom ilyenkor, én is felkeltem, mert ez a dolgom és kész. 

Életemben eddig egyetlen egyszer keltem fel hajnalok hajnalán direkt azért, hogy lássam a napfelkeltét. Ez Görögországban, a tengerparton történt.

Először véletlenül láttam. Végtelen hosszú ideig tartó autóút után éppen akkor értünk a tengerhez, amikor előbújt a horizonton a nap. Kialvatlanul, félig összehúzott szemmel néztem és öröm helyett inkább valami megkönnyebbülést éreztem, mert megérkeztünk végre, nem ettek meg a balkáni úton bennünket és a rettentő hosszú utat velünk együtt a kocsi is kibírta. Álltam a résnyire nyitott szememmel, a fáradtságtól alig láttam, de tudtam, ha ki bírnám nyitni rendesen a szemem, csodát látnék. 

És én azt a csodát látni akartam.

És én ettől kezdve nem bírtam magammal.

A nyaralás minden egyes éjszakáján úgy hajtottam álomra a fejem, hogy hajnalban biztosan felkelek, meglepetésként felébresztem a férjemet és együtt, kéz a kézben lemegyünk a partra és ott ülünk, amíg feljön a nap. De mindig túl későn ébredtem, akkor, amikor már a hasamra sütött a nap.

A hazautazás előtti napon már nem bíztam a dolgot a véletlenre, beállítottam az ébresztést és tényleg fel is keltem. Felébresztettem a férjemet (aki megkérdezte, hogy ő vajon minek kell ehhez az egészhez) és az alig pirkadatban megtettük azt a kb. 20 lépést, ami a szállásunkat a tengerparttól elválasztotta.

Leültünk és vártunk. Amikor egyre pirosabb lett a horizont, már biztosan tudtam, hogy tényleg vannak pillanatok, amikért érdemes élni és ez a napfelkelte olyan volt. Ráadásul nem egy pillanatig tartott a boldogság, hanem sokkal tovább, mert csak akkor mentünk vissza a szobánkba, amikor már teljesen reggel lett.

Naplementét ezret láttam már, nem is akármilyen helyszíneken, az is szép. Egyik szebb volt, mint a másik. Ma is láttam például a vörös tűzgolyót eltűnni az ég alján, de nekem a naplemente általában szomorú. Szépnek szép, de szomorú. 

A tengerparti napfelkelte maga volt az ígéret, az előjelzett öröm és ragyogás.

Ma az jutott eszembe, hogy ki kellene menni a város határába hajnal előtt és megvárni, amíg felkel a nap. Itt mifelénk, majdnem a Hortobágy szélén van horizont rendesen és arra a bizonyos ígéretre, előjelzett örömre és ragyogásra mostanában nagy szükségem is lenne. 

Nem vagyok koránkelő, nagyon nem. Egyszer keltem csak fel direkt napfelkeltét nézni és nem is igen terveztem, hogy megteszem újra.  

De most azt hiszem, megtenném. 

Tényleg minden attól függ, hogy a dolgokat innen nézzük, vagy onnan.

A ma reggeli hófehérségnek lehet nagyon örülni, de lehet bosszankodni is, mert sár lesz belőle, ha elolvad. Én nagyon örültem, mert imádom a hideg telet hóval vagy hó nélkül,  de azért havasan egy kicsit jobban, még akkor is, ha sár lesz majd belőle. 

Ma tehát vidáman indult a nap, mert esett a hó és ebből a szempontból vidáman is folytatódott, mert egy része meg is maradt. Nézzük, más szempontból hogy állunk, vagyis nézzük, minek lehetett még örülni ma. Elég sok dolognak, de a sokból most csak hármat választok ki. Nézzük a dolgokat először "innen". 

Kaptam egy tábla csokit "csak úgy", de éppen jókor, mert itthon már napok óta nem volt. Hiánypótlás, a legjobbkor. 

Az erdei futópálya nem volt annyira havas és sáros, mint gondoltam, elég jó távot mentem. 

Ma is sikerült valami fontosat megérteni az informatikai  ismeret(len)halmazból, ráadásul olyat, aminek a megértését eddig lehetetlennek tartottam.  

Ahogy Fábry Sándor mondja, nem fog a macska egyszerre kint és bent egeret, én ezzel teljesen egyetértek,  tehát nézzük most a dolgokat "onnan" és nézzük, hogy az öröm mellé milyen üröm jutott mára. Abból is jó sok volt.

Ma is végeláthatatlanul sok munkám volt, nem is jutottam mindegyiknek a végére, de legalább sikerült mindegyikbe belekezdeni és sikerült mindegyiket félbehagyni. Tehát holnap is végeláthatatlanul sok munkám lesz.

Ne kérdezd, mennyi maradt az ajándékba kapott csokiból, mert jóval kevesebb, mint terveztem.

Ne kérdezd, mennyi maradt a reggelre lehullott hóból. mert jóval kevesebb, mint szerettem volna.

Ne kérdezd, mekkora távot teljesítettem ma a futópályán és főleg azt ne kérdezd, mennyi idő alatt.

És kérlek, ne kérdezd meg, mi az, amit  ma sikerült megértenem informatikából.

Egyáltalán ne kérdezz,  mert válaszolni találnék és akkor nem csak nézném, hanem meg is látnám az ürömöt. 

Magamtól meg nem fogok kérdezni.

Tudom, hogy az élet nem fekete-fehér és nem csak a szürkének van ötven árnyalata, hanem magának az életnek is. Az a tapasztalatom, hogy érdemes keresni a színeket a színtelenségben, mert ha elég türelmesen nézzük, meg is látjuk. De lehet, hogy ez fordítva is igaz, vagyis ha elég sokáig nézem a színeket, meglátom a színtelenséget is körülötte. 

Az érem meg a két oldala.

Úgyhogy maradjunk abban, hogy ez egy jó nap volt és ne firtassuk a többit.

Az év első munkahetében nagyon sok feladatom volt. Még mindig itthonról dolgozom, elméletileg az időmet magam osztom be, de ez tényleg csak elméletileg van így. Annyi a feladat, hogy alig marad  idő másra és nem azért, mert rosszul gazdálkodom az idővel. Halogatós és kényelmes vagyok, az igaz, de ez nem mindig baj. Különben is a türelem rózsát terem. Ésatöbbi.

A héten a sok munka mellett még egy továbbképzés vizsgafeladatait is el kellett készítenem, ezt három hete tolom magam előtt és a hét eső munkanapján már úgy ébredtem, hogy pontosan tudtam, ezt most már  tényleg nem lehet tovább halogatni. 

Két feladatot kaptam és első ránézésre  egyikhez sem tudtam hozzákezdeni, így aztán először természetesen kétségbeestem. Másodszor is.  Aztán telefonos segítséget kértem és a kapott iránymutatás még jobban kétségbe ejtett. 

Ilyenkor a jól bevált módszerhez kell folyamodni: megvárni, amíg a probléma megoldja magát. Így tettem én is, vártam és igyekeztem nem gondolni rá. Ha eszembe jutott, gyorsan megráztam a fejem, a "mély levegő, nyugalom, mély levegő, nyugalom" önmegnyugtatás technikáját gyakoroltam és emlékeztettem magam arra a tapasztalatra, hogy az a probléma, amelyik nem oldja meg magát, nem is érdemli meg, hogy foglalkozzunk vele. Ez a hozzáállás kedd hajnali 3 óráig volt eredményes.

Akkor viszont valami rossz álomból felriadtam és nem is tudtam visszaaludni, mert komoly balsejtelmem támadt. Mi van, ha az én vizsgafeladatom olyan probléma, ami nem oldja meg magát? 

Szerdán újra felhívtam hát a telefonos segítségemet és kértem, mondja el még egyszer, mit kell tennem. Ő biztos érezte már, hogy nem kezdhet barokk körmondatokban japán nyelven magyarázni annak, aki tíz szónál többet nem ért japánul. Így aztán megkaptam a segítség lebutított változatát, de akkor még mindig azt gondoltam, hogy én ezt a két (és itt a zárójelben súlyosan profán szavak helye lenne) feladatot soha, de soha nem fogom tudni megcsinálni.

Pedig de. Az egyik feladathoz egyszer csak hirtelen, a semmiből ihletem támadt, gyorsan nekiültem és egy nap alatt be is fejeztem. A másik továbbra is lógott a levegőben. 

Hamarosan üzenetet kaptam a segítségemtől. Két linket küldött azzal a biztatással, hogy a  videókban olyan részletességgel, szájbarágósan magyarázzák el lépésről lépésre a tennivalókat, ami alapján lehetetlen nem megcsinálni. Megnyitottam az egyik linket és a tíz perces videót az első három perc után le is állítottam azzal, hogy ez tényleg pofonegyszerű. 

Ha viszont pofonegyszerű, akkor még mindig ráérek.

Ma ebéd után viszont már tényleg hozzá kellett kezdeni és képzeljétek, ott kezdve, hogy azt sem tudtam, mi az az alkalmazás, amivel dolgoznom kell - a google segítségével kellett azt is kinyomoznom -, szűk egy óra alatt megcsináltam.

Olyan sebesen dolgoztam, mint akinek hirtelen fény gyulladt az agyában. Hirtelen világos lett majdnem minden. Megértettem, megírtam, átírtam, javítottam, szerkesztettem és amikor leütöttem az utolsó karaktert, csak néztem a képernyőre.

Nahát. Ez igen. Ez aztán a siker. Ez egy ragyogó siker. Csodálatos. Egy csodálatos elme ragyogása. Hihetetlen eredmény. Csoda. És ez én vagyok. 

Én vagyok!

Meg ilyenek.

Amikor magamhoz tértem, éreztem, hogy ezt a világsikert azonnal világgá is kell kürtölni, de önmérsékletre fogtam magam és csak két embert hívtam fel. Kiérdemeltem, hogy mindkettőjüknek én lettem a telefonos segítője.

Mi ebből a tanulság?

1.A problémák megoldhatók. Ha valamiről azt hiszed, hogy megoldhatatlan, az attól még megoldható.

2. Vannak problémák, amelyek nem oldják meg magukat, de ha van türelmünk kivárni, akkor előbb-utóbb mégis.

3.Amíg van internet, addig tulajdonképpen nincs is probléma. Pláne nincs megoldhatatlan probléma.

Legyenek ezek 2021. első hetének axiómái.

Napok óta olvasom, hogy lassan tényleg ideér az igazi, hideg, fagyos tél és akár még hó is eshet. Egészen felvillanyoznak ezek a hírek, naponta többször is rákattintok az időjárást előrejelző oldalakra, mert egyszerűen jól esik ilyeneket olvasni. Az ilyen hírektől szívemet öröm járja át és folyton mosolygok, na. 

Minden évben úgy november közepétől elkezdődik az én időm és január végéig, február közepéig tart. A korai sötétedés, a fénytelenség és szürkeség, a fázós nyirkosság és a hideg nagyon is kedvemre való. Az első hónak úgy tudok örülni, mint a gyerekek, az első hóvirág láttán viszont nem.

Ma láttam a kertben hóvirágot, még éppen nem virágzik, de ha enyhe maradna az idő, akkor két-három nap múlva biztos kinyílna. 

Ha enyhe maradna...

De nem marad, mert jön a hideg és talán még a hó is. Ideje van a télnek, jókedvünk telének.

Jókedvem az égig ér!

A munkába gyorsan visszarázódtam, kellet is, mert nagyon sok a határidős feladat. A futópálya sáros, de élménymozgásra tökéletes. Hupikék Törpikék zenét hallgatok takarítás közben, nehéz skandináv filmet néztem tegnap, kikérdeztem magam a francia szótárfüzetemből és majdnem mindent tudtam, átismételtem 12 francia leckét és rendet tettem a konyhában.

Azt nem mondom, hogy pörgök, mert sosem szoktam, de határozottan feldob, hogy jön a hideg!