Írhatnék a bosszúságokról, amelyek aprónak tűnnek ugyan, mégis rányomódnak a hangulatomra. Nem írok, mert nincs semmi értelme. El kellene mondanom inkább azoknak, akiket érint, de nem mondom. Nyilván azért nem, mert annak sem lenne semmi értelme. Tapasztalat.

Valahogy mégis túl kell lépni a mérgező haragon, vagy nem is harag, ne használjak már ilyen nehéz szót, legyen inkább a toleranciaszintem lecsökkenése következtében megjelenő szinte folyamatos bosszankodás. Kis túlzással ugyanis, amiken ma bosszankodom, azokon bosszankodhattam volna egy hete is, de akkor nem tettem, mert valószínűleg nem érte el az ingerküszöbömet, most viszont minden apróság eléri.

Oka van ennek a (túl)érzékenységnek, azt is tudom én nagyon jól, hogy mi, de mert az okot nem tudom megszüntetni, a róla való gondolataimat és főleg a hozzá kapcsolódó érzéseimet meg kell zabolázni, különben a mérgelődés mérgeződéshez vezethet, attól meg kifejezetten félek. Tehát együtt kell élni egy (vagy inkább több) problémával, amelyeket nem tudok megoldani, egyetlen út csak az elfogadás lehet.

Lépjek túl rajta, ugye?

Nos, hát túllépek, és a lépést értsd szó szerint.

Nem emlékszem, mikor voltam kint az erdei futópályán, de szerintem van annak már egy hete is. Rendszerint soká érek haza a munkából és korán sötétedik, jól van ez így, a mozgást itthon pótolni tudom, többet tornázom és kész. Tegnap, azaz pénteken korábban el tudtam jönni a munkából. A kisfiam, aki maratont és félmaratont is fut, tegnap itthon volt, hazaugrott egy napra és mindenképpen ki akart menni a futópályára a szemerkélő, szitáló eső ellenére is délután fél háromkor, akár velem, akár nélkülem. Először nem akartam menni, mert hát ilyen időben, ami ugyan nekem a legszebb, meg neki is, de az erdő vizes, sáros, csúszik stb., de ő elszánt volt, én pedig átvettem az elszántságát: persze, megyek.  

 Ő egy órát futott, én negyvenöt percet, ebből a fele futás-kocogás volt ( a kisfiam azt mondta, hogy futásnak azért túlzás nevezni, de a gyaloglásnál több és hajrá, csak így tovább, lesz még ebből futás is). De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy újra megtörtént az, ami mindig megtörténik, ha kimegyek az erdőbe: elszáll minden, de tényleg minden gondolatom és csak a mosolygós jó érzés marad, az, hogy de jó itt lenni, de jó, hogy mozoghatok és milyen szép minden körülettem és  ezek a fák is, meg a falevelek is, aztamindenit, milyen szépek, meg a levegő is milyen tiszta és annyira jó, hogy itt vagyok!

Mindig van egy út. Mindig van kiút. Ha ez éppen egy erdei út, akkor az.

Tulajdonképpen nekem ez a ritka percek egyik selyemszalagja.