A férjem hetvenedik születésnapját az egész család együtt ünnepelte. A Bükkben találkoztunk.

Nagy szervezés előzte meg a jeles eseményt, napi több titkos telefon, egyeztetések, variálások, ahogy kell. Az ötlet az enyém volt, gyakorlatilag azt alakítgattuk, fejlesztettük a legnagyobb titokban. Mind a négy unokánk tud titkot tartani, ez most sokszorosan bebizonyosodott. Mindenki tudott mindent, csak éppen a szülinapos nem. Ő nem sejtett semmit. 

Azt tudta csak, hogy kívánsága szerint teljes létszámban együtt lesz a család (sajnos végül a testvérem nem tudott eljönni), és hogy természetesen lesz torta, no meg azt is tudta, hogy az unokák őrzik a titkot. Én igyekeztem hűteni a várakozását, hogy ne gondoljon nagy dolgokra, csak együtt leszünk és kész. Egyébként nem is várt ennél többet, ezt többször elmondta. 

De ennél sokkal többet kapott. Azt találtam ki, hogy kapjon egy rajzolt térképet, ami alapján ebéd után elindulhat a hegyoldalban kincseket keresni, mi pedig megyünk vele és ha kell, segítünk, de végül nem kellett, így csak kísértük. Nagyon informatív térképet rajzolt a tizenhárom évesünk, a tízévesünk pedig elrejtette a megtalálni valókat. Hét hely volt megjelölve a térképen, amit az ünnepeltnek meg kellett találnia és mind a hét helyen egy-egy csoki volt elrejtve. Biztos azt gondolta, hogy az utolsó, nyolcadik helyen is egy csoki lesz, pedig nem. Ott a főajándék volt eldugva: egy boríték, benne két repülőjegy (csak kreált, egyelőre nem a valódi), egyiken az ünnepeltünk neve, a másikon a kisebbik gyermekemé, akivel repülni fog.

Hogy hová?

Kitaláltam, hogy ezt is ki kelljen találnia, ez is legyen egy kicsit rejtélyes. A "repülőjegyre" rányomtattunk egy youtube linket, amire ha rákeres, megszólal a Valami Amerika című film főcímzenéje a Bob Bontól. 

Amikor a szülinaposunk meghallotta a dalt, először egy kicsit értetlenül nézett. Igen, ez a Valami Amerika. És? Most halt meg az énekesük. És? Voltunk az idén Bon Bon koncerten Siófokon. És? Most akkor mi is van? Megyek Amerikába? Megyek Amerikába?? Megyünk Amerikába! Ha tudnátok, milyen régi vágyam volt ez!

(Én tudtam:))

Persze ez így leírva egyszerűnek tűnhet, de tényleg nagy meglepetés volt neki és nagy volt az öröm. Nem is tudom leírni, mekkora.

Aztán kapott még a két kicsi unokánktól "Boldog születésnapot Papa" rajzot amerikai zászlóval és a tortája is úgynevezett amerikai csokitorta volt, egy gödöllői cukrászdában készítették és nagyon-nagyon finom. A hetven szál gyertya - ragaszkodtam hozzá, hogy ne csak egy számjegy legyen -, nem fért fel a tortára, ezért titokban sürögtünk-forogtunk az unokákkal, egyik virágcserepet hozott, a másik megtöltötte földdel, majd belocsolták vízzel és mind a négyen együtt beleügyeskedték a tortáról helyhiány miatt lemaradt kb. ötvenöt darab gyertyát. Két virágcserép kellett hozzá.

Ezt a napot örökre zárjuk a szívünkbe. Annál inkább, mert video nem készült. Én vállaltam ugyanis, hogy rögzítem az eseményeket, be is állítottam felvételre a telefonomat, végig sikerült is fixen tartani, szépen forogtam-mozogtam vele, hogy minden jól látszódjon, majd kb. tíz perc múlva, a kincsvadászat végén vettem észre. hogy nem indítottam el a felvételt. Így aztán mindent a mi saját memóriánkban kell tárolnunk, ott kell megőríznünk. Ne felejtsük hát el sosem, hogy mi történt tegnap a bükki hegyoldalban, és persze azt sem, hogy mi történt előtte. Hogy összefogtunk, titkokat gyártottunk, együtt titkokat őríztünk, és szereztünk egy felejthetetlen napot az ünnepeltnek, aki szerint ilyen szülinapja még sosem volt és szerintem is ez így igaz. 

(Azt kérdezitek, miért nem én utazom vele Amerikába? Több oka van. Először is nem akarok repülni. A legutóbbi út után megfogadtam, hogy soha többé. Csak olyan messze szeretnék utazni, ahonnan egy nap alatt kocsival is haza lehet jönni. Tulajdonképpen Székelyföld és a Magas-Tátra, ezek azok ahelyek, ahová szívesen megyek, a többit már többé-kevésbé bejártam. A férjem pedig már mindent bejárt Euróbában, amit csak lehetett. Amerikában kocsit fognak bérelni. Ha én mennék, akkor a férjemre maradna a folyamatos vezetés, mert én ott biztosan nem vezetnék, így viszont tudják majd egymást váltani. De vannak még más indokaim is. Én nehézkes vagyok, rugalmatlan és nyűgös, ha nincs ott a saját ágymatracom, egy teljes hétig nincs meg a komfortom, a gyógyszereim, a rutinjaim...nem akarom a nyűgjeimmel elrontani ezt a szép lehetőséget. Őszintén mondom, nem akarok olyan messzire utazni. Nem akarok Amerikába (se) menni, de teljes szívvel támogatom a férjemet, aki legszívesebben már holnap indulna.)

- Hallgatag erdő, titkot rejtő,
mondd el, a mélyed mit rejt néked?
- Rejtem a tölgyet, rejtem a gombát,
rejtem az őzet, rejtem a rókát,
rejtem a fészket, benne a pintyet,
patakot, kérget, kavicsot, kincset.

- Hallgatag erdő, szépen kérlek…
- Szépen, ha kéred, elrejtlek téged.

Gryllus Vilmos dala jár órák óta a fejemben, ugyanis ma is kint voltam az erdő mellett.

Mióta kellemesen lehűlt a levegő, újra lendületesen gyalogolok. A hirtelen rám pattant négy kiló vágyott leadása nem sikerült (egy deka sem!), ezért nem gondoltam, hogy jó időt fogok teljesíteni.

Tegnapelőtt azt hittem, nem jól mértem. 

Tegnap már egyenesen gyanús voltam magamnak.

Ma pedig pontos méréssel meggyőződtem arról, hogy a teljesítményem nem romlott. Nem javult, de nem is romlott. Pontos méréssel arról is meggyőződtem, hogy a négy kiló az bizony tényleg négy kiló. Ha hozzáadom az egyébként sem kevéshez, azt kell mondjam, átléptem a lélektani határomat. 

Pedig igyekszem sokat mozogni. Az étkezésem is rendben van. Mióta vége a melegnek, fagyit sem eszem és összességében kevesebbet is eszek, mint négy kilóval "korábban". A hízást a a csontritkulásra kapott injekcióra fogom. Hiába mondta a reumatológus doktornő, hogy az nem okoz súlygyarapodást, mert de, okoz(hat), utána olvastam. 

Az injekció használ a csontjaimnak, az biztos. Erősebbnek érzem magam, fizikailag többet bírok és a gyógytornász is nagyon megdícsért. Járok ugyanis újra gyógytornászhoz, de most nem Debrecenbe, hanem itt mellettünk, a szomszéd településre és nagyon jók a tapasztalataim. A kislány folyamatosan bíztat, lelkesít és dícsér. Nem azt mondja, hogy a koromhoz képest szépen tudom kivitelezni a gyakorlatokat, hanem hogy kortól függetlenül bárki büszke lehetne ilyen teljesítményre, mint az enyém és meglátszik, hogy rendszeresen tornázom. Sose ostorozzam magam, ha egy feladatból "csak" hármat tudok elvégezni (mert többet még nem bírok), hiszen a három is csodálatos eredmény.

Ilyeneket mond, én pedig ragyogok.

Na de vissza a dalhoz. Nem az erdőben gyalogolok mostmár, hanem az új rekortán pályán az erdő mellett. Nagyon meg vagyok elégedve a pálya minőségével, olyan érzés rajta járni, mintha rugózna alattam a talaj.

Igen ám, de ez a pálya láthatóvá tesz. Nincs egyetlen fa sem, ami elrejtene a kíváncsi szemek elől. Először tartottam tőle, hogy majd jól megnéz az a sok ember, aki ott komoly teljesítményeket fut, de nem, nem néznek meg. Nincsenek is sokan. Eddig négy volt a legtöbb, velem együtt. Kedvesen rám köszönnek és ennyi. Az erdőben is így volt, de ott a fák rejtekében előfordult, hogy amikor szembe jött velem egy futó vagy éppen lihegett mögöttem, olyankor én is megszaporáztam a lépéseimet, szinte futottam, hogy én is futónak tűnhessek, aztán amikor elfutott mellettem, visszalassítottam, olykor levegőért kapkodva.  

Most semmi sem rejt el, megmutathatom a világnak a valódi teljesítményemet.

Vajon miért számít még mindig, hatvanhárom évesen is, hogy ki mit gondol? 

Másik dolog. Két helyen dolgoztam eddig, egy nagy és egy kicsi helyen. Egy ideje már fontolgattam, hogy a kicsit abbahagyom, de húztam-halasztottam a döntést, folyamatosan sakkoztam az időkkel, mire aztán ma elég hirtelen eldöntöttem a kérdést és szinte azon nyomban bementem a kicsi helyen a főnökömhoz és elmondtam, hogy csak kevesebb időben tudom a munkát - amit egyébként nagyon szeretek és nem is szeretném teljesen abbahagyni - tovább vállalni. Ha csökkentett munkaidőben megfelel, akkor boldogan csinálom tovább, ha nem, akkor október elsejétől nem megyek. 

Hétfőn választ kapok.

Szerintem egy döntés akkor helyes, ha például nem bánja meg az ember és én nem bántam meg. Örülök, hogy megtettem. Több időm marad tornázni, gyalogolni, erősödni. Per pillanat nincs a csontjaimnál fontosabb. Jól döntöttem.

Hol van az a nyár?! Elsuhant már. Szívemben a száz gyönyörű emlék...szól a sanzon szövege, én pedig kutatok a nem is annyira távoli emlékeim között, vajon össze tudnék-e szedni ebből az elmúlt hosszú, forró nyárból száz gyönyörű emléket.

Biztos össze, de nem fogok. Lássuk viszont a legfontosabbakat.

Kétszer sikerült Székelyföldre utazni és ott eltölteni néhány tényleg csodálatos napot. Több héten át tudtunk a Balatonnál pihenni és kirándulni. Kétszer is el tudtunk menni pár napra Belső-Somogyba, Somogyfajsz mellé, ahol igazán a természetben lehettünk mezítláb, telefon és egyéb evilági  komfort nélkül, de ezek hiányát örömnek éltük meg. Több jó koncerten voltunk (láttuk Bagossyékat Keszthelyen, Alsóörsön, Kapolcson, Székelyudvarhelyen, Badacsonyörsön és Gyergyószentmiklóson, voltunk Lord koncerten Balatonbogláron és emlékezetesen szép koncertet adott Hobó is Siófokon) és volt néhány kellemes családi találkozásunk-összejövetelünk is. 

Egyetlen hétvégét sem töltöttünk itthon, sőt, úgy általában alig voltunk itthon. Nem volt még ilyen sűrű nyarunk talán sosem. Megéltünk sok csodás dolgot, láttunk rengeteg szépet ... és most tényleg csak a szépre emlékezem. Feledem a forróságot, távol van már, feledem az izzadós nappalokat, a forró éjszakákat és tulajdonképpen feledem az egész idei nyarat. Nem hálátlanul, nagyon is hálával telt szívvel és megköszönve mindazt a sok jót, amit ez a nyár adott, de elmúlt végre és most csak erre tudok gondolni, ennek tudok örülni.

Szép volt, jó volt, elég volt.

Egyébként sül a második adag "Őszörömöm", a szilvás pitém. Így neveztem el. Benne van az ősz, az öröm és hogy mindez az enyém. 

Nem érek rá semmire. Minden munkával kapcsolatos dologban jelentős elmaradásban vagyok. De hétvégén elutazni Belső-Somogyba és ott bebarangolni az őstermészetet, arra bezzeg ráértem, mert tudok priorizálni.

De jó is volt! Majd ha ráérek, írok róla.

Hogy én ezt mennyire vártam!

Igaz, napközben még forróság van, de olyan jó, hogy már kora estétől elkezd hűlni a levegő, reggel pedig egészen  friss levegőre ébredhetünk. Óóó, és el ne felejtsem, érezhetően korábban sötétedik. Komolyan mondom, ettől a kedvem is jobb lett. Óóó, és elkezdődött az ilyenkor szokásos szénanáthám is, de ettől meg nem lett rosszabb (a kedvem). 

Csupa jó hírekkel elkezdődött a munka is, az egészségünk is rendben van, béke van és szeretet. Egyik sem volt  annyira magától értetődő az utóbbi hetekben. Még nem fejtettem meg, mi a csuda bajom volt szinte egész augusztusban magammal, a világgal és a férjemmel (inkább fordítsd meg a sorrendet), de gondolkodom rajta. Nem fogom annyiban hagyni, hogy egyszer csak semmi sem volt jó és sehogy sem volt jó nekem, aztán meg jó sokára ugyan, de jó lett.  Vége van, elmúlt, de rá kell jönnöm az okára.

Átrendeztük a nappali szobánk sarkát, én kezdeményeztem persze és elég sokáig tartott, mire meggyőztem vagy inkább "megmanipuláltam" a férjemet, de szerintem jól tettem. Kényelmesebb, szellősebb és mégis kuckósabb lett a szobánk a "készülj a hosszú télre, kedvesem" jegyében.

Nem vagyok telhetetlen, imádom, hogy végre szeptembert írunk, de őszintén remélem, hogy "hosszú lesz a tél, én úgy hiszem" és...és...és tulajdonképpen engem most semmi más nem érdekel igazán, csak az örömöm, hogy elmúlt végre a hosszú, forró nyár, aminek, azt hittük, nem lesz vége (Zalatnay Sarolta után szabadon).

Vége lett. Hurrá!!!

Most pedig elkezdődőtt a munka, a végeláthatatlanul sok munka a munkahelyemen és itthon is, de hálás vagyok mindenért. Nagyon hálás. Komolyan. Nagyon.

(A fotót Salföldön készítettem.)

A "strandunk" most.

A helyzet rosszabb, mint egy héttel ezelőtt. Nagyon szomorú a látvány. A Déli part többi részén sem sokkal jobb a helyzet, de ami itt nálunk van, az szerintem mindent visz, sajnos. 

Lehet, hogy még mindig sok hal van a Balatonban, na de víz?

Ez a látvány fogadott bennünket, amikor három hét kihagyás után megérkeztünk arra a siófoki szabadstrandra, ahol fürdeni szoktunk. Ez a kedvenc helyünk Siófokon, a lakásunkhoz ez van a legközelebb, mindössze pár perc séta csak és akkor is ide szoktunk jönni, ha csak nézelődni szeretnénk és nem fürdeni. Annak ellenére, hogy elég sokan lejárnak ide, csendes, nyugalmas és tiszta vizű paradicsom.

Volt. Eddig.

Most is csendes és nyugalmas, csak éppen víz alig van. A parttól kb. száz métert be lehet úgy gyalogolni, hogy csak bokáig (!) ér a víz és bent is lehet úgy homokvárat építeni, hogy másnapra sem mossák el a hullámok. Széles és hosszú homokdombok alakultak ki. Száz méternyi séta után itt-ott már a térdünket is ellepi a víz, de ahhoz, hogy derékig érjen, egészen a  bólyáig kell menni. A víz legalább langyos, sőt, meleg és ahogy elhagyjuk a bokáig érő szakaszt, gyönyörű tiszta is. Addig meg? Pocsolya. Sajnos.

Sosem láttam még ilyet a Balatonnál nyáron, a főszezon kellős közepén. 

Két hónap alatt híztam két-három kilót. Na jó, lehet, hogy négyet. Kérdeztem a doktornőt, aki a csontritkulás elleni injekciót írja fel és ezért havonta találkozunk, hogy talán az injekciótól híztam? Azt mondta, biztos, hogy nem. Akkor talán a nyár örömeitől, a kilószám megevett baracktól, dinnyétől, a napi fagyizástól, gondoltam, de nyilván nem mondtam.

Mindenesetre valamit tenni kell, mert átléptem egy lélektani határt. Tulajdonképpen fogyni szerettem volna három-öt kilót, erre híztam kettőt-hármat (négyet) és ha nem vigyázok, könnyen lehet öt is.

A napi tornáim megvannak, azokat a meleg ellenére is el tudom végezni és ebben meglehetősen szorgalmas és következetes vagyok a saját, jól felfogott érdekemben. A futópályára viszont lehetetlen kimenni ilyenkor. Valamelyik nap, amikor kicsit enyhült a meleg, estefelé fél hét tájban kimentem és valahogy leküzdöttem két kilométert az erdőben, a száraz erdőben, ahol a talaj is száraz-poros és a levegő sem volt friss, mitől is lett volna. A harmadik kilométert az új futópályán tettem meg, amit az erdő mellett alakítottak ki és bár vannak hiányosságai a környezetnek, maga a pálya nagyon jó. Kellemes rajta a gyaloglás. Futni nem mertem, ahhoz meleg volt, de ha eljön az én időm, az őszi hűvösség, oda fogok járni az erdő helyett. Biztonságos, sok futó van és be is van kerítve, így nem kell például kutyáktól tartani. Jó lesz, alig várom.

Holnaptól két hét Balaton jön koncertekkel és kirándulásokkal. Velem lesz a futócipőm, aztán majd meglátjuk, mit tudok összehozni (a várható mértéktelen fagyizások ellenére) a kilóim csökkentése érdekében.

Lángolunk. Az, ami most történik Európában, Kanadában, Dél-Amerikában és még ki tudja, hol a világban, egy olyan helyzet, amit már nem lehet azzal elintézni, hogy "globális felmelegedés és El Nino". Ez több annál, de elhiszem, hogy ezek az origói.

Ez, ami most van, már az összeomlás maga.

Veszélyben érzem magunkat. Mert mit látok? Olyan száraz minden, hogy elég egy szikra...és lángol a föld. Nem lesz termés, nem lesz elég élelem, energia, áram, víz. A pénz semmit nem fog érni. Az emberek pánikba esnek és eljön az apokalipszis, majd a posztapokalipszis, a Mad Max kora. Mi az az összeomlástan, hogyan fogja elérni a Földet, hogy fog elérni bennünket - ebben a súlyos témában az érdeklődőknek Gerencsér András előadásait ajánlom, ő a veszprémi Pannon Egyetem rektora. Nem egy laposföldhívő ember, hanem tudós. 

Pár hónapja hallgattam őt először és még néhányszor visszatértem a témához, meghallgattam más, hasonlóan okos kutatókat is a várható apokalipszisről, aztán kb. egy hét intenzív témabejárás után nem bírtam tovább. Vagy abbahagyom a tájékozódást vagy eret vágok. Egyszerűen nem bírtam el az információkat. Nem elméletekről van már szó, nagyon is itt van már a való életben mindaz, amiről ők, a neves tudósemberek beszélnek. Kezdjük a bőrünkön érezni és nem is lehet szerintem tovább a homokba dugni a fejünket, de én annyira megijedtem akkor, hogy mégis a  homokba dugtam. 

Aztán az idén nyáron elindult valami. Elkezdett lángolni a Föld, a bolygónk. Forró minden, forró a talaj és forró a levegő. Most éppen nincs hőkupola felettünk (ezt a szót az idén tanultam meg, korábban nem is hallottam), de ezen a nyáron már kétszer is volt benne részünk. Ránk borult a forróság és érezzük, látjuk a következményeit. Kiégett a termés, elszáradtak a növények, megismerkedtünk az energiafelhasználásban az önkorlátozás mibenlétével és a vízhiánnyal.

Elkezdődött, itt van és nem látom, hogy meg lehetne állítani. Talán meg sem érdemli az emberiség, hogy túlélje, amit teremtett magának.

Megoldás? A Föld, mint bolygó, regenerálódhat az ember nélkül és lehetséges, hogy csak az emberiség nélkül lesz képes megmenteni magát a Földanyánk.

Szkeptikus vagyok. Féltem a jövőt, ami a gyerekeim és az unokáim valósága lesz. 

Van-e pozitív jövőképem? Nincs. 

"Más levelem majd több lesz és vidám" akkor, ha magamévá teszem az "élj a mának, a holnap lesz valahogy" gyakorlatát. És ezzel az önző hozzáállással be is állnék a Föld megrontói közé. Borzasztó.