Úgy szeretem Márta blogját olvasni. Egyszerű, szép szavakkal értékes gondolatokat ad át az olvasóinak, most például ezt, amit én a francia nyelv tanulásomra (és a gitározási tudományomra) vonatkoztatva teljesen magaménak tudok érezni:

"Időnként előveszem a régi kottákat, melyekre tekinthetnék úgy is, mint többé-kevésbé kudarcba fulladt próbálkozásra, amikor már felnőtt fejjel azt hittem, még megtanulhatok zongorázni. A you can do it szlogennek már nem dőlök be. Nem tudunk mindent megcsinálni, nem fog minden sikerülni. De a semmihez képest még mindig óriási a szint, amit elértem, és a macskáim nagy bánatára, akik utálják a zenét, még mindig nagy örömmel zongorázom a szonátákat. Nincs semmi haszna azon kívűl, hogy meglehetősen boldoggá tesz."

Pont így vagyok a gitározással és a francia nyelv tanulásával is. 

Anyukámról elég gyakran álmodom, itt van velem, jelen van az életemben, nem engedem el, nem is akarom és nem tudok úgy gondolni rá, hogy... le se írom, hogyan. Itt van, tovább szeret és én is szerethetem tovább. Ha ez megrekedt gyászfolyamat, akkor az. És pont.

A térdem jó. A Balatonon mindkét délután átgyalogoltam a parton a széplaki kikötőig és vissza és igazán jól esett a térdemnek. Mozgás, mozgás, mozgás. Nem győzöm elégszer hirdetni: mozgásszervi problémát csak mozgással lehet gyógyítani.

Nos, hát elmúlt a május is.

Anyák napja az anyukám nélkül.

Aztán elmúlt a 62. születésnapom.

Mi volt még?

Volt találkozás a kicsi unokáimmal többször is, a négyévesünk első ritmikus sportgimnasztika versenye, Balaton, az aligai magaspart, Csicsergő-sziget és egy tihanyi hajózás, kilátópont Szada fölött, a szenzációs Anconai szerelmesek musical, egy tizenöt éves lány festményeinek kiállítása (Sávolt Karolina, nézzetek utána, nekem nagyon teszik), gőzmozdonyos nosztalgiavonatozás a Dunakanyarban, erdei kisvonatozás a Börzsönyben, Zebegény, Duna-part, Tisza-tó, poroszlói fagyizások, faluséta Nagykörüben, Magyarország cseresznyéskertjében...

...és visszatért a térdfájásom. 

Nincs összefüggés, legalábbis nem érzem, hogy túlterheltem volna a térdem, de újra elkezdett fájni (igazából teljesen el sem múlt) és két hete elég intenzíven visszatért.  Két munkatársam is javasolta a kineziológiai tape-t, nincsenek véletlenek, egy harmadik, aki gyógymasszőr pedig fel is tette és nem telt el 24 óra, már fényévekre magam mögött tudtam hagyni a diszkomfortot és újra jól tudom terhelni.

Miért nem javasolta ezt senki eddig? Látott három orvos, ebből kettő magánrendelésen, készült röntgen és ultrahang is, az ultrahang szintén magánrendelésen, beszéltem két gyógymasszőrrel és két gyógytornásszal, járok orvoshoz manuálterápiára (az nagyon jó) és csak most, nyolc hónap kanosszajárás után jutottam, úgy tűnik, valódi segítséghez.

"A kineziológiai tapasz használata kiemelkedően előnyös lehet a térddel kapcsolatos mozgásszervi problémák kezelésében. A térd tapaszolása támogatja az izmokat és szalagokat, csökkenti a fájdalmat és segíti az ízület stabilizációját. Emellett a tapasz gyógyulást is elősegíthet, miközben folyamatos mozgásteret biztosít." - Ez egy gyógytornász véleménye a sok közül.

A tape úgy segít, hogy csökkenti a fájdalmat valami izommechanizmus révén, ha jól értettem, és így tudok  kellemesen mozogni. Térdfájással sem hagytam abba az erdei futópályára való kijárást és persze az erőgyakorlatokat és a gyógytornát sem, de így, gyakorlatilag fájdalom nélkül mégiscsak más. Nem beszélve a jókedvről, az optimizmusról, ami attól van, hogy nem fáj. Szóval, ha ilyesmi gondod van, ne várj: keress gyógytornászt vagy gyógymasszőrt, aki felrakja a tape-t és mozogj, tornázz tovább, mert az igazi gyógyulást a mozgás fogja elhozni. Ha fáj, nem mozgatod, vagy alig mozgatod, esetleg nem úgy mozgatód, ahogy kellene, ezzel túlterheled a másik oldalad, márpedig mozgás nélkül nem fog menni. Ha viszont nem fáj, akkor bátran mozgatod majd, így jobb lesz az adott rész keringése és a nyirokelvezetése, nem fog dagadni, feszülni, és nem utolsó sorban jobb lesz a hangulatod is, amitől még többet és még nagyobb kedvvel mozogsz majd.

Szívesen.

A tape négy-öt napig marad fent, aztán újat kapok, várhatóan hetekig, vagy akár hónapokig így lesz. Az ultrahangos doktor (szerintem) nem látott és nem írt le semmi aggodalomra okot adó dolgot, de nem adott tanácsot. Hivatalosan csak annyit mondott, hogy forduljak ortopéd orvoshoz vagy térdsebészhez, mert a röntgen és az ultrahang csak egy része a komplex vizsgálatnak. Most mondtam volna, hogy már három doktornál is voltam? Nem mondtam. Ki szerettem volna belőle csikarni, hogy nincs semmi gond, de nem sikerült, folyton hárított. Leírta, amit lát, a véleményezés a szakorvos dolga. Ebben akár még igaza is lehet, de a nem kevés pénzért többet vártam. 

Apropó, pénz. A térd-kanosszában 140 ezer forintnál járok úgy, hogy a tape-ért nem is fogadott el a munkatársam semmit, csak egy kis csokit és nem számolom a gyógyszert, az izületvédő-porcépítő "egyik jobb, mint a másik"- típusú csodaszereket és a kenőcsőket sem. Egyébként az Arhtro forte a Biotech-től tényleg jó, azt tartósan szedni fogom.

Új problémaként a jobb kezem hüvelykujján ujj-problémám keletkezett, ezt úgy hívják, hogy "pattanó ujj szindróma". Néhány napja jelentkezett először, bár két éve minden külső ok és jel nélkül fáj a hüvelykujjam alsó párnája, de eddig nem pattogott. Most viszont pattog. Minden diagnosztikus jelet pont úgy produkálok, ahogy az a nagykönyvben le van írva, ezért aztán ezzel orvoshoz sem megyek, ki fogom tornázni, de a manuálterapeuta doktornak talán megmutatom majd. 

Tehát a lényeg: a kineziológia tape-ről pár napja mondták nekem, hogy egy csoda, de annyi mindenre mondták már, így aztán hittem is meg nem is, de most már nem csak hiszem, hanem vallom is: tényleg csoda.

A fotón a mamák-napi ajándékom látható. A virág lila, az ugyan nem az én színem, az enyém a rózsaszín lenne, de azt már odaadta a négyévesünk a másik mamának, de "nem baj, mert a lila is szép és a rózsaszín meg úgyis halvány volt", mondta a kis drágám. A macis matricát a kétévesünktől kaptam a kezemre, de onnan már leesett.

Nagykörüben jártam május utolsó napján. Komppal keltünk át a Tiszán. A folyóparti település egy óriási cseresznyéskert, de van itt lombkorona-sétány az ártéri erdő fölött és a szemrevaló, takaros kis utcákon is érdemes egy jó kis sétát tenni.

Első házassági évfordulónk közös ajándéka május 24-én, szombaton:

Boldog békeidőket idéző gőzmozdonyos vonatozás a Dunakanyarba, Pesttől Szobig a MÁV Rail Tours szervezésében, majd magunk szervezte három(!) órás út az erdei kisvasúton a Börzsönyben, ahol hegyek-völgyek között zakatolt a kisvonatunk Szobtól egészen Nagybörzsönyig és vissza - és közben szétfagytunk -, aztán Inter Régió vonattal elvonatozás Zebegénybe - ezt is mi találtuk ki magunknak - falusétával, rétesekkel és Duna-parti napozással, ahol végre valamennyire átmelegedtünk, végül a nosztalgia-gőzössel vissza Gödig, ott átszálltunk egy IR-re, azzal tovább Pestre, és éppen elcsíptük a hazafelé tartó IR vonatunkat. Nagyon szép kirándulás volt, minden perce aranyat ért (aranyárban is mérték).

Bár a mozdony füstje megcsapott, egy időre kivonatoztam magam.

Nem szeretnék bosszantani senkit, aki a nyarat és a meleget várja, de bizony nekem meg éppenhogy ez az ajándék, ami most van: hűvös vagy egyenesen hideg, szeles az idő és én ennek annyira örülök! Minél később kezdődik az igazi meleg nyár, annál hamarabb lesz vége. Minden egyes hűvös nappal rövidebb lesz az egyébként hosszú forró nyár. 

Tavaly augusztus vége óta a Balatonon vagy nem volt melegem, vagy fáztam, vagy éppen majd' megfagytam. A május 18-i hétvégét is ott töltöttük és fáztunk. A lakásban természetesen fűtöttünk, kint meg a napos helyeket kerestük, de nem nagyon találtunk. Olyan szél volt, hogy majdnem levitte a fejemet. A hőérzetemen a fagyi sem segített. És mégis...imádtam minden percét.

Most, hogy már minden évszakban láttam a Balatont, legjobban ősszel tetszik. Nem nyáron, amikor strandolni lehet, hanem a finom, langyos őszi napsütésben, amikor csak üldögélünk a csendes parton és nézzük a hatalmas vizet. Alig várom!

Ma már dolgoztam, munka után pedig itthon tettem-vettem a kertben, végül kiültem a teraszra. Jól odasütött a nap, de ha csak egy percre is eltakarták a felhők, fáztam. Most bent vagyunk a házban és fűtünk.

Jól van ez. Pont így szeretem. 

Eddig volt a Hetijó címen futó összefoglaló blogbejegyzésem, amihez olyankor - szerencsére ritkán -  folyamodtam, amikor nem volt időm külön-külön megírni, mi minden történt velem/velünk. A blogjaim történetében most először Kéthetijó-t kell írnom, mert már magam sem győzöm kivárni, hogy időm legyen naprakésznek lenni.

A majálist Siófokon éltük meg, erről már írtam (koncertek, Csicsergő-sziget Balatonberényben, hajózás, Tihany, fagyizások).

Anyák napja, május első vasárnapja, ez is Siófokon ért. Anyukámmal kapcsolatban könnyebb már...Sokkal kevesebbet sírdogálok, inkább mosolygok és jókat gondolok (sőt, mondok is neki), mert sok jó van és történik velünk, aminek örül ő is odaátról, amikor lenéz ránk. Biztos örül, hogy nem a könnyes szememet látja már folyton. Most ugyan éppen azt látja...Álmomban is elég gyakran meglátogat. Nem tudok múlt időben gondolni rá vagy  beszélni róla. Ő itt van, velem van, nem engedtem el és nem is akarom. Az életem része. 

Május 3-án 62 éves lettem, ezt is Siófokon ünnepeltük, pontosabban ezen a napon hajókáztunk át Tihanyba. A családom egyik felével a múlt hét vasárnap "ültük meg" egy fagyizóban és ajándékba egy gyönyörű kilátópontos sétát kaptam, a testvéremmel pedig tegnap, 14-én.  Nagyon örülök, hogy 62 lettem. Sokszor elmondom a családomnak és gyakran hangosan is kimondom magamnak, mennyire hálás vagyok az életemért, az egészségemért, a  családomért, az ő egészségükért, a megélhetésünkért, a szeretetükért. Szeretem az életemet, úgy, ahogyan volt eddig és ahogyan most van.

Május hetedikén színházba mentünk. Egy általam nagyon-nagyon várt vidám, habkönnyű musicalt néztünk meg, az olasz slágerekre épülő Anconai szerelmeseket. Annyira, de annyira jó volt, élveztük minden percét, teljesen át tudtam adni magam a hangulatnak, és a férjemnek is nagyon tetszett, ő is teljesen ki tudott kapcsolódni, úgy örültem neki. Két és fél óra felhőtlen szórakozás, nevetés, együtt éneklés, szenzációsan jó volt!

Május 10-én a férjemet kísértem el, egy munkája miatt Abádszalókon jártam a Sárga Csikó Lovardában és nagy örömömre eljött velünk a testvérem is. Nemcsak lovaglási lehetőséget biztosítanak ott, hanem hintózást is, sőt, gyermektáborokat és felnőtt elvonulásokat is szerveznek. A Lovarda új, nagyon szépek a lovak és a környezet is pihentető. Szívből ajánlom ezt a közeli lehetőséget mindenkinek, akit érdekel az ilyesmi. Az abádszalóki öböl már most is szép, a kikötőben is van már mozgolódás és mi lesz még itt nyáron!

Másnap, vasárnap szintén egy munka miatt mentem vele, de ezt most egybe tudtuk kötni a családunk egyik felének a meglátogatásával, a két kisebb unokánk megszeretgetésével. Délben, fél 12-kor derült ki, hogy indulunk hozzájuk, az út kétszáz kilométer, és este fél kilenckor már újra itthon voltunk. Villám munka, villám látogatás, gyors fagyizás és egy igazi nekem való szülinapi ajándék: felsétáltunk a Gödöllői-dombság Szada feletti kilátóhelyére, a természet virágoskertjébe, ahonnan egészen a Pilisig el lehet látni. Gyönyörű volt, egyszerűen alig győztem betelni vele!

És közben munka, munka, munka, határidős feladatok (szinte sehol nem tartok még velük), blogokat sem tudtam még visszaolvasni és hétvégén újra Siófokra megyünk. Itthon rendbe tettem a teraszt, hogy ki tudjunk ülni, ha akarunk, a kertben pedig megcsinálta a férjem a legsürgősebb metszeni valókat, hogy egyáltalán le tudjunk lépni a lépcsőről és például le tudjak menni teregetni és közben a virágokban-bokrokban, vagyis a dzsungelünkben gyönyörködhessek.

Négy napja újra fáj és dagad a térdem, azóta nem voltam a futópályán, de addig rendszeresen ki tudtam menni és a saját testsúlyos tornáimat is meg tudtam csinálni. Most pihentetem, csak az esti itthoni tornámat végzem el és a munkahelyemen a kis szüneteimben is tornázgatok. Bejelentkeztem ultrahangra, "természetesen" magánrendelésre, mert a tb-finanszírozottra csak augusztus közepére adnak időpontot, magánba viszont két hét múlva már mehetek. Elkezdtem szedni egy jó drága ízületvédő készítményt és közben felváltva lóbalzsammal és tehéntőgykrémmel kenegetem.

Gyönyörű zöld minden itthon, az erdőben is és úton-útfélen mindenfelé. Az időjárás a kedvemre való a maga esős hűvösével, élet van, egészség van, szeretet van, vagyis minden van!

Siófok városa újra kitett magáért: a majálist is több napos rendezvénysorozattal ünnepelhettük, csakúgy, mint az óév búcsúztatását vagy a húsvétot. 

Május elsején reggel összekészítettük a dolgokat, amiket el akartunk vinni itthonról "otthonra". Ez a majdnem kétlakiság mindig előkészületet igényel. Át kell gondolni és lehetőleg nem elfelejteni, mit akarunk vinni és amikor ott vagyunk, onnan mit kell elhozni. Hogy biztosra menjünk, mindent listázunk és előkészítünk, így aztán amikor indulunk, gyorsan össze tudunk pakolni.

Csak délután indultunk el, mert délelőtt még elmentünk Tiszaroffra a Kék és Narancssárga Produkció koncertjére. Ez a zenekar Republic-dalokat játszik a régi Republic-os Tóth Zoltán vezetésével. Ő hangszerelte majdnem az összes dalt, amelynek szövegét Bódy László Cipő írta. Cipő halála után Zoli (személyesen ismerjük őt, ezért nekünk csak Zoli) egyedül folytatta a zenélést, nem tartott a többiekkel - szerencsére. Mi nagyon szeretjük a munkássága és a szerénysége miatt, ezért inkább a Produkciót követjük, mintsem a másik, még mindig Republic néven futó társulást. 

A koncert után itthon egy kései ebéddel felkészítettük magunkat a négy és fél órás vonatozásra és este nyolckor meg is érkeztünk Siófokra. Szerettünk volna korábbi vonattal menni, de Zoliék később kezdtek, ezért csúszott a mi indulásunk is. Fóleg én szerettem volna korábban odaérni, mert a majális első koncertje Domján Ákos és a Jampi  Angyalok volt, Fenyő Miklós dalaival (rajongója vagyok). A Jampi Angyalok Fenyő táncos csapata. A koncert utolsó pár dalára értünk a Nagystrandra és megállapítottuk, hogy olyan sokat nem veszítettünk azzal, hogy a többit lekéstük. Hogyan is képzelhettem, hogy Domján Ákos pótolhatja Fenyő Miklóst? Ígéretes tehetség ugyan, egyszer majd ő is lehet a Nagy Csókkirály, de most még csak egy feltörekvő, jó hangú, kedves fiú. A mai zenei világban ez sem kevés.

Késő este értünk haza. Aludtunk egy jót és másnap reggel a LIDL-ben kezdtünk, fel kellett ugyanis tölteni a hűtőt arra a négy - őt napra napra, amit ott terveztünk tölteni. Korai ebéd után elvonatoztunk Balatonberénybe, ahol jó nagyot gyalogoltunk a Csicsergő-szigetre a kilátóig. Közben sokszor leültünk és csodáltuk a Balatont, ezt egyszerűen nem tudjuk megunni. Jól elfáradtunk, mire visszaértünk Siófokra, de még várt ránk az újabb koncert a Nagystrandon, amihez megint elég sokat kellett gyalogolnunk. Egy mindenféle slágert játszó zenekar lépett fel, hallgattuk egy darabig, de úgy, hogy háttal ültünk a színpadnak és az esti vagy inkább már éjszakai Balaton és a szemközti part fényeiben gyönyörködtünk.

És megint éjfél volt, mire ágyba kerültünk.

Május 3-án  62 éves lettem. Az ehhez kapcsolódó érzésekről és főleg az örömökről egy másik posztban írok majd. Most csak azt írom le, hogy mivel töltöttük a napot. Előzőleg azt terveztünk, hogy elmegyünk a szívünknek olyan kedves erdős, ligetes és patakos Belső-Somogyba, de az idő jó melegnek ígérkezett, így aztán a Balaton partján való heverészést és napozgatást választottunk, vagyis az édes semmittevést. Még aludtunk is egyet a parton, ránk is fért.

Késő délután újra cukrászdába mentünk, fagyiztunk és paleo kókuszos süteményt ettünk. Azért újra, mert előző nap is ott voltunk és nagyon finom volt a fagyi és a paleo sütemény is. Este pedig elmentünk az általam nagyon várt Marót Viki és a Nova Kultúrzenekar koncertjére. Na, annak már nem háttal ültünk! Nagyon élveztük mindketten, pedig igazán csak én szeretem őket, de olyan remek hangulatot csináltak, hogy még az én kritikus férjem is jól tudta érezni magát.

A koncert után üldögéltünk még egy darabig a késő esti Balatont nézve, majd újra éjfél körül kerültünk ágyba.

Negyedikén vasárnap,  Anyák-napján, kell-e mondanom, hogy szinte folyton anyukámra gondoltam?

Délelőtt kisétáltunk a kikötőbe, és tulajdonképpen hirtelen támadt ötlettől vezetve felültünk arra a hajóra, ami a legközelebb indult és áthajóztunk Tihanyba. Jártunk már ott kétszer is, akkor gyalog bejártuk csaknem a fél félszigetet, láttuk a Belső-tavat, az öreg levendulást és a szőlőket is, ezért most csak az ófalut barangoltuk körbe és persze a panoráma-teraszon üldögéltünk. Mire visszagyalogoltunk a hajóállomásra, hirtelen nagyot hűlt a levegő és jó nagy szél is lett. Nagyon fáztam és ahogyan a nagy hullámok megringatták a hajónkat, féltem is. Mire Siófokra értünk, leszakadt az ég. A szakadó esőt a cukrászdában vészeltük át.

Hétfő reggelre sem lett jobb idő, így aztán délben elindultunk haza. 

Íme hát a soknapos majálisunk vázlatos története. Nagyon-nagyon jól éreztük magunkat, de a lábunkat most is sikerült lejárni!

. 

Tavaly volt az első családi találkozó az Aggteleki Nemzeti Park területén, a hegyekkel körülzárt és patakokkal szabdalt Szögliget nevű falucska határától jó két kilométerre, bent az erdőben egy vendégházban. Az egyik gyermekem a munkája miatt évente egy alkalommal ott tölt pár napot és tavaly felvetette, mi lenne, ha mindannyian mennénk. Örömmel mentünk és mert akkor jól sikerült a találkozó, az idén is nagyon vártuk.

Ismertük már a körülményeket, tudtuk, mire számíthatunk. Önellátásra és fagyoskodásra kellett berendezkednünk. Előre megfőztem a töltött káposztát, három adag birkapörköltet is becsomagoltunk, és elvittük a húsvéti sonkát a tojásokkal együtt meg még egy csomó mindent. Tavaly a vendégházban folyton fáztam, most sem hittem, hogy ez másképp lesz. Az, hogy fűteni fognak, eszembe sem jutott. Nos, most fűtöttek és az időjárás is kegyes volt hozzánk. Nappal sütött a nap, szinte égetett, éjszakánként pedig résnyire nyitott ablaknál aludtunk.

Húsvét hétfőjén kora délelőtt indultunk itthonról, előtte szombaton jöttünk haza Siófokról.

A kocsit jól telepakoltuk. Minden ottalvós útra viszem a matracomat, a párnámat, a polifoomokat, most a várható hideg miatt két takarót, vastag pulóvereket és több dzsekit is bekészítettem, aztán a hűtőtáskát az ennivalókkal, a gyümölcsöket, a kenyereket, az ásványvizeket meg már nem is tudom, mi mindent még. Úgy tele lett a kocsi, hogy a nagy lábos töltött káposzta már csak a hátsó ülésen fért el, de ott is alig. Szögliget határában megálltunk egy percre és kinyitottam a hátsó ajtót, hogy kivegyek valamit a kocsiból és képzeljétek, kiesett a lábos, le az országút szélére, a fűbe. Hihetetlen szerencsénkre nem borult ki, talpára esett.

A vendégházba mi érkeztünk elsőnek, két órával utánunk az egyik család a kicsi unokáinkkal, másnap pedig a másik család a nagy unokákkal. Mivel mindkét család távol él tőlünk, havonta vagy két havonta találkozunk csak, kellett hát egy kis idő most is, ugyanúgy, mint tavaly, az egymásra hangolódásra, de persze ment az gyorsan. Tavaly mindig ült egy gyerek az ölemben vagy csak fogta a kezem, de szinte mindig körülöttem voltak. Az idén a legnagyobb már kinőtt az ölemből, ő már a maga majdnem tizenkét évével kiskamaszként nem nagyon viseli az ölelgetést sem (mások előtt meg pláne nem), de azért belőle is sikerült kapnunk, ha nem is eleget, de jó sokat. A kicsik meg? Hát ők aztán tényleg puszilgathatók, ölelgethetők, ölemben üldögélősök voltak. 

Egyébként a sok öröm mellett ez a folyamatos elfoglaltság a gyerekekkel nekem elég fárasztó is volt. Az a szerencse, hogy a fizikai ellátásuk a szülők feladata maradt, abban nem vagyok ugyanis nagyon erős: a gondoskodás, az etetés, a fürdetés... hát az nem az én világom, viszont remekül tudom szórakoztatni őket. Mesélek, történeteket találok ki róluk, mondókázok velük, énekelek nekik, dicsérem és persze  szeretgetem és puszilgatom őket, amíg csak engedik.

Együtt is kirándultunk és külön is, csak mi ketten a férjemmel és nem mondom, hogy nem esett jól kicsit letenni az édes terheket, mert dehogyisnem, de azért az utolsó napon, az elinduláskor bizony mindegyikük ölelését és integetését megpityeregtem.

No és akkor hol is jártunk? 

Jósvafő:

A felvidéki Szádelő-szurdok:

A Szádelő-szurdok a Felvidék egyik keleti kapuja. Meseszép. Az égig érő sziklák között vízesésekkel lezúduló dübörgő patak mentén fel-fel, egyre feljebb vezet az út. Most "csak" végig mentünk majdnem a menedékházig a szurdokon, nem kapaszkodtunk fel a fennsíkra. Én megtettem tavaly a család néhány tagjával és évekkel korábban két barátnőmmel is, szerintem nagyon megéri felmenni, mégha nem is könnyű, mert fentről lenézni a sziklaóriásokra hatalmas élmény, de most a férjemmel ketten voltunk és ő azt mondta, hogy elhiszi, hogy gyönyörű lenne, de a maga részéről inkább kihagyja és hát tulajdonképpen én sem akartam a térdemet még jobban provokálni.

Az Esztramos:

Aggtelek után Balaton, most értünk haza. A Balatonon négy napot töltöttünk, koncerteken voltunk, jó kis  - és nagy - programokat szerveztünk magunknak. Holnap még szabadságon leszek, szeretném megírni az eddigieket és persze a blogtársak bejegyzéseit is elolvasnám már. Szóval sokkal jövök, remélem, holnap lesz időm mindenre.

Most értünk haza, szalad a ház, rengeteg a mosni való, üres a hűtő és holnaptól dolgozunk. Semmire nem érek rá, de amint tehetem, megírom ennek a csodahétnek a történetét.