Úton-útfélen hallom, olvasom, hogy az öngondoskodás mennyire fontos, még a csapból is ez folyik. Ismerd fel a szükségleteidet, tanulj meg határokat húzni a saját jólléted érdekében, helyezd magad az első helyre, hallgass a belső hangodra, vedd észre, mit üzen a lelked és még sorolhatnám, mi mindent kellene megtennünk, hogy jobban legyünk. Már jódolgunkban, ugye.

Egyetértek, ezek szerintem is nagyon fontos dolgok és hiszem, hogy a saját jóllétem tényleg valahol ott kezdődik, hogy gondoskodom magamról. Én gondoskodom és nem másoktól várom.

Ha valaki, hát én aztán tényleg nyitott vagyok mindenre, ami lélek, legyen az pszichológia vagy a léleknek akár egy kicsit spirituálisabb megközelítése. Gyakorlatilag mindenevő vagyok, bennem igazán jól elférnek egymásnak ellentmondó vélekedések is. Hiszem, hogy a delphoi jósda falára írt "Ismert meg önmagad!" intelemnél kevés fontosabb üzenet van számunkra. 

De miért is írok most erről? Egészen gyakorlatias okból.

Írtam már sokszor, hogy minden este legalább egy órát tornázom és közben valamilyen beszélgetést vagy előadást hallgatok. Általában olyat választok, ami a lélek témáját vizsgálja és ha ezt érdekesen és szórakoztatóan teszi, állítom, hogy olyankor még a torna is jobban megy. 

A francia nyelv tanulása nekem szórakozásnak indult, de mára már szép kis teljesítménykényszerré nőtte ki magát. A tanulásról nem tudok lemondani, súlyos kudarcnak tartanám, és nem tudom elengedni a magasabb szintre lépés célját sem. Csakhogy nem haladok. Hol elfogy a lelkesedésem, alábbhagy a tanuláshoz való kedvem, vagy megakadok a nyelvtani útvesztőben, vagy a csuda se tudja, miért. Egy időben már ahhoz folyamodtam, hogy inkább szóljon valami francia szöveg a tornám alatt, ha értem, értem, ha nem, úgy is jó, csak menjen a fülembe a nyelv szép dallama, hátha még ragad is rám valami.

Nem vált be.

Talán újra megpróbálhatnám, gondoltam tegnap este, de képzeld, amint elhelyezkedtem a tornaszőnyegemen, eszembe jutott az öngondoskodás, mint legfontosabb feladatom, és megkérdeztem magamtól, hogy tényleg ezt akarom? Vagy valami mást? Mit is szeretnék igazából hallgatni? Valamit a lélekről? Valamit franciául? Zenét? Vagy mit?

És jött a belső hang: Fábry Sándort. Badár Sándort. Dumaszínházat. Rádiókabarét. 

És lőn. 

Gondoskodtam a szükségletemről és szereztem egy vidám órát magamnak.

Hogy miért is nem tudott a maihoz hasonló enyhe idő lenni szilveszterkor? 

Biztos azért, hogy megtapasztaljam, ki lehet bírni a késő estéket kint a hidegben.

Három napot töltöttünk Siófokon, mindegyik estére jutott egy koncert a városközpontban. Az Edda tribute zenekarral és a "bakancsos" Edda dalokkal kezdődött az óév búcsúztatása, aztán másnap egy nagyon jó Omega Testamentum koncert következett lézerrel és füstköddel, és végül szilveszter éjjel Charlie és a Charlie Band álltak színpadra. Az éjféli visszaszámlálás előtt pár perccel Charlie a koncert ráadás dalaként a közönséggel együtt elénekelte a Különös szilvesztert, így a didergős hidegben félig megfagyva gyakorlatilag áténekeltük magunkat az új évbe.

Mindhárom koncerten szétfagyott a lábam. Az elsőn még tapasztalatlan voltam, ott még mindenem szétfagyott, aztán megtanultam a leckét: ha nem elég egy dzseki, vegyél fel kettőt, pulóverből meg hármat és természetesen nadrágból és sapkából is kettő kell. Na meg egy hálózsák, amibe betekerheted magad. Ahogy elnéztem magam körül az embereket, én pontosan háromszor annyi holmit vettem magamra, mint ők. Már magában ez a tény az őrülteknek kijáró, kíváncsisággal keveredő tiszteletet váltotta ki a körülöttem állókból, és tegyük hozzá, a hálózsák sem javított az összképen, azzal együtt ugyanis már zavarba ejtően valami rossz hajléktalannak tűnhettem.

De így legalább már nem fáztam, csak a lábam, az viszont nagyon.

Azért előszilveszterezni az Omega Testamentummal, majd szilveszterkor együtt énekelni Charlie-val, megfagyás ide vagy oda, nagy élmény volt, pláne úgy, hogy mi az év utolsó napját nem is szoktuk ünnepelni. Hát most megünnepeltük, mégpedig Siófokon énekelve, mosolyogva és tapsolva, de úgy, mintha a 2024-es évünk okot adott volna ekkora vigasságra. 

Tulajdonképpen nem volt kiemelkedően jó évünk, de igazán rossz sem. Történtek velünk nagyon jó dolgok, viszont hála az égnek, a nagyon rossz dolgok elkerültek bennünket. Olyan év volt, amelyben nagy döntéseket kellett meghoznunk, azok várható hosszútávú hatásait előre próbáltuk mérlegelni ugyan, hosszan gondolkodtunk, és még így sem biztos, hogy jól döntöttünk, de hát az élet már csak ilyen. Próbálunk a lehető legkörültekintőbben minden lehetséges előnyt és hátrányt figyelembe venni, aztán vagy 'bejön", vagy nem. 

 A siófoki lakás jó döntés volt, és az volt az én munkám is, és az is, hogy a férjem kevesebb munkát fog vállalni. Jó, hogy igent mondtunk két családi utazásra-kirándulásra, ezt persze mérlegre sem kellett tenni, és jó, hogy minden koncert- és színházlehetőséget ki tudtunk használni.

A csípőm-térdem rendetlenkedése miatt novemberre az addig kitartó és rendszeres testmozgásom nagyon szobatornává látszott egyszerűsödni, de ebben azért történt már egy kis előrelépés, hiszen újra gyalogolok, már húsz perceket bírok, de még mindig nem az igazi. Kivették az epehólyagomat és új problémaként jelentkezett a csontritkulás, amit még mindig nem tudok elfogadni, sőt, elhinni se nagyon. A múltkor megkérdeztem a doktornőt, hogy tévedhettek-e a vizsgálatnál vagy lehetett-e pontatlan a gépi mérés, és persze azt válaszolta, hogy nem. És mi van, ha de?

Van egy tizenöt kérdésből álló évértékelő listám. Ennek alapján szilveszterkor elkezdtem végig mászni az éven, de csak semmitmondó, egyszavas válaszokat adtam, mert nyilván nem volt megfelelő az időzítésem és éppen kedvem sem volt hozzá. Kedvem azóta sincs, úgyhogy ilyen értelemben a 2024. lezáratlan, vagy decensebben: nem kellő mélységben feldolgozott maradt.

És akkor nézzük, mit tervezek változtatni az új évben. Az egészségemen szeretnék javítani. Többet akarok nevetni, örülni, elégedettnek lenni, mert minden okom megvan rá. Tovább akarok dolgozni. Gyakrabban és rendszeresebben kapcsolódni az unokáimhoz. Ápolni a kapcsolataimat. Izmot építeni magamra. Végre rendesen elérni a jó középszintet franciából. Több zenét hallgatni. Rendbe tenni a kamrát és a kertet. 

Csupa általánosság. Csupa olyan, amit évek óta szeretnék. Csupa olyan, amiben nincs szinte semmi új.

Hozzon az új év megújulást, de a csupa régiből nem fog. Hát akkor? 

Hát akkor jóvanazúgy. Soha rosszabb ne legyen.

Nos, igen, az ünnepünk elmúlt, de úgy ám, hogy ma már le is szedtük a karácsonyfát és utána úgy kitakarítottam a házat, hogy tűlevélnek és egyéb, a karácsonyra emlékeztető dolognak (kivéve egy kis beigli, de az is el fog fogyni ma) nyoma sem maradt.

Hova és miért ez a szokatlan sietség?

Holnap elmegyünk a Balatonra. A férjem ugyan már ma indulni akart, én viszont a térdem miatt most is csak húzom-halasztom még a gondolatát is, hogy utazzunk, eddig sikerült is, de holnap ebéd után már tényleg megyünk. Terveink szerint csak január 2-án vagy 3-án jövünk haza és addig a gyökeres fenyőnket nem szívesen hagytuk volna bent a házban, jobb lesz már neki kiültetve. El is vittük ma a testvéremnek, ő ülteti majd el. Miután  leszedtük a fát, takarítani is kellett. Hát ezért volt a sietség. 

És akkor legyen most a narráció fordított, vagyis haladjunk az időben visszafelé és lássuk, hogyan is volt a karácsony nálunk, és hogy egyáltalán volt-e vagy nem is volt most igazán ünnepünk.

Tegnap, 27-én csak a fél családunk tudott hozzánk eljönni, a másik felében ugyanis a két kicsi unokánk lebetegedett. Fél családdal teljes ünnepet ülni nem lehet. Nem így akartuk, nem így terveztük, senki sem gondolta (naivan), hogy így is alakulhatnak a dolgok, de hát...így alakult. Nagyon-nagyon hiányzott a másik felünk, ráadásul tudtuk, hogy küszködnek a lázzal, a bágyadtsággal és a nyűgösséggel, hogy semmi nem jó és sehogy sem jó, fáradtak a gyerekek, fáradtak a szülők és közben nagyon vágytak itt lenni velünk. 

Innen indultunk. 

Szép délutánt kerekítettünk azért így is. Velünk volt a testvérem is. Ízlett a töltött káposztám, finom volt a disznótoros is (én nem tudom, mert vegetáriánus vagyok és a testvérem sem tudja, mert ő meg vegán). Szerintem is jó volt viszont a a cukrászdából rendelt beigli, mert a saját sütésűt, ugye, előre megettük.

Mindenki elégedett volt az asztalnál. Alaposan megdicsérték a főztömet és majdnem minden el is fogyott.

Adtunk ajándékot a gyerekeknek, még egy kis mesét is rögtönöztem hozzá. Amíg meséltem, csak néztem a két okos nagy unokámat, hogy hiszik-e vajon az angyalkát még vagy magukban jót mosolyognak rajta(m), és a hitetlenkedő, de varázslatra mégis mindig tágra nyitott szemükben azt láttam, hogy nem hiszik, de hinni szeretnék és ha én hiszem (mert nagyon meggyőzően tudok ám mesélni), akkor rajtuk ne múljon.

Mi olyan ajándékot kaptunk, amiről nem is álmodtunk. Egy gyufásdobozt szépen, ünnepien becsomagoltak, zörgött benne valami apróság, próbáltam is kitalálni, mi lehet az, de mondták, hogy ne is találgassak, mert erre biztos nem gondolnék. 

Hát nem.

Egy papírdarab volt benne, rajta egy szám és egy betű. Rögtön tudtuk, hogy ez mit jelent és a hitetlenkedés után rögtön el is sírtam magam. Itt nem szeretném elárulni, mi volt ez, de hatalmas dologról van szó. Örömünk határtalan!

Jót beszélgettünk, társasjátékoztunk, gitározni tanítottam a legnagyobb unokámat, ő meg engem egy cuki poharas ritmusjátékra, szóval nagyon jól szórakoztunk, jól éreztük magunkat, csak hát nagyon hiányzott a másik felünk. Egyébként velük is együtt fogunk tölteni egy délutánt, amint meggyógyulnak a kicsik. Meghagytuk a töltött káposztájukat és beiglit is fogok majd nekik sütni.

Karácsony másnapján a jászberényi állatkertbe mentünk a férjem munkája miatt és újra sétálhattam a kis pingvinekkel, erről már írtam. Jó utunk volt, jól éreztük magunkat ott is és útközben is. Szép napunk volt. 

És akkor Szenteste.

Már reggel úgy ébredtem, hogy a sírás fojtogatott, nem csak az anyukám miatt, hanem mert nekem az ünnepekkel régóta bajom van. Próbáltam  átgondolni, miért van ez így, jutottam is valamire, meg nem is, majd egyszer azért írok erről is. Délelőtt feldíszítettük a fát, délután elmentünk a testvéremhez, este megnéztünk egy filmet, majd a szokásos tornám következett. Nagyjából ennyi volt, de úgy, hogy egész nap tudtam volna sírni és hát tulajdonképpen sírdogáltam is.

Ma pedig, miután elmúlt az ünnep, elmúlt a sírás is. 

Az ünnepünk jó volt, de elmúlt, és jó, hogy elmúlt, jó, hogy nyoma sincs már és jó, hogy elmegyünk holnap Siófokra. Azért majd megkérdezem a térdemet, hogy szerinte is jó-e.

Ma délelőtt még be kellett mennem dolgozni, de már reggel tudtam, hogy délután mégis megsütöm a receptes füzetemben "A Tökéletes" néven megörökített beiglit, pedig tegnap még nem akartam, mert:

1.rendeltünk egy halommal a cukrászdából,

2.ki fog repedni (mint mindig),

3.ezért nem lesz szép,

4.és ezért péntekig úgyis megesszük,

5.tehát péntekre úgy fogok kinézni, mint Micimackó, ahelyett, hogy Kis Hableányként tündökölnék a két menyem előtt.

De az észérveket tántoríthatatlanul félretettem. Márpedig ma sütök. Aztán majd úgyis önmérsékletet tanúsítok (úgy szoktam), fegyelmezett leszek (úgy szoktam), és a mohóságnak nyoma sem lesz bennem. Nos, mindennek az alapja az önismeret, nem?

Ebédre megkóstoltuk a cukrászdából rendelt beiglit. Finom, de keveselltem benne a tölteléket. Mondta is a férjem, hogy én viszont émelyítő gazdagsággal bánjak a mákkal és a dióval, mert ez most nem az egészséges életmódról szól, hanem a várható kulináris örömökről, ha pedig kireped, hát akkor kireped. Akkor is megesszük.

Míg szorgoskodtam, a konyhában maradt velem (pedig nem szokott), és leplezetlen élvezettel figyelte (pedig nem szokta), ahogy gyúrom, nyújtom és töltöm a Mi Beiglinket. A sütőbe ő emelte be, aztán elvonultunk filmet nézni. Nem túlzok, 15-20 percenként állítottuk meg a filmet és vonultunk ki a konyhába, ahol lestük, "kisült-e már a kalácsom". A film végére persze kisült, a férjem mondta is, hogy "ide véle, hadd egyem meg melegében".

"Csitt, csak most maradj csendben" - feleltem, meg fogjuk szépen várni, amíg meghűl, ugyanis nem szeretnék felfordulni a nemlétező epehólyagom miatt. 

Éppen csak langyosra hűlt, amikor vágtam belőle, hogy megkóstoljuk.

Mindketten egybehangzóan állítjuk, hogy fantasztikusan finom lett. Persze kirepedt és nem lett szép, de az élvezeti értéke...hmmmm...az tökéletes. Nyilván meg is fogjuk enni mindet. Úgy szoktuk. Én pedig pénteken Micimackóként fogok ajtót nyitni. Momentán ez kit érdekel?

A ragyogó napsütést ma déltől borult ég váltotta, ahogy ígérte a meteorológia. Ez nekem egy derűre okot adó változás, mert szeretem a novembertől március közepéig tartó időszakot, a korai sötétséget, a fénytelenséget és a  bezárkózást. Ez a kedvencem.

Mire hát most a ború?

Elmentem gyalogolni egyet és pár perc elteltével elkezdett fájni a térdem. Ennek ellenére húsz percig kitartottam, és további tíz percig tettem-vettem még a teraszon, lesepertem a járdát, nézelődtem, ilyesmi, még a lépcsőn is provokáltam a térdkalácsomat, hátha majd éppen a lépcsőre való fel-le lépegetés fogja helyre igazítani, de sajnos nem. Sántikálva léptem be a házba. 

Bent a gyógytornásztól tanult labdás gyakorlattal jól megnyújtogattam a lábamat, nyúltak is szépen az izmok és az inak, annyira, hogy gyorsan (nem, inkább kényelmesen, lassan) befejeztem a nappali szobánk takarítását, közben sikeresen lebeszéltem magam a sütésről. Messze még a 27-e, akkor jönnek a gyerekek hozzánk, addig megszáradna minden, vagy amire még nagyobb az esély, megennénk mindent. Nincs sütés, nincs kísértés. 

A férjemet két dologra kértem meg azzal, hogy nem akarom ezekkel piszkálni, tehát nem fogom neki addig mondogatni, amíg meg nem csinálja. Tartsa észben és csinálja meg, nekem nagy segítség lenne. Mindkettő az ünnepi készülődés-vendégvárás része, és mindössze kb. kétszer öt percet venne igénybe, és van még egy harmadik dolog is, azt nem is mondtam neki, azt találja ki.

Mai borúságom oka a térdem mellett tulajdonképpen az, hogy a leghalványabb jelét sem látom, hogy foglalkoztatná a két dolog, a harmadikról nem is beszélve. Semmi ráutaló magatartás, semmi mozgolódás. 

Ha nem csinálja meg, akkor nem lesz megcsinálva. Az biztos, hogy nem fogom újra megkérni. "Nekem a kérés nagy szégyen/Adjon úgy is, ha nem kérem."  Ehhez tartom magam. 

És kíváncsii vagyok. És bosszús. És borús. 

És nem fogom helyette megcsinálni.

És pont.

1.  Csütörtökön mozimaratonra mentünk a szomszéd városba. Két filmet néztünk meg egymás után, a Futni mentem és a Hogyan tudnék élni nélküled című magyar filmeket. Mindkettő nagyon tetszett, szeretettel ajánlom őket.

2. Pénteken délelőtt hagyományosan én mondtam a karácsonyi mesét a munkahelyi közösségünknek. Jól sikerült, és most is, mint eddig minden évben,  szép karácsonyi hangulatot teremtettünk zenével  és mesével, mindkettőt én választottam, mindig rám bízzák. Ajándékoztunk, beszélgettünk, mindenkinek elmondtam, hogy miért szeretem, mint embert és miért szeretek velük dolgozni. Aranyosak voltunk.

3. Pénteken délután a négy éves unokánk ritmikus sportgimnasztika bemutatójára utaztunk. Nagyon nagy élmény volt látni, hogy mennyire tehetséges kislány, de ha nem lenne az, akkor is nagy élmény lett volna találkozni vele és a majdnem kétéves testvérével. Édesek, cukik, imádjuk őket. Elő-karácsonyi vacsora és süteményezés is volt, nagyszerű volt minden.  Késő este, hazafelé az út utolsó harmadán én vezettem, így aztán a máskor két órás út most plusz egy órával tovább tartott. Én kínosan lassú vagyok, amit óvatosságnak szoktam nevezni. 

4. Itthon nem terveztem nagyobb takarítást, mégis meg kellett csinálni, mert a ház mára elérte a tisztaságilag vállalhatatlan kategóriát. Három napra gondoltam elosztani a teendőket, de ma sikerült több, mint a felét elvégeznem kényelmesen, ha nem is túl alaposan. Majd alapos lesz tavasszal. 

5. Ma fél órát voltam az erdőben, ebből 20 perc volt a gyaloglás kétszer tízperces bontásban, de már az első tíz perc után jelzett a térdem. Pici pihenés, lábtornáztatás után újabb tíz percet sikerült mennem, aztán a szokásos nyújtó feladatokat elvégeztem és még pár percet lépegettem oldalazva is. Gyönyörű napsütés volt, jó volt kint lenni. Jó mélyeket lélegeztem, átszellőztettem magam. Nagyon elégedett vagyok, jól haladok.

6. Voltam a testvéremnél, hívott, hogy menjek el, mert felvett egy műsort a tévéből és nézzem meg. Ő is megnézte velem és utána meg is beszéltük a látottakat. A csontritkulásról volt szó, három orvos mondta el a tudnivalókat és hogy bizony nem csak kezelhető problémáról van szó, hanem gyógyítható is. Nagyon meghatott, hogy a testvérem ennyire törődik velem, bár mindig is ilyen volt a kapcsolatunk. Mi nagyon jó testvérek vagyunk.  

7. Még nem biztos, de lehet, beiglit sütök (de rendeltünk is éppen eleget a szokott helyről, a cukrászdából) és kókuszkockát is tervezek sütni, meg diós linzert és talán még meggyes csokitortát is. Ha lesz kedvem és ha lesz időm, és főleg ha nem gondolom meg magam, ugyanis a férjem dolgozni fog és ha olyan helyre visz az útja, amit én is szeretek, akkor megyek vele. 

Természetesen első a térdem rehabilitációja, minden más csak ezután jön. 

Az erdei térdrehabilitációm második napján ennyi lett a fájdalomjelzés-mentes teljesítményem. Nagyon-nagyon örülök!

Munka közben is jövök-megyek, a gyógytornászhoz is el kellett sétálni, lépcsőznöm is kellett, plusz az erdei gyaloglásom és mindezek fájdalom nélkül, szerintem ez így összességében nagyon jó. Ma reggelre majdnem teljesen elmúlt a tegnapi megbotlásom okozta feszülés a térdhajlatomban és a mai gyógytorna ismét fantasztikus volt. Imádtam minden percét!

Az erdőben csend volt, jó levegő és ragyogó napsütés. Feltöltődtem a mozgásszabadság boldogságával. A rehabilitáció holnap újra gyógytornával és erdei gyaloglással folytatódik majd, de sem a lépésszámot, sem az időt nem tervezem emelni. A kevesebb néha több, szokták mondani, és ez most rám teljesen igaz. Azt remélem, hogy a tavaszi "erdőszezon" kezdetéig elérem a harminc perces intenzív gyaloglást, természetesen teljes fájdalommentesség mellett. Addig több, mint két hónap van.  

Nem sietek. Pillanatnyilag nem is tudok.

Ma kezdtem a gyógytornát a térdemre. A gyógytornász fantasztikusan dolgozott, én meg a tőlem telhető legnagyobb igyekezettel,  lelkesen és ügyesen követtem az utasításait. Remek volt a teljes testes átmozgatás és a térdem is jól funkcionált. Aktív volt a torna, vagyis a gyógytornász diktálta a feladatokat, én pedig a magam izomerejéből végrehajtottam azokat.

A torna végén passzív nyújtás volt, ez azt jelenti, hogy ő fogta és nyújtotta a lábamat-térdemet, én pedig jeleztem a fájdalomhatárt, mire ő visszavett egy picit a nyújtásból, majd újra megnyújtotta fájdalomhatárig és ezt ismételte néhányszor. Az eredmény az lett, hogy szépen nyúltak az izmok és az inak, annyira, hogy bár kicsit bicegve mentem be a rendelőbe, de már bicegés nélkül jöttem ki. 

Mivel az akut gyulladás lecsengett, és mert az izmok rövidülését meg kell akadályozni, nemhogy elkezdhetem, hanem egyenesen el is kell kezdenem a gyaloglást, lehetőleg nem betonon, hanem természetes talajon. Vagyis járhatok a az erdei futópályára újra, de csak tempós gyaloglásról lehet szó és a távot nem méterben vagy kilométerben mérjük, hanem fájdalomjelig megyünk.

Akár mától elkezdhetem?

Igen, akár mától.

Nosza. Fél óra múlva már az erdőben voltam és óvatosan elindultam az egy hónapja mulcsolt, tehát az ideálisnál is ideálisabb pályán. Boldogságom határtalan volt...

...úgy a századik lépésig.

Akkor egy kivágott és legallyazott fa állta az utamat. A gallyak a pályára voltak dobálva és az egyikben megbotlottam. Nem estem el, megtartottam az egyensúlyomat, de a térdem inai és izmai hátul, a térdkalácsom mögött a combom közepétől a vádlim közepéig - pont ott, ahol eddig fájt, dagadt és feszült - újra megrándult.

Csak álltam hitetlenkedve. A jobbik lábamra terheltem a magam, a másikat ugyanis nem tudtam rögtön kinyújtani. Nyilvánvaló volt, hogy a kocsihoz valahogyan vissza kell jutnom, ha máshogy nem, hát négykézláb. A gallyak között volt néhány botnak való vastagabb ág is, de egyik sem volt a kezem ügyében, néhányat lépni kellett volna, hogy elérjem valamelyiket, de egyelőre nemhogy néhányat, hanem egyet sem tudtam lépni. 

Egy ember volt rajtam kívül az erdőben, egy ismerősöm.  Felém tartott és látta a tétovázásomat, hogy  mennék,  de nem tudok. Kérdezte, elestem-e és segítsen-e. Mondtam, hogy nem estem el, de megrándult a fájós, már gyógyulófélben lévő térdem és várom, hogy meg tudjak indulni.

És akkor erőt vettem magamon. 

Megpróbáltam ráterhelni, és láss csodát, nem kellett segítség: a kezdeti, pár méterig tartó nagyobb bicegést követően elég tűrhetően helyreigazodott, aminek helyre kellett és szépen kibicegtem a kocsihoz.

Itthon rögtön borogatást tettem a térdemre és finoman nyújtogatni kezdtem. Most írás közben s nyújtom úgy, ahogyan a gyógytornász mutatta. 

Felhívtam a férjemet, aki most jön hazafelé Siófokról. 

Felhívtam a barátnőmet, akivel karácsonyi ajándékként vacsorázni mentünk volna ma. 

Felhívtam a testvéremet, akinek sült tököt vittem volna ma. 

Háromszorosan is kibeszéltem tehát a traumámat, megkaptam az együttérzéseket és a három különböző  jótanácsot, most pedig ki is írtam az egészet magamból. A trauma tehát fel lett dolgozva, innentől a borogatásra és a nyújtásra koncentrálok és várom a csodát. 

Happy end nincs?

De van!

Illetve lesz.

Érzem, hogy ez a rándulást holnapra kialszom. Érzem. Tudom.