Ma van Anyák napja, a második az anyukám nélkül. Itt van velem minden pillanatomban. Nem tudok mást írni.

Gyomaendrődön és közvetlenül a város körül 16 Körös-holtág van. Az egyik a Hantoskerti-holtág, amely a város belterületén, a főtértől néhány méterre található. Annak ellenére, hogy a városközpontban van, nyugodtan nevezhetjük Zöld Csendnek. Nagy itt a csend és mindenfelé gyönyörű zöldeket lehet látni. A vízparton mocsári ciprusok is vannak.

Ma a városban töltöttünk néhány órát. A munka végeztével további két órát üldögéltünk víz partján. A nyüzsgő munka után maga volt a nyugalom.

Fotó: https://gyomaendrod.com/latnivalok/gyomaendrodi-holtagak

Május elsején munka miatt mentünk a Tisza-tóhoz, de ha nem lett volna munka, akkor is oda mentünk volna. A tiszafüredi majális egyik eseménye ugyanis a kutyaszépségverseny volt. Nem én szeretem annyira a kutyákat, hogy utazzak érte, viszont szerettem volna igazi majálisos pikniket rendezni magunknak.

Ha nem lett volna a munka, plédet viszünk és kifekszünk a Tisza-tó partjára valahol, sütkérezünk a napon, beszélgetünk, pihenünk, esetleg még el is szundítottunk volna. Én legalábbis így terveztem. Amikor megtudtam, hogy a munka Tiszafüredre szólít a Mancsos pancsolóba, vagyis a kutyastrandra, ahol szépségversenyt rendeznek a kutyusoknak és lesz egy bemutató is a terápiás kutyákkal, nagyon örültem, vagyis örültünk. Mehetünk!

Javasoltam, hogy induljunk jó korán, amint felébredünk és összeszedelőzködünk, azért, hogy minél hamarabb érjünk oda, szánjuk az egész napot a majálisra, amit egyébként nem szoktunk ünnepelni. Így is lett, elég gyorsan elkészültünk. Az országúton végig gyönyörű, hófehér virágos akácfasorok között autózva értünk Tiszafüredre. Ilyen virágzó akácpompát itt még sosem láttam, ami azért hihetetlen, mert sok-sok éve járunk ezen az úton igen gyakran, havonta akár többször is, nyilván az elmúlt évek akácvirágzásai idején is többször mentünk arra, és nem hiszem, hogy akkor elkerülte volna a figyelmem ez a szépséges csoda. Úgyhogy nem értem, hogyan nem láttam korábban, hacsak az nem történt, hogy az idén egyszerre borult virágba mind a közel ezer akácfa és ezt nem lehetett nem észrevenni. Nem tudom. 

Egész úton oda is, visszafelé is csak az akácfákat néztem. Nem tudtam velük betelni és folyton anyukámra gondoltam, aki ha látta volna, ugyanúgy csodálta volna őket, mint én, sőt, talán még jobban. Lehet, hogy fentről látta is és az ő "látásán" keresztül duplán örülhettem én is, hogy látom.

Ilyen fákból képzelj el hosszú fasorokat:

A Morotva pihenőpark egyik részén alakították ki a Mancsos pancsolót, és amikor odaértünk, már gyülekeztek a lelkes kutyások a lelkes kutyáikkal, akik rögtön a vízbe vágytak és meg is engedték a gazdik, hogy belemenjenek. Azt a kutyaismerkedést, bandázást és pancsolást nem is lehet leírni, amit műveltek. Élvezet volt nézni. 

A pléden való heverészés a munka miatt elmaradt, enni is csak a kocsiban ettünk pár falatot, viszont kedvemre nézelődhettem, pihenhettem, gyalogolhattam a gáton a kikötőig, a szabad strandon és persze körbe a Morotván, amennyit csak akartam. Négy kilométer biztos megvolt. Több pontról tárult elém a Tisza-tó füredi holtága. Láttam vízimadarakat és horgászokat. Virágzó ezüstnyárfák pollenjeit fújta a meleg szél, beborítva szinte mindent a fehér pillékkel. Közben élveztem a napsütést, nagyon szép idő volt. 

Hazafelé megálltunk a tiszaigari arborétumnál, de nem mentünk be, ugyanis az útról is remekül lehetett látni azt, amire kíváncsi voltam: kilombosodtak a mocsári ciprusok. 

És persze végig, egész úton újra a virágzó akácfák látványában gyönyörködhettem. Felejthetetlen volt. 

A kutyusok is. Itt a képen még csak hárman pancsoltak, aztán egyre csak jöttek és jöttek, a végén biztos voltak a vízben vagy harmincan. Szép majálisuk volt nekik is.

Öt hete élek epehólyag nélkül és hála az égnek, ez semmilyen panaszt nem okoz.

Egy hete tornázni is elkezdtem, már nagyon vártam. Esténként lefekvés előtt egy óra lazítás és nyújtás, ez az én szokásos esti rituálém és nagyon megérezte szinte minden porcikám, hogy négy héten át ezt ki kellett hagynom. Az újrakezdésben lassú és óvatos vagyok, inkább könnyű és lazító mozgásokat végzek, mintsem erősító és nyújtó gyakorlatokat. A hosszabb nyújtásokat egyenlőre még kihagyom. 

Amikor négy hét után először feküdtem le a tornaszőnyegre, az érzés nehezen önthető szavakba. Lelki értelemben boldogság volt, mert jól vagyok, végre majdnem szabadon tudok mozogni, fizikai szinten viszont egyértelműen  merevséget és berozsdásodottságot éreztem. A második alkalommal már minden könnyebben ment, aztán persze napról napra még szebben, még könnyebben és ügyesebben tudtam mozogni. Így egy hét után elmondhatom, hogy majdnem ugyanolyan szépen sikerül kiviteleznem egy-egy mozdulatot, mint korábban, de a nyújtásokkal még mindig óvatos vagyok.

A műtét utáni negyedik héten az erdőbe is kimentem, de csak pár száz métert mertem gyalogolni, aztán egy kilométerre, majd kettőre növeltem a távot és az ötödik hét végére elértem a három kilométert. Ezt akarom most tartani úgy, hogy a tempót szépen, fokozatosan gyorsítom.

A szorgalmam rendületlen. A műtét utáni első héten négy-öt kilót fogytam, ezt a mai napig tartom. Nem is emlékszem, mikor volt utoljára ennyi a súlyom. Talán húsz-huszonöt évvel ezelőtt.

Végtelenül örülök, hogy itt tartok. Örülök és  elégedett vagyok. 

Ha azt hallom, látom, olvasom valahol, hogy fine dining, biztos, hogy nem megyek oda, a gasztronómiának ez a része ugyanis egyáltalán nem érdekel.

Tegnap lehetőségem volt Szolnokra, a Magyarok étele szakács - és cukrászverseny országos döntőjére elmenni. Úgy képzeltem, hogy mindenféle finom és általam ismert ételek versenye lesz ez, ahol kedvemre kóstolgathatok, ráadásul a helyszín a szép, zöld Tiszaligetben lesz, ahol még sétálgatni is tudok, élvezhetem a madárcsicsergős tavaszi környezetet és ezredszerre is megcsodálhatom a szőke Tiszát.

Képzeld el, beléptem a Debreceni Egyetem Szolnok Campus (régi nevén Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskola) főépületébe és az aulában egy csomó cukrász szorgoskodott. Hatalmas tányérokra nagy műgonddal helyeztek el egy kicsi ezt és egy kicsi azt, majd aprólékosan, nagy-nagy odafigyeléssel feldíszítették. Vagyis fine dining stílusban alkottak. Nos, meglepődtem, de kíváncsi is lettem. Ha már itt vagyok, mindent a szemnek-alapon  meg is néztem, amit lehetett és képzeld, a tányérokon látott ételkölteményekből, egy-két alapanyagon kívül nem nagyon ismertem fel semmit.

Asztalterítésben is versenyt hirdettek. A szebbnél szebb, feldíszített, négy-hat személyre megterített asztalok mellett egy-egy pincér állt csokornyakkendőben vagy éppen frakkban és várták a bírálók értékelését. Beleshettem a konyhába is, ahol szépséges szakácsruhába és sapkába öltözött mesterek készítették az ételeket. A zsűri egy nagy, hosszú asztalnál ülve szorgalmasan kóstolta a nekik feltálalt ételeket, pontosabban a versenyműveket, amelyeket a közönség is megnézhetett. Nem megkóstolhatott, hanem megnézhetett. Látványra minden ételköltemény különleges volt, mind hazai alapanyagból készült, csak éppen újragondolva, fine dining módon elkészítve és tálalva.

Szóval nem halászlevek, marhapörköltök, töltött káposzták és palacsinták versenyeztek.

Nagyon tetszett, ahogy a fegyelmezett felszolgáló tanulók feltálalták a zsűrinek az ételeket, és az is szép volt, ahogy a konyháról a zsűri asztala elé vonultak. Láttam még igazi borkóstolást is. A hattagú zsűri négyféle bort kóstolt és én tulajdonképpen arra voltam a leginkább kíváncsi, hogy tényleg kiköpik-e az egy.egy korty bort. Volt aki lenyelte, volt aki kiköpte. 

Az épület előtt a megye néhány települése mutatta be helyi, jellegzetes ételét, amelyeket meg is lehetett kóstolni, de tényleg csak egy-egy falatot. Volt szolnoki halászlé, karcagi birkapörkölt, kunsági ferdinánd, kevi sósperec és még valami - talán kölesből készült - sütemény is, na meg egy helyen házi szörpöt is kínáltak egy kis pohárkával. 

Bent, az épület díszudvarán összesen háromféle ételt kínáltak, palacsintát, kenyérlángost és kunszentmiklósi birkapörköltöt, a VIP - vendégeknek pedig fel lettek tálalva a zsűrizett alkotások. A VIP - vendégek és a "sima" érdeklődők asztalai nem lettek eléggé elkülönítve egymástól, így aztán a többség elvolt az egy-egy kis palacsintájával, kenyérlángosával és a pár falat birkapörköltjével, míg a VIP - karszalagosok elé, mint a királyi udvarokban régen, rendületlenül hordták az ételkölteményeket. 

Nehogy azt gondold, hogy savanyú a szőlő. Én ugyanis egyik fine dining-ból sem ettem volna, mert a különböző allergiáim és érzékenységeim miatt félek mindentől, amit nem ismerek és egy ilyen nagy versenyen csak nem kérdezhettem volna folyton, hogy ez vajon mi, mi van benne és biztos-e, hogy ez vagy az nincs benne.

A nagyvonalúság hiánya zavart. Kevés érdeklődő volt, belefért volna egy kis elegáns nagyvonalúság annak ellenére, hogy tudom, kevés a pénz és a kevésből kell sokat felmutatni. Zavart, hogy a kötelezően meghívott prominensek, akik mindig, mindenhol ott vannak (ahol enni-inni is lehet és hát tulajdonképpen egymást látják vendégül), mennyire nyíltan kivételezettek.

Komoly hiányérzetem volt a megyénk híres ételeit illetően is. Mi, magyarok ugyanis szeretünk enni, a mi megyénkben sincs ez másképp. A különböző rendezvényeken folyton azt hallom, hogy milyen büszkék vagyunk a gasztronómiánkra, mennyire igyekszünk felkutatni és megőrízni a gasztronómiai értékeinket és akkor itt van egy országos szakács - és cukrászverseny az ország sok-sok pontjáról érkezett résztvevőjével, akik a valóban gazdag értéktárunkból csupán néhányat ismerhettek most meg. Ezt így elszalasztott lehetőségnek tartom.

Egy ilyen verseny, hiába országos döntő, valljuk be, két-három óra nézelődés után már egyre kevésbé köti le a látogató figyelmét, innen is el-elszivárogtak a nézők, persze jöttek helyettük újak és lehet, hogy ez így van rendjén. Lehetett volna tovább ott tartani a nézőket akár népzenés - néptáncos színpadi produkciókkal vagy egy "jó ebédhez szól a nóta" - szerű hangulatteremtéssel, persze ehhez "jó ebéd" is kellett volna. Mindenesetre a külső helyszínen volt zene, CD-ről egy órán át Republic-ot hallgathattunk például, ami nem illett oda, én ugyan  örültem neki, de lehet, hogy mások meg éppen nem. 

Na mindegy is. A lényeg, hogy láttam egy ilyen versenyt és egy percig nem bántam meg, hogy elmentem. Láttam a szépséges szőke Tiszát, sétáltam a Tiszaliget hatalmas fái alatt és megtaláltam ifjúkorom úttörőtáborát is.

És hogy mit ettem? Amit itthonról magammal vittem. Ja, és két darab apró kevi sósperecet.

Hirtelen ötletünk volt Vác. Még előző nap is mást terveztünk, de még jó, hogy megnéztük a pontos közlekedést, így időben észrevettük, hogy az eredeti tervünkhöz egy szakaszon vonatpótló busszal kellene mennünk, amit nem akartunk, inkább gyorsan megváltoztattuk az úticélt. A Dunakanyarba megyünk, az biztos, hiszen a kis unokáinkkal akartunk találkozni, de hogy melyik település legyen? 

Legyen Vác, és ez végül minden szempontból jó döntésnek bizonyult.

Advent idején jártunk már ott. A Duna-korzót már akkor kinéztem magamnak, hogy én azon egyszer milyen szívesen végig sétálnék! Most fejben gyorsan összeraktuk a programunkat, amelynek ez a séta volt a központi eleme és az unokákkal való találkozást is a korzó végén található szuper játszótérre szerveztük meg. Ezen kívül még két dolgot akartunk, a Székesegyházat és az Püspöki Palota épületét, illetve még egyet: meg akartuk kóstolni a főtéri Mihályi cukrászda híresen finom és méregdrága fagyiját.

Minderre és még sok-sok üldögélésre, bámészkodásra és Duna-parti napozásra öt kerek óránk volt.

Általában nem mindig sikerül minden úgy, ahogy eltervezzük, de most majdnem igen, mert a Duna-korzón és a Mihályi fagyin kívül minden úgy történt, ahogy szerettük volna. A korzó két végpontján üldögéltünk  sokat, magán a korzón most sem sétáltunk végig, de őszintén mondom, nincs hiányérzetem emiatt. Korzóztunk máshol, több helyen is éppen eleget. Fagyi pedig nem volt, de a Duna-parton az Eszterháza (sic!) cukrászdában azt is bepótoltuk. 

Lejártuk a lábunkat, pedig sokat üldögéltünk is. A Duna partján, a korzó utolsó padján sokat napoztunk, majd a szemerkélő esőben csendesen üldögéltünk az esernyőnk alatt és pár perccel később már megint újra napoztunk és gyönyörködtünk a szépséges kék Dunában. Majd visszafelé végigmegyünk a korzón, gondoltuk, de addigra úgy elfáradtunk, hogy a felajánlott autós lehetőséget nem utasítottuk vissza, hiszen ezzel egy kilométernyi gyaloglást spóroltunk meg és ez a végén bizony jól jött. Így aztán kirándulásunk utolsó pontjaként a korzó legelején ültünk, pihentünk és napoztunk jó sokat.

Akkor hogy is volt hát?

Délben, fél egykor érkeztünk meg vonattal Vácra. A vasútállomástól elmentünk a Széchenyi tér széléig, ott balra fordultunk és a Székesegyházig gyalogoltunk, majd annak szomszédságában megnéztük a Püspöki Palota épületét és egy kicsit a kertjébe is belestünk. Sok kőlépcsőn lementünk a játszótérhez, és mivel volt még időnk a gyerekek érkezéséig, lesétáltunk a Duna-korzóhoz, de ott már csak egy padra lerogyni volt erőnk.

Amikor pihentünk egy kicsit, persze lementünk a vízpartra is és az ártéri öreg fákat is megcsodáltuk, de vissza-visszatértünk a kis padunkhoz, mert nagyon-nagyon jó volt ott pihengetni. Előttünk a kék Duna, a túlparton a Szentendrei-sziget zöld fái, az elúszó uszályok, madárcsicsergés, felettünk a viharfelhők vagy éppen a tűző nap...egyszóval idilli volt minden.

Ahogy közeledett a találkozás ideje a gyerekekkel, visszamentünk a játszótérre, de ott már fáztunk, hideg szél fújt a Duna felől, az eső is hol szemerkélt, hol megállt. Fél órát fagyoskodtunk ott, de mikor megérkeztek a kicsik, már újra kisütött  a nap és ők még be is aranyozták a napsugarakat.

A játszótér után a beígért közös fagyizás következett, de fel sem merült, hogy gyalog korzózzunk vissza a Duna- parti korzón a főtérig, hanem kocsiba ültünk és egészen a Széchenyi tér sarkáig tudtunk menni. Onnan viszont újra egy jó kis gyaloglás következett a hatalmas tér ellenkező oldalára, a Mihályi cukrászdához, ahol ugye nem volt fagyi, így aztán visszasétáltunk a Dunához és az Eszterháza cukrászda fagyiját kóstoltuk meg (de legalább ez is nagyon finom és jó drága volt).

Lementünk a komphoz, ott elköszöntünk a gyerekektől, majd a korzó elején az egyik padon üldögéltünk, fotózgattunk és napoztunk még egy jó fél órát és közben erőt gyűjtöttünk a vasútállomáshoz való visszagyalogláshoz.

Óvatos alulbecslésünk szerint is összesen legalább öt kilométert gyalogoltunk tegnap, így aztán érthető, hogy a  vonatban csak lerogytunk egymás mellé, de roppant elégedetten azt mondogattuk "egész úton hazafelé", hogy ez egy nagyon jól sikerült nap volt.

Az volt bizony.  

A héten még szabadságon voltam. Teljesen jól vagyok, a három hét alatt sokat tudtam pihenni, gyakorlatilag nem is csináltam mást, csak olvastam, aludtam, sétáltam, filmet néztem. Kezdjük is a filmmel.

A testvérem ajánlotta és meg is néztem rögtön. Nagyszerű film volt, a címe: A 47-es számú őr. Ez egy cseh film, a történet pedig az első világháború utáni Csehországba vezet bennünket. Egy Isten háta mögötti falu vasúti őrhelyére, vagyis bakterházába kerül szolgálatra egy hadviselt, frontot megjárt és rengeteg kegyetlenséget, embertelenséget és borzalmat átélt (ma úgy mondanánk, hogy poszttraumás stressz- állapotú), rémálmok gyötörte, egyenes, tisztességes ember a fiatal, szerelemre vágyó feleségével. A főhős férfi a háború borzalmai után semmi mást nem akar, mint megkapaszkodni a világ egy eldugott kis csücskében, ahol csendes, emberi életet élhet és ahol nincs rajta más felelősség, mint a sorompót időben leengedni és visszahúzni. A szép és fiatal feleség viszont, bár követi a férjét a bakterházba, szerelemre és szenvedélyre vágyik, amit a sebzett, rémálmaival viaskodó férje nem tud neki megadni. Hamarosan feltűnik az asszony közelében egy fiatal férfi. A történet a Postás mindig kétszer csenget című amerikai film alaphelyzetére emlékeztet.

A 47-es számú őr című cseh filmben semmi amerikai, vagy inkább hollywoodi nincs. A háború poklát megjárt főhős sorsát a nemcsak rémálmaiban, hanem egyre inkább már az ébrenlétei alatt is előtörő kínzó, rettenetes háborús emlékképei és szenvedései miatt tragikus (kelet-európai) emberi sorsnak mondanám.

A héten hivatalos ügyet is intéztünk, ahol nem várt bonyodalmakba futottunk bele. Anyakönyvi kivonat híján (merthogy nem találtuk meg), a hivatalos nagy anyakönyvi adatainkkal egyeztették a személyi iratainkat és hát kiderült, hogy nem is úgy kell írni a nevet, ahogy eddig és nem egy utónév van, hanem kettő. Két teljes órába telt, mire kibogozták, hogy hogyan is van ez és még mindig nincs vége a történetnek, mert ki kell igazítani azt, ami összegubancolódott. Ehhez kérelmet kellett írni és most várjuk, hogy engedélyezzék a régi, megszokott és minden hivatalos okmánnyal alátámasztott névhasználatot.

Kétszer is fagyiztunk és üldögéltünk-napoztunk kisvárosunk főterén, vagyis részünkről megnyitottuk az idei fagyi-szezont.

Másfél év kihagyás után elővettem a francia szótárfüzetemet és roppant elégedett vagyok magammal, mert majdnem minden szóra és kifejezésre jól emlékeztem. A szótudásom olyan kilencven százalékos és ennek végtelenül örülök. Folytatom a tanulást ott, ahol abbahagytam, de előbb még átismétlem az első harminc leckét. 

A hét utolsó napján, vagyis ma kimentem az erdőbe, három hét szünet után. Zöld lombkoronák, bokrok és zöld aljnövényzet-tenger fogadott. Mindössze másfél kilométert mentem, azt is csak lassú tempóban gyalogolva. Fokozatosan kell visszaszoknom a terheléshez, mert a három hét kihagyás eléggé elpuhított.

A kertünk meseszép, minden nap többször gyönyörködünk benne és a teraszon való étkezések is megmaradtak. Viszont úgy néz ki, szivárog a kerti csapunk alatt a víz, és ahhoz, hogy a szerelő meg tudja javítani, ki kell ásatni egy kb. egy köbméteres gödröt, ami a kert felén elég nagy káoszt fog okozni. Pici a kertünk, egy köbméter föld megmozgatása a kert jó részét érinteni fogja. A jövő héten esős, hideg idő lesz, akkor nem fogunk hozzá, de utána meg kell csináltatni, bármennyire is sajnáljuk a rendet felborítani és ráadásul úgy néz ki, hogy a lefűrészelt ágú bokrunkat is tovább kell majd az ásás miatt kurtítani. 

Közben folyamatosan, értsd: szinte szünet nélkül álmodozunk és tervezgetjük a leendő életünket. Nagyon szeretnénk már a végleges szerződést aláírni.

Ha semmi más hangot nem szeretnél magad körül hallani, csak a természetét, menj a Tisza-tóhoz és például keresd meg Poroszlón a Madárpartot. Menj el a gátig, majd le a vízpartra, oda, ahol vízre szokták tenni a kenukat.

A vízparton hatalmas nádast találsz, ahol a víz rezdülésére azonnal elképesztően hangos kuruttyolással reagál az ezernyi kecskebéka.

Közvetlenül a víz mellett gyönyörű erdőben égig érő öreg fák alatt hűsölhetsz, ott, ahol veled együtt ezernyi csiripelő madár is pihen, ha pedig napozni akarsz, vár a vízpart és a stég. 

Nincs más, csak te és a természet. Nem tudok ennél pihentetőbbet elképzeli.

Szabadságon vagyok, most mindketten itthon vagyunk és ez nagyon jó. Tegnap este megnéztük az Ébredések című filmet Robert de Niro-val és Robin Williams-szel a főszerepben. Nem véletlenül kapott a film négy Oscar-díjat.

Nem visszük túlzásba a tevékenykedést, főzni például egyáltalán nem kell, de tegnap és ma már kitakarítottam a házat és a teraszt is. Az epehólyagom eltávolítás óta ugyanis két hetet szigorúan semmittevéssel töltöttem és pihentem, egy kisebb takarításnak tehát már éppen ideje volt. Ma kivittünk a hulladéklerakó telepre két mázsa kimaradt, feldarabolt - tehát senki által tovább már nem használható -  szigetelőanyagot, három év után megszabadultunk egy régi wc-csészétől is és kb. három hete elvitték tőlünk a régi parabola-antennát és a régi  zuhanytálcát. Ezek eddig mind a kocsibeálló alatt hevertek, tovább csökkentve az amúgy is "éppen a kocsi befér" helyet.

Sok időt töltünk a teraszon, és mert ennyire ráérünk, nem sajnáljuk az időt a kinti étkezésekre sem, ami azért jár némi ki-bepakolással és ezt többnyire szeretjük magunknak megspórolni. Most viszont örömmel hozzuk-visszük a kis tálcánkat és kint eszünk a zöldben. 

Várjuk a szerződéskötést. Naponta átszámolom, hogy hogyan fogjuk a teljes vételárat kifizetni, mennyi hiányzik még hozzá és az honnan lesz meg, mit kell majd feltétlenül vásárolni, hogyan fogunk tudni az új  helyzettel élni, ilyesmikről gondolkodunk és beszélgetünk gyakorlatilag mindig.

És még mindig alig hiszem, hogy már csak egy karnyújtásnyira vagyunk az álmunktól.

És még mindig alig hiszem, hogy megérdemeljük, mert megdolgoztunk minden fillérért.

És még mindig alig hiszem, hogy nem kell lelkifurdalásunk legyen, mert nagyot mertünk álmodni.