
Tavaly volt az első családi találkozó az Aggteleki Nemzeti Park területén, a hegyekkel körülzárt és patakokkal szabdalt Szögliget nevű falucska határától jó két kilométerre, bent az erdőben egy vendégházban. Az egyik gyermekem a munkája miatt évente egy alkalommal ott tölt pár napot és tavaly felvetette, mi lenne, ha mindannyian mennénk. Örömmel mentünk és mert akkor jól sikerült a találkozó, az idén is nagyon vártuk.
Ismertük már a körülményeket, tudtuk, mire számíthatunk. Önellátásra és fagyoskodásra kellett berendezkednünk. Előre megfőztem a töltött káposztát, három adag birkapörköltet is becsomagoltunk, és elvittük a húsvéti sonkát a tojásokkal együtt meg még egy csomó mindent. Tavaly a vendégházban folyton fáztam, most sem hittem, hogy ez másképp lesz. Az, hogy fűteni fognak, eszembe sem jutott. Nos, most fűtöttek és az időjárás is kegyes volt hozzánk. Nappal sütött a nap, szinte égetett, éjszakánként pedig résnyire nyitott ablaknál aludtunk.
Húsvét hétfőjén kora délelőtt indultunk itthonról, előtte szombaton jöttünk haza Siófokról.
A kocsit jól telepakoltuk. Minden ottalvós útra viszem a matracomat, a párnámat, a polifoomokat, most a várható hideg miatt két takarót, vastag pulóvereket és több dzsekit is bekészítettem, aztán a hűtőtáskát az ennivalókkal, a gyümölcsöket, a kenyereket, az ásványvizeket meg már nem is tudom, mi mindent még. Úgy tele lett a kocsi, hogy a nagy lábos töltött káposzta már csak a hátsó ülésen fért el, de ott is alig. Szögliget határában megálltunk egy percre és kinyitottam a hátsó ajtót, hogy kivegyek valamit a kocsiból és képzeljétek, kiesett a lábos, le az országút szélére, a fűbe. Hihetetlen szerencsénkre nem borult ki, talpára esett.
A vendégházba mi érkeztünk elsőnek, két órával utánunk az egyik család a kicsi unokáinkkal, másnap pedig a másik család a nagy unokákkal. Mivel mindkét család távol él tőlünk, havonta vagy két havonta találkozunk csak, kellett hát egy kis idő most is, ugyanúgy, mint tavaly, az egymásra hangolódásra, de persze ment az gyorsan. Tavaly mindig ült egy gyerek az ölemben vagy csak fogta a kezem, de szinte mindig körülöttem voltak. Az idén a legnagyobb már kinőtt az ölemből, ő már a maga majdnem tizenkét évével kiskamaszként nem nagyon viseli az ölelgetést sem (mások előtt meg pláne nem), de azért belőle is sikerült kapnunk, ha nem is eleget, de jó sokat. A kicsik meg? Hát ők aztán tényleg puszilgathatók, ölelgethetők, ölemben üldögélősök voltak.
Egyébként a sok öröm mellett ez a folyamatos elfoglaltság a gyerekekkel nekem elég fárasztó is volt. Az a szerencse, hogy a fizikai ellátásuk a szülők feladata maradt, abban nem vagyok ugyanis nagyon erős: a gondoskodás, az etetés, a fürdetés... hát az nem az én világom, viszont remekül tudom szórakoztatni őket. Mesélek, történeteket találok ki róluk, mondókázok velük, énekelek nekik, dicsérem és persze szeretgetem és puszilgatom őket, amíg csak engedik.
Együtt is kirándultunk és külön is, csak mi ketten a férjemmel és nem mondom, hogy nem esett jól kicsit letenni az édes terheket, mert dehogyisnem, de azért az utolsó napon, az elinduláskor bizony mindegyikük ölelését és integetését megpityeregtem.
No és akkor hol is jártunk?
Jósvafő:

Hegyekkel körülvett, patakok által szabdalt csodaszép fekvésű település ez is. A Tengerszem (ott éppen be tudtunk állni egy eresz alá, hatalmas eső jött ránk, ki is tisztította a zavaros vizet gyönyörű opálos zöldre) mellett a faluséta kihagyhatatlan program. A település Székelyföldre, annak a kis falvaira emlékeztet. Majdnem minden utcában patak folyik, rajta kis fahidakon lehet átkelni, mindenhol régi házak, pajták, kutak és gondozott, virágos, porták, veteményesek, kertek. Egy falu, amit még nem ragadott el a modern világ. Imádtam. Érdemes felkapaszkodni a Tohonya-patak mentén a fennsíkra is, a Gergés-lápára, ahol a vadlovak (huculok) élnek. Felmásztam persze én is a lovak által járt, pontosabban taposott lehetetlen meredek hegyoldalban, ahol ők ugye a négy lábukat használják, én viszont kettőt. Tavaly is megtettem ezt a - felkapaszkodást, most maradhattam volna lent is, de azt a körpanorámát, ami a fennsíkról elénk tárul, nem lehet elégszer látni. A lovakig nem mentem el, csak távolról néztem meg őket, mert félek tőlük.
A felvidéki Szádelő-szurdok:

A Szádelő-szurdok a Felvidék egyik keleti kapuja. Meseszép. Az égig érő sziklák között vízesésekkel lezúduló dübörgő patak mentén fel-fel, egyre feljebb vezet az út. Most "csak" végig mentünk majdnem a menedékházig a szurdokon, nem kapaszkodtunk fel a fennsíkra. Én megtettem tavaly a család néhány tagjával és évekkel korábban két barátnőmmel is, szerintem nagyon megéri felmenni, mégha nem is könnyű, mert fentről lenézni a sziklaóriásokra hatalmas élmény, de most a férjemmel ketten voltunk és ő azt mondta, hogy elhiszi, hogy gyönyörű lenne, de a maga részéről inkább kihagyja és hát tulajdonképpen én sem akartam a térdemet még jobban provokálni.
Az Esztramos:

Kis lépés az emberiségnek, nagy lépés nekem.
Az Aggteleki Nemzeti Park területén az Esztramos-hegy tetején is jártam. Meredek, nehéz és egyáltalán nem térdbarát terep, fent pedig holdbéli táj. Nagyon fel akartam menni, nem hittem, hogy sikerül, de megcsináltam. Örömöm határtalan! Ez a túra volt a legemlékezetesebb, legnehezebb és a legkalandosabb, néhány helyen egészen félelmetes volt, de bármikor felmennék újra.
Szögliget környéke:

A Tetves-forrás és a Ménes-tó az Aggteleki-karszt újabb gyönyörű része. A túra hosszú volt, szintkülönbség ugyan gyakorlatilag nincs, de a táv sok. Csupa zöld, csupa csend, csupa szépség, vízjárta helyek, erdők és patakok világa ez. Az egyik túratársam botanikus, nagyon érdekes volt vele szemlélni mindent. Hihetetlen, mi mindent észrevett, ami mellett én csak úgy elsétáltam, pedig bámészkodni én is tudok. Ő viszont tudta, mit nézzen és szívesen megmutatta nekem is. A tó partjához érve eléggé elfáradtam és leültem a a fűbe azzal, hogy na én most aztán tényleg kipihenem magam, mire odaért az egyik túratársam ismerőse és elmondta, hogy őt figyelmeztették a faluban a medvével való találkozás lehetőségére (és veszélyére). Erre úgy felpattantam, hogy magam is meglepődtem, és sürgettem a visszaindulásunkat, mielőtt lemenne a nap, de rajtam kívül ez senkinek nem volt fontos. Igazán akkor nyugodtam meg, amikor visszaértünk a vendégházhoz. A férjem már éppen el is indult elém, ő ugyanis a vendégházban maradt, és úgy tudta, hogy csak sétálni megyek egy kicsit a környéken, de végül elmentem egészen a forrásig (a bátorságom csak addig tartott), viszont nagyon akartam menni tovább. Szerencsére jöttek ketten a vendégházból és hozzájuk csatlakozhattam, együtt mentünk el a tóig és vissza, de ezt a férjem nem tudta, ő azt hitte, egyedül bolyongok ki tudja, hogy hol.
Az utolsó nap már a csomagolásról és az elköszönésről szólt. Sírtam. "Ne sírj, mert vége lett, örülj, hogy megtörtént" - erre gondoltam, de nem tudtam nem sírni.
Hazaúton a legnagyobb unokánk ajánlására betértünk egy csöpp kis faluba, Gömörszőlős a neve. Egy határfalu a Felvidék felé.
Gömörszőlős:
Egy pici zsákfalu ez, két kilométerre fekszik a Felvidék határától, jól eldugva a Gömöri-karszt hegyei között. Aggtelek környéki kirándulásunk szívünknek kedves meglepetésfaluját találtuk meg itt. Olyan, mint egy élő skanzen. Alig százan lakják, láthatóan megbecsülik és szépítik a környezetüket, például a vegyesbolt hátsó tornácán nyitott könyvtárat és olvasósarkot alakítottak ki.
Nagyon kellemes hangulatú kis falu ez, idilli
természeti környezetben.
Ezután már csak egyszer álltunk meg hazáig. Na hol? Természetesen a Tisza-tó mellett, a poroszlói Sarokház cukrászda fagyizójában.