Most értünk haza, szalad a ház, rengeteg a mosni való, üres a hűtő és holnaptól dolgozunk. Semmire nem érek rá, de amint tehetem, megírom ennek a csodahétnek a történetét.

Életemben egyszer jártam a Balatonvilágos és Balatonaliga közötti Magasparton. Nagyon régen volt az már, de emlékszem, hogy tényleg jó magasról le lehetett lelátni a tóra és padok is voltak, ahol üldögélve sokáig lehetett csodálni a Balaton keleti medencéjének panorámáját. Akkor ugyan biztos nem volt időnk hosszas nézelődésre, mert két kicsi gyerekkel voltunk.

Most csak ketten mentünk el és bőven volt időnk mindenre, bár nem pont úgy alakultak a dolgok, ahogy terveztük, de ez nem baj, mert azt már így hatvan pluszosan végre megtanultam, hogy máshogy is lehet jó. Vagy még jobb.

Balatonvilágosi kilátó. Így találtam meg a neten a helyet, ahová mindenképpen szerettem volna most húsvét előtt  elmenni. Ez volt az egyik kilátó, a másik pedig a balatonberényi Csicsergő-kilátó. Nézegettem képeket mindkettőről és panorámafotókat is, és nagyon akartam, hogy menjünk. A férjem elé tártam a kívánságomat, de ó  nem volt ennyire lelkes, ezért csak az egyik hely jöhetett szóba, ő pedig a gyalogolandó távolság szerint döntött. Elmondtam neki, hogy a balatonvilágosi kilátóhoz a vonattól mindössze hatszáz métert kell menni, a Csicsergőhöz kb. másfél kilométert, így aztán gyorsan el is dőlt, hogy a Csicsergőt majd máskor nézzük meg, amikor nagyobb kedve lesz többet gyalogolni.

Majd máskor. Majd egyszer. Ismerve a gyaloglási hajlandóságát, valamikor a távoli, de egyelőre a ködbe vesző jövőben.

Siófoktól vonattal mindössze tíz perc az út Balatonvilágosig. Szóba elegyedtem az egyik utassal, aki szintén Világosig utazott, évek óta ott él. Elmondtam neki, hogy felmegyünk a kilátóhoz, mire ő bizonytalanul azt felelte, hogy az valahol Aliga felé lehet. Csodálkoztam, hogy egy ilyen híres helyet csak így, szinte találomra azonosít be, gondoltam is, hogy világosi lakosként nem mesél a település büszkeségéről, a kilátóból feltáruló gyönyörű panorámáról, de úgy voltam vele, már biztosan megszokta, neki ez már mindennapos élmény, vagy nem is élmény, inkább már fel sem tűnik neki az óriási kilátó.

Merthogy én egy óriási kilátótornyot kerestem, azt véltem látni a képeken és akkor ebben még megkérdőjelezhetetlenül biztos is voltam.

Találtunk egy tájékoztató térképvázlatot a település vasúti megállóhelyén, de éppen csak rápillantottunk, mert én annyira tudtam, hová megyünk, hogy szinte láttam magam előtt. Nem az utat, hanem magát a kilátót.

Panoráma-kilátó a hely neve.

Csak az irányt kellett picit pontosítani és már mentünk is. Egy nagyon rövid, száz méternyi emelkedő után felértünk a Magaspartra, ahonnan elénk tárult az általam eddig látott balatoni panorámák legszebbje. Tényleg fantasztikus a kilátás a tó teljes keleti medencéjére, ráadásul szép időnk volt, szépen elláttunk egészen  a bakonyi hegyekig. Fotózgattunk, sűrűn leültünk és hosszan üldögéltünk hol az egyik, hol a másik padon és csak csodáltuk a gyönyörű kékes-zöld Balatont. Olyan öt-hatszáz métert sétáltunk a csodaszép magasparti teraszon. 

A férjem szerint megérkeztünk: itt van a csodás panoráma előttünk.

Én meg azt mondtam, hogy nem-nem, menni kell tovább, mert ez nem a kilátó, ezek itt csak kilátópontok, de tulajdonképpen "csak" nélkül, mert ha nem találnám meg a kilátót (ami lehetetlen), akkor is teljesen elégedett lennék ezzel a panorámával. De menjünk csak tovább a Magasparton.

Meddig? Már látszik Aliga!

Még egy kicsit.

Meg még egy picit.

Na még egy kicsit.

Innen meg már nem is érdemes visszafordulni, közelebb vagyunk Aligához, mint Világoshoz.

Most már mindegy.

Hoppá. Átértünk Aligába. 

A  kilátó meg sehol. 

És akkor, de csakis akkor megértettem, hogy amit kerestem, az nincs is. Nincs toronymagas kilátó. Van viszont egy több kilométer hosszan elterülő kilátóterasz páratlan panorámával, amit mi, akik a kilátótornyot kerestük, a keresés közben az elsőtől az utolsó méterig ki is élveztünk.

Így esett hát, hogy Nagypénteken átsétáltunk Balatonvilágosból Balatonaligába.

Aligánál egy sorompós beléptetőkapun keresztül egy erdőn át - a Magaspartról a vízpartig meredeken lefelé vezető úton - lementünk a kikötőbe, a Yacht Club kikötőjébe. Igen erősen zártkörú társaságról van szó, több sorompóval védik az elkülönülésüket, de a nézelődőket beengedik. Lehet, hogy csak most, szezon előtt, nem tudom, mi mindenesetre zavartalanul fotózgathattunk, de nem maradtunk sokáig. Idegenek voltunk egy idegen világban.

A vízpartról a jó meredek erdei úton visszakapaszkodtunk a Magaspartra és éppen időben értünk fel, mert jó nagy esőt kaptunk volna a nyakunkba, ha egy-két perccel tovább bámészkodunk lent. A beléptetőkapunál kialakított recepció teraszán megvártuk, míg elállt a jégeső és felsétáltunk a vasúti megállóhoz. Ez  ötven lépcsőfokot is jelentett (megszámoltam), de a térdeim csodálatosan viselték. 

Így lett a másfél kilométeres sétából hét kilométeres. Minden lépésért megérte.

De volt más is azalatt a három nap alatt, amit Siófokon töltöttünk. Nagypénteken este Balázs Fecó - Korál emlékkoncertre mentünk. Ha találkoztok ezzel a lehetőséggel, ne hagyjátok ki. Gyönyörű, méltó és megható koncert volt, ahol jelen volt hangban és képben óriáskivetítőn ugyan, de a szívekben is feltétlenül, a drága Balázs Fecó. Az Anyám, vigasztalj engem és a Kergesd el a felhőt a házadról dalok alatt pedig nem is voltam ott, az anyukámmal voltam. Ő is nagyon szerette Fecót.

Aztán.

Rétest ettünk és fagyiztunk a Víztoronynál a Fő téren. Sétáltunk a Jókai-parkban, nagyon szép most is. Hattyúkat néztünk és napoztunk a Rózsakertnél a parton, megnéztük az induló hajókat a kikötőnél, az Ezüstparton pedig a horgászokat néztük.

Hát így vártuk a húsvétot a Balatonnál. Ma húsvét vasárnapja van, már itthon vagyunk. A férjem délelőtt dolgozott, én megfőztem a sonkát és a tojást, megebédeltünk. Délután kimegyünk a temetőbe a drága szüleinkhez. Anyukám két éve Nagypénteken ment át a másik világba. Nekem a húsvét - Balaton ide vagy oda - két éve nem jelent mást. A koncert óta egy Balázs Fecó - dalt dúdolok, nem megy ki a fejemből:

"Legszebb éveimben, míg gyermek voltam én,
Azt hittem, hogy mindig kék az ég.
Anyám minden éjjel megfogta kezem,
És az életről mesélt.

Lassanként felnőttem és más ember lettem.
Eltévedt az égen a csillagom.
Elzárták a napot súlyos ködök mögé,
Fáj és bánt minden nagyon.

Befalazott engem a sűrű, sűrű csönd,
Könnyek között rejtem arcomat.
Anyám lenn a földben földdé változott,
Így talán boldogabb. (...)

Anyám, anyám ébredj, és vigasztalj engem.
Oltsd el a tüzet égő lelkemben."

Amikor a siófoki lakás fő színein gondolkodtam, először a zöld jutott eszembe, de hamar el is vetettem, mert a  "Balaton, nyár, víz" inkább a tengerészkékre asszociál. Maradjon csak a zöld szín az itthon színe.

Olyan zöld most az erdőnk, hogy ennél zöldebb csak akkor lesz, ha a fák koronája is kizöldül. 

"A Tisza-tó Magyarország második legnagyobb tava, amely az Alföld északi részén terül el. 127 km2-én számtalan sziget, holtág és sekély kis csatorna váltja egymást a hatalmas, nyílt vízterületekkel, jellegzetes, úgynevezett mozaikos tájat formálva. A Tisza-tó a Hortobágyi Nemzeti Park negyedik bemutató területe, így 1999 óta az UNESCO Világörökség része." (https://tiszataviokocentrum.hu/hu/tisza-to/altalanos)

Mindez itt van, a közelünkben, alig harminc kilométerre tőlünk. A miénk. 

Az óriási vízfelületen többször jártam már motorcsónakkal, de még mindig csak tippelni tudnék, hogy éppen a nyílt vízfelület valamelyik öblében, vagy az öblítőcsatornák egyikén vagy valamelyik holtágon vagyok-e. A  tó Tiszafüred - Poroszló tengelyétől délre eső parti részein (de csak a parton) már nem tévednék el, viszont az egyébként jóval kisebb északi részt még nem nagyon ismerem, bár ha mondasz egy települést, tudom, hogy merre kell indulni.

A nyári főszezontól eltekintve, ha a Tisza-tónál vagyok, csak csend beszél, kivéve, amikor a halak csobbannak, susog és zizeg a nádas, a madarak csapkodják a szárnyukat és vijjognak, vagy amikor a békák kuruttyolnak. Ez a természetes zene a természethez tartozik, annak elválaszthatatlan része, de élvezni csak a kora ősztől tavasz végéig tartó embermentes csendben lehet. 

Gyakran járok a Tisza-tónál. Általában a Poroszlói - öböl partján a pici Piszkos Fred-es kikötőnél szoktam üldögélni. Élvezem a csendet és nem tudom megunni. 

2023. április 7.

" Úgy mentél el anyám,

Hogy ne fájjon látnom,

Mint emelkedsz magasba

Könnyű pilleszárnyon,

És mint gördül le arcodon

Néhány bágyadt könnycsepp,

Mikor láthatatlan nyomaid

A végtelenbe vesznek.

Úgy hagytál itt anyám,

Hogy nem mondhattam el:

Mindaddig míg létezem,

Te is létezel.

Mert nem engedem emléked,

Nem engedlek téged,

Hisz hozzád köt a vér anyám,

S hozzád köt az élet."

(Kun Magdolna)

Naplementét, hála a Jó Sorsomnak, sokat láttam már a Balatonon. Nem tudom megunni, mindig lenyűgöz,  borzongatóan szép. Ez az a jelenség, ami úgy jelenti az elmúlást, hogy benne van a holnap ígérete. Szép metaforákat - vagy közhelyeket - lehet gondolni, amikor nézzük a naplementét.

Napfelkeltét is láttam már, de azt csak egyszer, amikor utaztunk jó messze és megálltunk Keszthelynél a vízparton egy kicsit pihenni. Akkor kelt fel a nap. Tél volt és jó hideg, nem lehetett hosszan ott maradni, de metaforákat - vagy közhelyeket - ott is lehetett volna gondolni, például azt, hogy a napfelkeltével egy új nap új ígéretét is megkapjuk, de akkor nem erre gondoltam, az biztos.

Április első hetében két napot Siófokon töltöttünk. Hármat szerettünk volna, ki is vettem szerdától három nap szabadságot, de szerdán nem tudtunk elmenni, mert nem érkezett meg délig az a csomag, amit meg kellett várnunk, hogy magunkkal tudjuk vinni, aztán meg a délután közepén nem akartunk elindulni. Most kocsival mentünk, csütörtökön délben érkeztünk és csak a naplementére tudtunk lemenni a tópartra, mert elég sok dolgunk volt (vásároltunk az OBI-ban, IKEA bútort szerelt össze a férjem, én takarítottam ablaktisztítással együtt és pakolásztam), hét óra lett, mire kész lettünk. Ugyan pár percre lakunk csak a tótól, mégsem reméltem, hogy ennyi teendő után a férjemet rá tudom venni, hogy sétáljunk le és ne kocsival menjünk, de képzeljétek, kérnem sem kellett. 

Éppen naplementére értünk le, hosszan néztük, amíg csak teljesen el nem tűnt a látóhatáron. Gyönyörű volt, mint mindig. 

Menjünk egy pár napot vissza az időben. A múlt hét szombati produktív konyhai délelőttömet délután a szomszéd településen rendezett édességfesztiválon szerettük volna megkoronázni, de a koncert sem tetszett, árusok se nagyon voltak már, ezért aztán beértük egy fagyival (felejthető minőség) és inkább kimentünk a település határában található kiserdőbe, ahol tanösvényt alakítottak ki. Jó hideg volt (a fagyizás után meg pláne), fáztunk és mert a tavaszi szél itt az Alföldön is vizet áraszt és víz alá került az ösvény egy-egy része, vizesek is lettünk. A vízjárta részeket próbáltuk ugyan kikerülni, de körülötte is víz volt, nem is gondoltuk volna, hogy egy lapos alföldi kis erdő ennyire a víz alá tud kerülni, de tetszett a hely. Másodszor jártam itt, először késő ősszel voltam, akkor is szép volt minden, de hát mikor nem szép egy erdő?  Van gyurgyalag-leső torony és vadles is, pihenőhelyek és szabadtéri tornaeszközök is, úgyhogy szerintem egész jól kihasználták a tervezők az erdő adta lehetőségeket.

Szombaton Abádszalókon voltunk, ahol megnyílt a tulipánkert. A félmilliónyi tulipánnak alig tizede virágzik most csak, az igazi virágtengerre egy-két hetet még várni kell, de amit láttunk, az is csodaszép volt és a bimbós zöld mezőt látva, ebben is, mint a napfelkeltében, benne van az ígéret. 

Szombaton délután a testvéremmel elmentünk a szomszéd városba, ahol meghatóan szép és magas színvonalú jubileumi koncertet adott a Népi Műhely.

A héten négyszer voltam a futópályán, a három kilométert magabiztosan bírja a térdem és a szabadtéri saját testsúlyos gyakorlatokat is el tudtam végzeni. Úgy érzem, ezek tényleg erősítenek.  

A szénanáthám tombol, sem a szél, sem a felmelegedés, sem a lehűlés nem tesz jót neki, vagyis ebből a szempontból mindegy, milyen az idő, tüsszögök, folyik az orrom és viszket a szemem, de ez minden évben így van márciustól október végéig. Nem is csoda, hogy míg mások az igazi tavaszt, addig én már a telet várom.

Most vasárnap délután van, megjöttem az erdőből. Minden zöld és még a nap is kisütött. Megcselekedtem a három kilométeremet és boldogabban jöttem haza, mint ahogy kimentem. A mozgást receptre írnám fel mindenkinek. Mindegy mennyit mozgunk, jobb lesz az egészségünk és jobb lesz a kedvünk tőle. Hiszem és vallom, hogy így van. 

Jó kis hét volt ez (is). 

Miután ma a beígért hétvégi esőzés (aminek már nyoma sincs) miatt itthon maradtunk és megint nem mentünk a Balatonhoz, a reggeli után a konyhában maradtam. Eltüntettem a reggeli nyomait és kitaláltam, hogy süteményt sütök. Gyors, egyszerű süteményt, amihez csak össze kellett mérni zabpelyhet, kókuszreszeléket és kókuszolajat, ízesíteni fahéjjal, mazsolával, napraforgómaggal, lenmaggal, pici sóval, és ezt a száraz keveréket össze kellett állítani reszelt almával, reszelt céklával és kicsi darabokra szedett naranccsal. Vagyis megmostam, lereszeltem, kifacsartam stb. és mire az utolsó cseppel is összedolgoztam, úszott a konyhaasztal és hát tulajdonképpen az egész konyha. 

Betettem a tepsit a sütőbe, majd kimentem a konyhából, be a hálóba. Beágyaztam.

Éppen elállt az eső, gondoltam, beindítok egy mosást, talán ki tudok majd teregetni az udvaron.

Tettem-vettem, pakolásztam.

Kisült a sütemény. 

A jól végzett munka örömével elpakoltam mindent és rendbe tettem a konyhát.

A férjem a boltba készült, ám időközben úgy ítélte meg, hogy tarthatatlan a sütő üvegének a "tisztasága" és elérkezettnek, mi több, alkalmasnak tartotta az időt (és önmagát) az üvegfelület zsíroldó tisztítására és legott hozzá is fogott, majd darabidő múltán gyakorlatilag látható eredmény nélkül abba is hagyta.

Nem részletezem. A lényeg, hogy ismét úszott a konyha.

Elment a boltba, én pedig ismét rendbe tettem a konyhát. Befejeztem a sütő üvegének a tisztítását (szintén látható eredmény nélkül), majd észleltem, hogy egy csomó vizet befolyattam a tűzhely melletti konyhaszekrény-elem alá. Nem lábakon álló konyhaszekrényről beszélünk, hanem olyanról, ami teljes terjedelmében a konyhakövön áll (vagyis inkább fekszik). 

Miután kitaláltam, hogy a segítő szándékért megjutalmazom a férjemet, aki a zabpelyhes süteményt megkóstolni sem hajlandó, nekiláttam kókuszkockát sütni és innentől felgyorsultak az események.

Ha négy kezem lett volna, mind a négynek tudtam volna feladatot adni, de mert magam voltam, a felgyorsulást kizárólag az eseményekre, nem a saját munkavégzésemre értem. 

Összeállítottam a süteményt: vajat kevertem habosra cukorral, olvasztott mézzel és tojásokkal, majd hozzáadtam a lisztet és vártam a férjemet, aki a tejet hozta volna.  Addig sem ültem tétlenül a telepakolt asztal mellett az úszó konyhában, hanem aggodalmaskodva nézegettem-méregettem a konyhaszekrényt, remélve talán, hogy rosszul láttam és nincs is ott víz, de persze jól láttam én azt. Egész tekintélyes víz folyt oda, aminek a nagyját feltöröltem, de láttam, hogy nem fogom megúszni a a jól tele- és rápakolt szekrényke kihúzását sem. Ehhez nem foghattam rögtön hozzá, mert nem volt hova ki-és lepakolni róla, az asztal például tele volt a leendő - és egyelőre félbehagyott - kókuszkocka dolgaival, a mosogató is tele volt már, a konyhaszekrény többi része meg úgy általában mindig tele van. 

Minden mindegy alapon előbb a süteményt akartam végre tepsiben tudni, addig szó sem lehetett a konyha kármentesítéséről, ezért inkább  kiporszívóztam minden helységet, közben vártam a férjemet a tejjel. 
Jó soká jött meg, és azzal a csodálatos hírrel (meg a tejjel) lépett be a konyhába, hogy a bankkártyámat beszippantotta az automata és ezt azonnal intéznem kell.

Nosza. Felhívtam az ügyfélszolgálatot és mire letiltattam a kártyámat, majd e-bankon keresztül újat igényeltem, nemhogy a konyhát rendbe tenni, de a süteményt befejezni se volt kedvem. Közben persze ebédidő is lett, krumplit kellett főzni és melegíteni is kellett az ételt, ezekkel párhuzamosan a zöldségeimet (brokkoli, cékla, saláta és spárga) mosni, vágni és párolni, és még a süteményt is összeállítani a tejjel. 

Összeállítottam. Betettem a sütőbe.

Leültünk ebédelni. Igen, a rendetlen konyhában.

Ebéd után a férjem úgy vélte, helyesen teszi, ha alszik egyet. 

Én nem véltem úgy.

A konyhában maradtam és hozzákezdtem a konyhaszekrény kihúzásához. Ez ugye, tudjátok mivel jár?

Igen. Pontosan.

Lepakolni a tetejéről és kipakolni belőle, egyúttal áttörölni mindent. A szekrény mögötti falat (és csempét és gázcsōvet) pókhálótlanítani és  lemosni, a szekrény helyét feltörölni, a gáztűzhely oldalait lemosni, áttörölni. A szekrényt a helyére húzni és mindent visszapakolni. 

A sütés-főzés-ebédelés nyomait elrakodni, mosogatót kimosni,  konyhaasztalt lepakolni, lemosni. Az egész konyhát felmosni.

Ez bizony nem megy csendben. A férjem mély álomba nemigen tudott merülni. 

Mire kész lettem mindennel, megsült a sütemény tésztája, lehetett a mártogatós vajas-tejes-kakaós-cukros masszát elkészíteni, tányérba kókuszreszeléket előkészíteni. Vártam, hogy kihűljön a tészta.

Amíg hűlt, kiteregettem.

Aztán felvágtam a tésztát és beleforgattam a kis kockákat előbb a  kakaós masszába, majd a kókuszreszelékbe és már csak az asztalt kellett újra lepakolnom és lemosnom és kész lettem.

Mondom, kész lettem.

Produktív fél nap van mögöttem.

...csak a beojtott virággal. Mint József Attila.

Az a baj, hogy éppen ellenkezőleg: szinte minden mással törődök, csak a kertet nem gondozom méltó aprólékossággal, hanem csak úgy nagyjából.

A kertbe gyönyörködni járok és csak évszakonként egyszer-kėtszer csinálok benne valami kertészkedés-szerűt. Megtehetem, mert a növényeink gyakorlatilag nem is igényelnek gondozást. Időnként egy metszőollóval némi rendet vágok köztük, de ez inkább csak jelzése annak, hogy az elvarázsolt dzsungel mellett emberek is élnek itt.

Viszont naponta kisétálok a kertünkbe, vagyis lelépek a teraszról három lépcsőfokot, majd lépek kettőt a járdán és már kint is vagyok. A kb. harminc négyzetméternyi kert közepén megállok, elnézek jobbra és balra, egy szempillantással körbefogom az egész kertet, és azt hiszem, már láttam is mindent.

Rosszul hiszem.

Ha közelebb lépek az egyes növénykékhez, látom a részleteket. A lényeg sokszor éppen a részletekben van és én szeretek gyönyörködni bennük, mégis, legjobban az egész tetszik. Az egész kis kertecskénk tetszik, abból a látószögből, ahogy állok a közepén és belátom az egészet. 

A képen mégis most csak egy részletet mutatok meg. Ez a sárga szín ilyenkor tavasszal beragyogja az egész kertet. Imádjuk.