Október 23-án a szép, napos időben mindenképpen szerettem volna valahová kirándulni. Több ötletem is volt, de előző este még nem döntöttünk el semmit. Majd meglátjuk reggel, mihez lesz kedvünk, ebben maradtunk, aztán jött egy váratlan telefon a nagyobbik gyerekünktől, hogy otthon lesznek, menjünk nyugodtan. Nagyon örültünk! Gyorsan összepakoltunk pár dolgot, házi szilvalekvárt, dióbelet és jó sok birsalmát, másnap útközben megvettük  a szokott helyünkön a süteményeket, majd Poroszlón fagyiztunk egyet és siettünk be a hegyek közé. 

A Bükk kapujában megálltunk, mert meg kellett állnunk. Olyan látvány tárult elénk, ami mellett nem lehetett csak úgy elsuhanni: sárga-barna leválszőnyeg borította be vastagon a hegyoldalt, a fák között átsütött a nap, gyönyörű volt.

Az unokáimnak felvetettem, hogy járhatnánk egyet az erdőn és szerencsére mindkettőnek volt kedve hozzá. Hozták a kutyát és még a papa is eljött velünk, mert úgy tudta, hogy csak a közeli kilátópontig megyünk fel. Én persze sejtettem, hogy megyünk majd még tovább is és úgy is lett. Meseszép tájakon barangoltunk, erdőszélen, mezőn, dombra fel, dombról le, úgyhogy a kirándulós vágyam beteljesült.

A Bükk-hegység sok pontjáról rá lehet látni a Mátrára. Én most a Kékest láttam, meg is lepődtem, mert nem túráztunk olyan nagyon magasra (de azért elég magasra). A Bátor Tanösvény 2. állomásáig mentünk fel és annak környékét jártuk be. Négy kilométer lett belőle. Minden percét imádtam.

Másnap kimentem a futópályára, aztán egy kis pihenés itthon és délután koncertre indultunk a nem annyira közeli Balmazújvárosba. A 4S Street lépett fel. Bagossyèk nyomában járnak, nagyon jók, szerethetők és főleg székelyföldiek. A koncertekkel kapcsolatban van egy megállapodásunk a férjemmel, eszerint száz kilométernél többet senkiért nem utazunk. Most "csak" ötvenet mentünk és én tulajdonlképpen nem is a koncertet vártam, hanem számítottam útközben egy kis daru-megfigyelésre. A Hortobágy szélén jártunk ugyanis, minden esélyünk megvolt arra, hogy lássunk párat, de képzeljétek, alig hagytuk el Nádudvart és éppen napnyugta után voltunk, amikor több ezer daru vonult az éjszakai pihenőhelyére szinte a fejünk felett, hangosan krugatva. Soha nem láttam még ennyi darvat egyszerre. Elmondani nem tudom, mennyire örültem.

A koncert is jó volt, nagyon jó. 

Ma pedig vasárnap van, a hosszú hétvége utolsó napja. Reggel feszülten ébredtem, mert menni kellett a temetőbe a sírokat rendbe tenni és én bizony jó fél éve nem voltam kint. Anyukámat illetően folyamatos tagadásban vagyok, de ezt hagyjuk is most. Ahogy a fogasra felnyúltam, hogy levegyem a dzsekimet, meghúzódott a hátam vagy a csípőm felett a valamim, nem is tudom. Ilyenkor általában kis időn belül szétterjed a feszülés és a fájás, úgyhogy rendesen megijedtem. Ez persze a lehető legrosszabb, mert csak ijesztőbbé teszi a helyzetet és nagyon nehéz megállni, hogy ezzel ne pörgessem bele magam még jobban a feszülésbe.

Teszeltem a járásomat. Jó, tudok menni, hajolni persze nem nagyon és nem is kellene ezt provokálni, de mehetünk, menjünk. Óvatosan mozogtam, darabosan, mint egy robot és szerencsére azt a pár kis igazítani valót a férjem megcsinálta a sírokon, de mire hazaértünk, hát...rosszabb lett. Ilyenkor csak a mozgás segít. Ha lefekszem, csak rosszabb lesz, ezt már harminc év "derekas-pályafutásom" alatt sikerült kitapasztalnom. Felhúztam hát a futócipőmet, kimentem az erdőbe és lejártam, lekocogtam három kilométert, még tornáztam is kint és tényleg jobb lett.

Délután már újra kirándulásban tudtam gondolkodni. A férjemmet kivittem a gyógyfürdőbe (bérlete van, ha teheti, minden nap megy), én meg kimentem újra az erdőbe és bebarangoltam a fél határt, de most tényleg olyan komótosan, kirándulósan, nem mérve az időt és a távolságot. Nem teljesítménynek tekintettem, hanem csak finom mozgásnak. Örültem, hogy tudok menni. Azt csináltam, mint egy gyerek: rácsodálkoztam fűre, fára, bokorra, termésekre, makkot gyűjtöttem (nagyon óvatosan hajoltam le érte), csipkebogyót szedtem, fakérget és színes faleveleket gyűjtöttem és az egészet haza is hoztam. Itthon őszi dekoráció készült belőle. Idejét sem tudom, mikor alkottam ilyesmit, meg úgy egyáltalán, bármit is.

Most, ahogy ezt a bejegyzést írom, fel-felpillantva gyönyörködök a mesterművemben. Sötét van már, nem tudom lefotózni, de holnap reggel pótolom és megmutatom nektek is. Szép lett. A hátam pedig? Nem tökéletes, messze nem. Holnap mennénk egy hétre Siófokra (nem sok kedvem van hozzá most így), ráadásul vonattal, hát, majd meglátjuk, reggel hogyan ébredek. Remélem, jól.

A ma éjszakai és az egész délelőtti folyamatos eső (szinte hihetetlen!) után az erős szél ellenére kimentem a rekortán pályára és teljesítettem a három kilométeremet. Ez mindig jót tesz a kedélyemnek. Már eleve úgy mentem ki, hogy szél ide, szél oda, be fogok menni az erdőbe (pedig félek az öreg ágak leszakadásától),  hogy megérezzem az eső utáni  erdő-illatot, amit annyira szeretek.

És igen, olyan illat fogadott, amilyet már régóta nem éreztem. Az eső áztatta avar és az eső mosta fák kipárolgása, komolyan mondom, gyógyít. Testi-lelki bajok, bánatok, szomorúságok, konfliktusok idején egyébként is irány a természet, irány az erdő, de ha még eső után is vagyunk, akkor meg főleg ne gondolkozzatok egy percig sem. Menjetek ki!

Azt nem állítom, hogy a problémák megoldódnak, inkább valahogy megkisebbednek. A nagy fák között, az (ős)természetben megérezzük önmagunk kicsiségét, jelentéktelenségét, ezzel együtt a gondjaink is kisebbnek tűnnek vagy inkább jelentéktelenebbnek. Hiszen kik vagyunk mi a nagy egészben? Porszemek.

Porszemek, amiket most elmosott az eső.

Vagyis nem. Nem elmosott, hanem lemosott. Megtisztított.

(A felszedett öt kilóból fogytam hármat. Nyilván nem az esőtől, de azért a kedélyemnek határozottan ez is jót tett.)

Addig faggattam a mesterséges intelligenciát az injekció és a hízásom közötti összefüggésről, míg jól összezavartam. Most már egyértelműen azt írja, hogy van összefüggés és meg is magyarázza, miért. Szerinte elég gyakori mellékhatás ez. Érdekes.

Mondtam én eddig is, de sem ő, sem a doktornő nem hittek nekem. 

Az AI-t már meggyőztem, most a doktornő következik, de ő keményebb dió lesz. Különben meg úgysem hagyom abba az injekciót, örülök, hogy kapom és érzem is, hogy használ. A hízás meg? Hát, azt hiszem, azt most a kezelés másfél évére be kell áldoznom. Legyen ez a legnagyobb gondom.

Mindenesetre megkérdeztem az AI-t, mit tegyek, ő pedig elmagyarázta. Egyek kevesebbet és mozogjak többet. Hát na. Itt be is fejeztük a társalgást, mert nem akartam, hogy azt higgye, okosabb vagyok nála. 

Az októberi ízélmények egyike nekem a birsalma, kompótnak elkészítve, természetesen cukrozás-édesítés nélkül. Egyszerűen csak felteszem annyi vízbe, amennyi éppen ellepi és felfőzöm. Imádom és nagy örömömre a testvérem is nagyon szereti, boldogan viszek neki belőle.

A hatalmas fa nem a mienk, de majdnem a fele átér hozzánk. A szomszédunk mondta, amikor ide költöztünk (harminc éve), hogy szedjük bátran, tekintsük a magunkénak. Mi pedig éltünk vele, sok éven át minden ősszel. 

Tavaly nem termett egyetlen darabot sem, talán mert előző évben a szomszédunk alaposan visszavágta. Megújult, megfiatalodott ez a szépséges fa és az idén annyi a termése, hogy szinte roskad alatta. Nem gondoltam, hogy a négy hónapja tartó szárazságban be tudja érlelni a gyümölcseit, azt hittem, csak kis zöld gubicsok maradnak. Hát nem! Az egész fa már messziről sárgán virít a szép nagyra nőtt birsalmáktól. Még kell egy kis érés, de én már kétszer főztem belőle. Amikor kész lett, megvártam, míg langyosra hűl és aztán annyit ettem egy ültő helyemben, hogy rendesen szégyeltem magam utána. Közben nem. Közben csak élveztem ezt a mennyei fimomságot.

Jut eszembe (amúgy tulajdonképpen mindig is eszemben van), a súlyom botrányos. Nem eszem többet, mint eddig, viszont többet és intenzívebben mozgok és mégis. Mióta az injekciót használom a csontjaimra, azóta van ez, mondhat bárki bármit, például hogy nincs is ilyen mellékhatása. Lehet, én vagyok a világon az egyetlen, aki hízik tőle, mert még az AI szerint sincs összefüggés. Na mindegy, biztos nem a birsalmától hízok, úgyhogy hétvégén újra főzni fogok egy méretes adagot.

Ratkó Jözsef: Ősz

Szakállas, öreg esők járják az utakat. Ősz van.
Telnek a tavak, az árkok edényei: piros levelek
ringatóznak, ragyognak a vízen,
mint levesben a zsír csöppjei. A nyár
könnyű lábnyomát elmosta már a vihar. Telet szül
lassan az elnehezült szél. Árnyék didereg
a fal tövében. S elcsöndesült a Nap,
mint ingbe dugott madár.

Szép ez a világ! Örülni, énekelni
akarok most, gondjait hát elejtem.
Csillognak a fény krajcárkái: zöld,
piros, seszínű üvegcserepek.
Szabad vagyok – s ez is öröm. Az idő
nem parancsolhat nekem.
Törvényeit betartom, ismerem:
öregszem engedelmesen –
de nincs szívemben félelem,
szememben nincs alázat.
Nem tántorít fortély, se rontás:
magamból a rosszat kivetettem.
Az idő meg nem alázhat engem.
Kegyeiért nem tülekedtem,
s nem is fogok.
Fütyörészve végzem egyetlen
dolgomat: énekelek,
amíg tudok.

(Ezt kellene nekem is. Nem is értem, miért nem fütyörészek mindig. Vagy énekelhetnék többet. Gitározhatnék többet. Nevethetnék többet. Egészséges vagyok, az egész családom egészséges. Szeretjük egymást. Van hol laknunk, van mit ennünk, utazgatunk, jól élünk, mégis gyakran figyelmeztetnem kell magam a jó gondolatokra. Aggódó és szorongó alkat vagyok, ezért hamarabb jönnek a "félig üres pohár" gondolatok. Pedig, tudom, tudom...csakhogy egy dolog tudni, mi az az önsorsrontás és más dolog nem ezt tenni vagy éppen tenni ellene. Hát tessék többet fütyörészni! Tessék többet nevetni! Ezt mondaná az én drága anyukám.)

Normális időkben az, hogy október 10-én esett az eső, nem lenne hír, de hát mostanában nem normális időket élünk, több szempontból sem, az időjárást tekintve meg pláne nem. Négy hónapja nem esett eső nálunk. "Szomjas a föld és éhesek a fák."

Tegnap, nem túlzás, félóránként néztem az Hungaromet és az Időkép radarképeit. Reménykedtem, hogy most végre úgy lesz, ahogy jelzik: nagy esők jönnek felénk is. Úgy feküdtem le aludni, hogy pár cseppnyi esőfélét már hallottam, de nem volt valami reménykeltő, csak csepegett és elállt, megint cseppent párant és megint elállt. Sokáig ébren voltam, hallgattam a nyitott ablakon át, vajon koppannak-e már az igazi, nagy esőcseppek, de nem koppantak, én meg szép lassan álomba szomorkodtam magam. 

Éjjel a férjem felébredt, erre én is. Nem hallottuk az esőt, így aztán becsuktuk az ablakot. Nincs itt mit hallgatni, nem ért ide az eső, feloszlott, szétoszlott, lett vele valami, hagyjuk, aludjunk.

Reggel hatkor (elvégre vasárnap van és aludhattam volna, ameddig csak akarok), arra ébredtem, hogy a csukott ablak ellenére hallom az ereszcsatorna hangját és hogy melegem van. Nosza, felkeltem kinyitottam az ablakot és kb. tíz centire a rolót is felhúztam, hogy jöjjön be levegő, de ne legyen világos bent. Kinéztem a teraszra és láttam, hogy szép csendesen esik az eső. Nagyon örültem! Gondoltam is, milyen jó lesz az eső hangjára visszaaludni, de mire visszafeküdtem, el is állt. 

Sikerült aludni még egészen fél kilencig. Reggel azzal kezdtem a napot, hogy szétnéztem a kertben. Kb. 2 mm eső eshetett az éjszaka. A kismadarak itatótáljában jó sok víz összegyűlt, a leveleken megálltak az esőcseppek, vizes volt minden. Friss esőillat fogadott, én meg csak mosolyogtam, hálát adtam az égnek és velem együtt mintha a növények is mosolyogtak volna.  

Minden évben, amikor meglátom az első ökörnyál szálakat, tudom, hogy most már nem csak a naptár szerint van ősz, hanem igazából. Ma a futópálya mellett láttam meg az elsőt a levegőben szállva, aztán még két kis szálat is észrevettem a futófelületen. Valamelyik nap kimentünk a város határába, ott ökörnyálat még nem láttunk, viszont darvakat a kukoricatarlón igen. A meleg napsütésben hosszan hallgattuk a krugatásukat.

Ökörnyál és darvak. Itt van az ősz, mostmár tényleg itt van. Még résnyire nyitva van az ablak a hálószobában éjszakára. Nappal is kinyitjuk mindenhol, ahová a nap besüt, de már nem tudnak felmelegedni a falak és ez így van jól. Mondtam is a férjemnek, hogy készülj a hosszú télre (kedvesem), én is azt teszem.

Ma például szétnéztem a pici kertünkben, kell-e valamit csinálni a téli felkészülés jegyében és hát örömmel állapítottam meg, hogy a komposzt kiszórásán kívül nem kell semmit, annak meg még nincs itt az ideje és az  különben sem az én dolgom. Új rend van ugyanis nálunk. Úgy két héttel ezelőtt valamelyik este némi manipulatív szándékkal beszélgetést kezdeményeztem (vagy inkább provokáltam) arról, hogy miért én csinálok itthon mindent. Na jó, szinte mindent. 

A férjem már a felvetésnél hárított, de én, miután elkapva éreztem azt a bizonyos fonalat, hogy "itt az idő, most vagy soha", nem hagytam annyiban. Szerintem meglehetősen asszertíven sikerült kifejeznem, mennyire bánt engem az, hogy gyakorlatilag minden (na jó, legyen inkább szinte minden) rám marad a házban és a házon kívül is, már ha azt akarom, hogy rend vegyen bennünket körül. Ketten élünk itt, legyen a kettőnk dolga és felelőssége, hogy kívül-belül rend legyen, még akkor is, ha úgy látom, erre csak nekem van valódi igényem (ez nem volt éppen asszertív). Elismertem viszont, hogy nekem sem mindig van valódi igényem (itt önkritikus voltam), mégis meglátom és megcsinálom, amit kell (bezzeg én, ugye...és ez sem volt asszertív).

Osszuk meg a teendőket, mondtam, és tegyük ezt egyszerűen és okosan (mármint úgy, ahogy én javaslom): a ház belül az enyém, az utcafront legyen a férjemé. Meg a kert. Meg a terasz. És persze a kocsi is. Vagyis bent én, kint ő rendezi a feladatokat.

Legyen úgy, hogy a saját területünkön vegyük észre, lássuk meg, mit kell csinálni és szólás-kérés nélkül végezzük is el. Ezt tulajdonképpen neki címeztem, rá értettem, magam ugyanis ezeket illetően (is) szinte tökéletes vagyok, ugye.

Miután előadtam a rendkívül figyelemre méltó ötletemet és kifejeztem, hogy a dolgok vázolt felosztását kifogástalannak és igazságosnak tartom, nem vártam mást, csak egyetértést. Megkaptam. Jól van, legyen úgy.

Hát ez túl könnyen ment, gondoltam. Vagy oda sem figyelt, vagy nem értette, hogy ez bizony napi elvégzendő feladatot jelent majd neki. Újra mondtam, de most már konkrétan neki delegálva, hogy a lényeg azon van, hogy vegye észre és csinálja meg, amit kell és ne kelljen kérnem.

Mondtam már, hogy jól van, válaszolta és a hangsúlyból éreztem, hogy a húrt éppen a határig sikerült feszítenem.

Azóta? Szerintetek? 

Őtven százalékos. És ez tulajdonképpen majdnem azt jelenti, hogy nem sok minden változott. A teraszt újra a saját hatáskörömbe kell vonnom - ha nem akarom, hogy a kosz egye meg -, a kint tartott, locsolandó virágokkal együtt. A kerti feladatokat is újra én tartom számon, de miután azt megfogadtam, hogy azt már tényleg nem csinálom meg egyedül, újra fog kezdődni az, amit nem akartam: hogy szóljak és  kérjek. 

Na de vannak darvak és van ökörnyál is, és ma éjszaka talán még eső is lesz, itt van az igazi ősz, mit akarok még? Munkamegosztást? Hát na. Két világháború robbant ki a világ területi újrafelosztásáért. Nálunk nem lesz háború és úgy látom, területi újrafelosztás sem, de ezt azért majd még átgondolom.

Egymás mellé szerettem volna tenni a két képet, hogy jobban látsszon a kontraszt, de nem tudtam megcsinálni. Miindegy. A két kép ma készült az erdőben és a rekortán futópálya mellett. Az ősz két arca.

Szorgalmasan járok a gyógytornász kislányhoz. Nagyon meg vagyok vele elégedve és ő is velem. Ez az egyéni torna az én luxusom. Csak én vagyok ott az órán, csak rám figyel, nézi és javítja minden mozdulatomat. A közel 35 évnyi mozgásszervi pályafutásom alatt több gyógytornásznál próbálkoztam, de messze ő a legjobb. Motivál, dícsér, megért és közben mindenre figyel.

Szépen haladok, erősödök is, mégis azt kértem legutóbb, hogy lassítsunk, ne haladjunk ilyen (szerintem) gyorsan. A testem ugyanis már képes kivitelezni egy-egy bonyolultabb, erősebb feladatot, de az agyam még mindig ott tart, hogy félek, valami bajom lesz tőle. Kiszenvedek egy nehéz gyakorlatot, megcsinálom háromszor-négyszer-ötször, beleizzadok az erőfeszítésbe, szinte érzem, hogy nő az izmom közben, erősödik a csontom is, és képes vagyok elképzelni, sőt, szinte látni is magam előtt, ahogy a csontom sűrűsége javul, de az agyam leállít és nem csinálom tovább a feladatot, nehogy megsérüljek.

Pedig a kislány azért van mellettem, hogy figyelje azt a határt, amit még nem lépünk át, de feszegetnünk kell, és igenis menjünk el a határig, ő ezt vallja, én meg azt mondom, hogy lassan a testtel. Nehéz a félelmet legyőzni. 

Tegnap egy gondolattal könnyebb volt a torna, viszont mára olyan finom, jóleső izomlázam lett az egész testemben, minden porcikámban, hogy az csak na. Régóta nem éreztem ilyet. Én ugyanis magamtól mindig csak a legbiztonságosabbnak tartott gyakorlatokat végeztem, azoktól viszont nem lehet izomlázat kapni. Pedig az izomláz az jó. Jelzi, hogy az izmok megfelelő terhelést kaptak, ezáltal a csontokat is húzni tudják az erősödés irányába. Már konyhanyelven, valahogy így.

Tehát nagyon kell a megfelelő terhelés, ezt értem, és bizony a határátlépés is kell, és ezt is megértettem.

Határt lépünk majd, igen, de most még nem merem vállalni. Most még a félelem megállít, pedig a kislány szerint olyan ügyes vagyok, hogy simán lehetne a terhelésemet fokozni. Mindenesetre azt látom, hogy hosszú együttműködésünk lesz és mindent megteszek, amit kér, mert értem, hogy mit miért kell, de én meg azt kértem, hogy tegyük lassabban és ezt meg ez a drága kislány értette meg. Okos, ügyes és végtelenül intelligens. Olyan jó, hogy rátaláltam.

Sosem jártam még Nagykovácsiban. Szombaton ott találkozott a család és a délutánt együtt töltöttük. A család egy részével felfedeztük a Sisakvirág tanösvény egy szakaszát, de természetesen ilyenkor már nem voltak virágok. Virágnak ott volt a két kislány unokánk - és persze én, mint a család legöregebb, de elégedett másodvirágzását élő "lánya".  A legnagyobb lány unokánk kiskamaszos határozottsággal közölte, hogy ő bizony nem jön, jobb dolga akadt. Velünk jött viszont az egyszem fiú unokánk, aki egészen addig lelkesen vezette a csapatunkat, amíg ki nem derült, hogy rossz irány felé tértünk le a tanösvényről, pedig egyáltalán nem is akartunk letérni. A két kislány miatt a tíz kilométeres teljes távot nem vállaltuk, de így is nagyon szuper volt az egész.

A papa lent maradt a kocsiban, ő pihent. Lehet, hogy a Sisakvirág tanösvény helyett képzeletben már a Yosemite Nemzeti Park ösvényeit taposta, de az is lehet, hogy aludt egyet, és álmaiban Amerika visszaintegetett neki.