énhogyan

énhogyan

Végre szeptember!

2026. szeptember 02. - PDL

salfold.jpg

Hogy én ezt mennyire vártam!

Igaz, napközben még forróság van, de olyan jó, hogy már kora estétől elkezd hűlni a levegő, reggel pedig egészen  friss levegőre ébredhetünk. Óóó, és el ne felejtsem, érezhetően korábban sötétedik. Komolyan mondom, ettől a kedvem is jobb lett. Óóó, és elkezdődött az ilyenkor szokásos szénanáthám is, de ettől meg nem lett rosszabb (a kedvem). 

Csupa jó hírekkel elkezdődött a munka is, az egészségünk is rendben van, béke van és szeretet. Egyik sem volt  annyira magától értetődő az utóbbi hetekben. Még nem fejtettem meg, mi a csuda bajom volt szinte egész augusztusban magammal, a világgal és a férjemmel (inkább fordítsd meg a sorrendet), de gondolkodom rajta. Nem fogom annyiban hagyni, hogy egyszer csak semmi sem volt jó és sehogy sem volt jó nekem, aztán meg jó sokára ugyan, de jó lett.  Vége van, elmúlt, de rá kell jönnöm az okára.

Átrendeztük a nappali szobánk sarkát, én kezdeményeztem persze és elég sokáig tartott, mire meggyőztem vagy inkább "megmanipuláltam" a férjemet, de szerintem jól tettem. Kényelmesebb, szellősebb és mégis kuckósabb lett a szobánk a "készülj a hosszú télre, kedvesem" jegyében.

Nem vagyok telhetetlen, imádom, hogy végre szeptembert írunk, de őszintén remélem, hogy "hosszú lesz a tél, én úgy hiszem" és...és...és tulajdonképpen engem most semmi más nem érdekel igazán, csak az örömöm, hogy elmúlt végre a hosszú, forró nyár, aminek, azt hittük, nem lesz vége (Zalatnay Sarolta után szabadon).

Vége lett. Hurrá!!!

Most pedig elkezdődőtt a munka, a végeláthatatlanul sok munka a munkahelyemen és itthon is, de hálás vagyok mindenért. Nagyon hálás. Komolyan. Nagyon.

(A fotót Salföldön készítettem.)

Ó mely sok hal terem az nagy Balatonban

viz1.jpg

Lehet, hogy még mindig sok hal van a Balatonban, na de víz?

Ez a látvány fogadott bennünket, amikor három hét kihagyás után megérkeztünk arra a siófoki szabadstrandra, ahol fürdeni szoktunk. Ez a kedvenc helyünk Siófokon, a lakásunkhoz ez van a legközelebb, mindössze pár perc séta csak és akkor is ide szoktunk jönni, ha csak nézelődni szeretnénk és nem fürdeni. Annak ellenére, hogy elég sokan lejárnak ide, csendes, nyugalmas és tiszta vizű paradicsom.

Volt. Eddig.

Most is csendes és nyugalmas, csak éppen víz alig van. A parttól kb. száz métert be lehet úgy gyalogolni, hogy csak bokáig (!) ér a víz és bent is lehet úgy homokvárat építeni, hogy másnapra sem mossák el a hullámok. Széles és hosszú homokdombok alakultak ki. Száz méternyi séta után itt-ott már a térdünket is ellepi a víz, de ahhoz, hogy derékig érjen, egészen a  bólyáig kell menni. A víz legalább langyos, sőt, meleg és ahogy elhagyjuk a bokáig érő szakaszt, gyönyörű tiszta is. Addig meg? Pocsolya. Sajnos.

Sosem láttam még ilyet a Balatonnál nyáron, a főszezon kellős közepén. 

 

viz11.jpg

Hát akkor éljünk a mának!

11a_2.jpg

Két hónap alatt híztam két-három kilót. Na jó, lehet, hogy négyet. Kérdeztem a doktornőt, aki a csontritkulás elleni injekciót írja fel és ezért havonta találkozunk, hogy talán az injekciótól híztam? Azt mondta, biztos, hogy nem. Akkor talán a nyár örömeitől, a kilószám megevett baracktól, dinnyétől, a napi fagyizástól, gondoltam, de nyilván nem mondtam.

Mindenesetre valamit tenni kell, mert átléptem egy lélektani határt. Tulajdonképpen fogyni szerettem volna három-öt kilót, erre híztam kettőt-hármat (négyet) és ha nem vigyázok, könnyen lehet öt is.

A napi tornáim megvannak, azokat a meleg ellenére is el tudom végezni és ebben meglehetősen szorgalmas és következetes vagyok a saját, jól felfogott érdekemben. A futópályára viszont lehetetlen kimenni ilyenkor. Valamelyik nap, amikor kicsit enyhült a meleg, estefelé fél hét tájban kimentem és valahogy leküzdöttem két kilométert az erdőben, a száraz erdőben, ahol a talaj is száraz-poros és a levegő sem volt friss, mitől is lett volna. A harmadik kilométert az új futópályán tettem meg, amit az erdő mellett alakítottak ki és bár vannak hiányosságai a környezetnek, maga a pálya nagyon jó. Kellemes rajta a gyaloglás. Futni nem mertem, ahhoz meleg volt, de ha eljön az én időm, az őszi hűvösség, oda fogok járni az erdő helyett. Biztonságos, sok futó van és be is van kerítve, így nem kell például kutyáktól tartani. Jó lesz, alig várom.

Holnaptól két hét Balaton jön koncertekkel és kirándulásokkal. Velem lesz a futócipőm, aztán majd meglátjuk, mit tudok összehozni (a várható mértéktelen fagyizások ellenére) a kilóim csökkentése érdekében.

 

Összeomlástan jövőképpel

11_9.jpg

Lángolunk. Az, ami most történik Európában, Kanadában, Dél-Amerikában és még ki tudja, hol a világban, egy olyan helyzet, amit már nem lehet azzal elintézni, hogy "globális felmelegedés és El Nino". Ez több annál, de elhiszem, hogy ezek az origói.

Ez, ami most van, már az összeomlás maga.

Veszélyben érzem magunkat. Mert mit látok? Olyan száraz minden, hogy elég egy szikra...és lángol a föld. Nem lesz termés, nem lesz elég élelem, energia, áram, víz. A pénz semmit nem fog érni. Az emberek pánikba esnek és eljön az apokalipszis, majd a posztapokalipszis, a Mad Max kora. Mi az az összeomlástan, hogyan fogja elérni a Földet, hogy fog elérni bennünket - ebben a súlyos témában az érdeklődőknek Gerencsér András előadásait ajánlom, ő a veszprémi Pannon Egyetem rektora. Nem egy laposföldhívő ember, hanem tudós. 

Pár hónapja hallgattam őt először és még néhányszor visszatértem a témához, meghallgattam más, hasonlóan okos kutatókat is a várható apokalipszisről, aztán kb. egy hét intenzív témabejárás után nem bírtam tovább. Vagy abbahagyom a tájékozódást vagy eret vágok. Egyszerűen nem bírtam el az információkat. Nem elméletekről van már szó, nagyon is itt van már a való életben mindaz, amiről ők, a neves tudósemberek beszélnek. Kezdjük a bőrünkön érezni és nem is lehet szerintem tovább a homokba dugni a fejünket, de én annyira megijedtem akkor, hogy mégis a  homokba dugtam. 

Aztán az idén nyáron elindult valami. Elkezdett lángolni a Föld, a bolygónk. Forró minden, forró a talaj és forró a levegő. Most éppen nincs hőkupola felettünk (ezt a szót az idén tanultam meg, korábban nem is hallottam), de ezen a nyáron már kétszer is volt benne részünk. Ránk borult a forróság és érezzük, látjuk a következményeit. Kiégett a termés, elszáradtak a növények, megismerkedtünk az energiafelhasználásban az önkorlátozás mibenlétével és a vízhiánnyal.

Elkezdődött, itt van és nem látom, hogy meg lehetne állítani. Talán meg sem érdemli az emberiség, hogy túlélje, amit teremtett magának.

Megoldás? A Föld, mint bolygó, regenerálódhat az ember nélkül és lehetséges, hogy csak az emberiség nélkül lesz képes megmenteni magát a Földanyánk.

Szkeptikus vagyok. Féltem a jövőt, ami a gyerekeim és az unokáim valósága lesz. 

Van-e pozitív jövőképem? Nincs. 

"Más levelem majd több lesz és vidám" akkor, ha magamévá teszem az "élj a mának, a holnap lesz valahogy" gyakorlatát. És ezzel az önző hozzáállással be is állnék a Föld megrontói közé. Borzasztó.

 

 

Rólad írok, Anyukám.

virag2.jpg

Nem tudok múlt idóben írni rólad,  Anyukám. Nem tudok most nem sírni.  Nem tudom elfogadni, hogy nem vagy itt. 

Nem tudok a temetőbe kimenni.

Nem.

Tagadásban vagyok lassan már három és fél éve. Három éve, öt hónapja és két napja.

Nem is akarok a tagadáson változtatni. Nem bírnám el.

Itt vagy velem. Az utóbbi pár hónapban alig sírtam. Lehet, van az már fél év is. Akkor hirtelen valami eltűnt belőlem, ami addig morzsolt, nyomott. A lelkifurdalás, a bűntudat. Hogy széppé lehetett volna tenni azt a négy hónapot...és nem tudtam széppé tenni. Ez a bűntudat nem nyom már. Néha még mindig meglepődök azon, hogy elmúlt és megkérdezem magamtól, vajon tényleg elmúlt vagy csak nem merem érezni, mert nem bírnám már el?

Nem, elmúlt. Tényleg könnyebb lett. Naponta rengetegszer gondolok rád, velem vagy. Gondolatban beszélek hozzád, de mindig csak ugyanazt mondom: itt vagy anyucikám, itt vagy velem...és olyankor megsimogatom a szívem tájékát és gondolatban megsimogatom a kezedet is. És te is mindig ugyanazt mondod: kincsem, édes kis csillagom, ne sírjál, itt vagyok veled. Örökké itt leszek. Mosolyogj kincsem, nevess sokat, az élet szép. 

Igen, szép, igen, élni jó és hálás is vagyok a szép és jó életemért. 

Csak...meghallok egy dalt, elém kerül egy vers...és olyankor megszakad a szívem. Az a dal például, amit tegnap hallottam...olyan érzésről szól, amit eddig sose mertem érezni. Hogy mi lett volna, ha ott vagyok, amikor elaludtál. 

"Ha rám tör az álom, ülj ide lányom
s ne sírj ha fogytán a levegőm.
A jó élet rövid, most a leghosszabb perc jön,
rád kell hagynom a repülőm."

Nem voltam ott. Nem fogtam a kezed és nem láttam, ahogy elfogy a levegőd. Egyedül voltál, anyukám. Egyedül voltál, mert egyedül hagytalak. 

Ezt nem bírom el.

(A Magna cum Laude A leghosszabb perc. című dalának szövégét Kara Misa írta.)

 

Igent mondok a nyárra? Nemet mondok a nyárra!

 levendula_2.jpg

Természetesen nemet mondok a nyárra. Nem várom, nem szeretem, nem vagyok komfortos benne.

De ha már nyár van, mégpedig hosszú, forró nyár, egy dolog miatt akár igent is mondhatnék rá: a forróság miatt éppen úgy be kell húzódni a házba, mint ősztől tavaszig és ezt a behúzódást-elzárkózást nagyon szeretem. A redőnyöket lehúzom, a függönyöket behúzom, még az ajtót is be szoktam zárni, a terasz felé sincs nyitva semmi. Félhomály van a házban, megy a klíma, tehát nem sülünk meg bent és én például, ha megtehetem, akár egész nap ki sem dugom az orrom. Ez a behúzódás-elzárkózás az én világom és egyre jobban ezzel az attitűddel vagyok komfortos, ebben érzem magam otthon. 

Ehhez képest folyton jövünk-megyünk, kirándulunk, nyaralunk az "élj a mának, a holnap lesz valahogy" (Bagossy) jegyében és kétlaki életet élünk.

Székelyföldről a negyven fokos hőségben értünk haza és a férjem már a hazaúton felvetette, hogy elmehetnénk másnap a Tiszára strandolni. Én biztos, hogy nem megyek, válaszoltam, mert nem vágyom rá, nem szeretem, nem érzem kényelmesen magam ott. Nyáron 25 fok körül (ha még lenne ilyen), húzok egy határt és hacsak nem feltétlenül fontos, nem akarok sehová menni. Érjünk haza, mondtam, megfürdök, teszek-veszek-pihenek és ki sem teszem a házból a lábam.

Behúzódni, elzárkozni a házba és túlélni a nyarat. A melegre hivatkozva nem csinálni itthon semmit, csak a legszükségesebbeket elvégezni bent, így szeretném, így teszem. A kertre nem is gondolok, tulajdonképpen nem is nagyon érdekel már, nem szívesen hajolok, a térdelés sem kellemes, egyedül nem is bírok a munkával, akármilyen picike is a terület. A férjemet még annyira sem érdekli, mint engem, mondjuk őt a ház sem érdekli meg úgy nagyjából semmi sem abból, ami itthon van, ő folyton Siófokon lenne. 

Én meg most még ott sem. 

Itthon jó most, nagyon jó. 

Ma már be kellett mennem dolgozni. Nincs klíma, pusztulat forróság van bent. Délben szerencsére el tudtam jönni, gyorsan lezuhanyoztam, szokásosan bugyi+pólóra vetkőztem, megy a klíma, 26 fok van a házban. Megebédeltünk, rendbe tettem a konyhát és nem csinálok ma már semmit.

Semmit.

A férjem a délutáni sziesztáját alvássá transzformálta, én is mindjárt lefekszem itt a félhomályban és én is alszom egyet. Aztán tanulok egy kis franciát, nézünk egy filmet, tornázom, és ennyi. 

Kell több?

Nekem most nem. Így jó most, nagyon jó. Így most igent tudok mondani a nyárra. Egyébként meg nem, nem, nem. Ismétlem: nem, nem, nem.

Gyergyó. Gyere, mert jó!

medve_1.jpg

Gyergyó. Gyere, mert jó!
Ez volt a korábbi EgyFesztre (zenei fesztiválra) hívó reklám. Most nincs EgyFeszt, de volt
Folk & Roll hétvége július 31. és augusztus 2. között Gyergyószentmiklóson, ahol most is minden a zenéről szólt, de közben nem feledtük, hogy "Miklóson nem játék a medve, nem táncol, csak ül és vár". Ha ismerősek ezek a sorok, akkor tudjátok már, ez a hétvége így vagy úgy, de Bagossyékról szólt. A programokat a Bagossy zenekar gitárosa, Tatár Attila és egy népzenész barátja szervezték úgy, hogy nagyjából fele-fele arányban szóljon a könnyűzenéről és a népzenéről. 
A fesztivál minden rendezvénye egyetlen helyszínen, a Tarisznyás Márton Múzeum emberléptékű kertjében, vagy inkább skanzenjében zajlott. A kertben ugyanis több műemlék régi épület, erdei gerendaház, csűr és székelykapu van felállítva, a pajtában pedig rengeteg régi munkaeszköz látható.
Pénteken este a Bagossy-fiúk egykori gitártanára, György László lépett fel a Bagossy-zenekar tagjaival és adtak akusztikus koncertet a tábortűz körül a nekik legkedvesebb dalokból, előtte a folk jegyében kalotaszegi népzenét hallhattunk kiváló muzsikusok által előadva. Táncház is volt, mégpedig hajnalig, de mi éjfélkor eljöttünk, pedig nagy volt a hangulat.
Másnap, a szombati fő napon is sok jó program volt. Ezeket egyébként mindhárom napon egymás utánra szervezték, tehát nem volt a programok között párhuzamosság, nem kellett választani, hogy mikor mit nézzünk-hallgassunk meg. Megérkeztünk, elhelyezkedtünk az árnyas kertben valahol kényelmesen és tálcán jöttek elénk a programok. Volt kalotaszegi viseletmustra, előadás a Gyergyó-medencei falucsúfolókról  (ez nagyon érdekes volt), gyergyói népdalok tanítása, beszélgetés a gyergyói zenei tehetségekről anekdotákkal (ez is nagyon jó volt), és volt egy beszélgetés a Magyar mennyegző című film gyergyói szaktanácsadóival, akiktől több kulisszatitkot is megtudhattunk a filmről (nagyszerű volt ez is). Este Bagossyék  újra a tábortűz körül játszottak és megint volt táncház is.
Vasárnap a rendezvényt Bagossyék zárták, akik most a Csillag az égen című népzenei előadásukból játszották el a legnépszerűbb dalaikat, népzenészekkel kiegészítve a zenekarukat.
Mindhárom fesztiválnapon részt vettünk déltől egészen éjfélig és remekül éreztük magunkat. A szervezés kitűnő volt, a körülmények kellemesek, a résztvevők kedvesen és tiszteletteljesen viselkedtek (hiába no, ők székelyek és ebben is példát mutattak nekünk, itthoni magyaroknak). Bebizonyították, hogy lehet ezt a fesztiválosdit jól is csinálni.
Például: a három napra összesen csak ezer jegyet árultak, mert figyelembe vették, hogy ennél több ember egyszerűen nem tudja kényelmesen belakni a tereket. Általában egy-kétszáz ember volt egyszerre a programokon, kivéve az esti koncerteket, mert ott sokkal többen, de tömeg akkor sem volt, mert egyszerűen nem lehetett, mert vigyáztak, hogy elkerüljék a tömegrendezvény-jelleget. Láthatóan nem a haszon maximalizálására törekedtek (adjunk el még több jegyet!), hanem az emberléptékűség megtartására figyeltek. A jegyek többségét egyébként elővételben eladták, mi is már hetekkel korábban megvettük.
Egy helyen lehetett ételt vásárolni, italt is csak egy helyen mértek, többre nem is volt igény, inkább piknik jellegű volt az étkezés (nem egy gazdag, jómódú vidékről beszélünk), nem volt igazán sorban állás sem. Egy Gyergyó-szerte híres vendéglátóhely települt ki, jegyezzük meg a nevüket, ők a Kicsi Zsigáék. Interaktív sütést-főzést is csináltak, sőt, minden nap ingyen mértek szét egy hatalmas bográcsnyi ételt. Szombaton például erdei gombás bárányhús volt és frissen sült házi kenyeret adtak hozzá. Én nem ettem, de vittem a férjemnek, aki szerint nagyon finom volt minden.
Nem volt túllihegve a biztonsági emberek "működése" sem. Ketten-hárman voltak, nagyon kedvesek, mindig előre köszöntek és mindig mosolyogtak hozzá.
A múzeum igazgatója pénteken hozott nekem ülőhelyet, bár mi is vittünk összecsukható székeket magunknak, de ő egy autentikusabb ülőhelyet teremtett nekem és még párnát is keresett rá. Jó kis árnyékos helyre tette, de figyelt arra is, hogy onnan mindent jól lehessen látni. Nem kértem ezt, csak úgy kaptam...mert ők ilyen emberek mind, ilyen figyelmes, vendégszerető, jó emberek.
Nem volt szemét eldobálva. Semennyi. A férjem egyszer látott olyat, hogy véletlenül felborult egy kuka és már mozdult volna, hogy összeszedje azt a pár dolgot, ami kihullt belőle (igen, ezt ott a hely szelleme szinte megkívánta), de mire tényleg odaért volna, két nő, akik nem alkalmazottak voltak, hanem szintén látogatók, a világ legtermészetesbb módján lehajoltak és visszaraktak mindent. Mert igény volt a rendre és a tisztaságra. Mindenkiben, kivétel nélkül. Jól nevelt, fegyelmezett emberek. 
A hétvégénk tehát a Folk and Roll fesztiválról szólt, de lássuk, mi volt még, hiszen hat napot töltöttünk az imádott Székelyföldünkön. 
Elmentünk Bagossyék ifjúkorának ikonikus helyszíneire. Felkerestük a jelenleg felújítás alatt álló művelődési házat, ahol a próbahelyiségük volt, elmentünk a Your livingroom nevű szórakozóhelyre, ahol az első igazi koncertjüket adták egy talpalattnyi színpadon. A színpad is megvan még. Megsimogattuk a Bagossy-medvét, ez egy életnagyságú medve-szobor a város főterén, amit ők álmodtak meg és jelentős részét ők is fizették ki. Szállásunk Gyergyószárhelyen, a Kozma Vendégházban volt, ezt Kozma Zsombor (a zenekar billentyűse-hegedűse-harmómikása, egyébként orgonaművész, népzenész, a szárhegyi Cika zenekar prímása és zenatanár) szüleinél volt, akik igazi székely emberek, vendégszeretőek, tisztességesek, egyenesek és becsületesek.
Az ő meghívásukra búcsúban voltunk Gyergyószárhegyen, a hegytetőre épített kápolnánál. Sűrű erdőn át vezetett fel a gyalogút. A helyiek szerint “erőst medvejárásos hely” ez is, ne menjünk magunk. Én nem is mentem volna:) Néhány emberből álló társasághoz csatlakoztunk, akik meséltek a medvejárásokról és mutattak medvecsapásokat is, én meg közben azt gondoltam, hogy addig jár a korsó a kútra…
Jártunk Borszéken. Ez egy jól kiépített és láthatóan szépen fejlődő település 900 méter magasan a hegyek között. Sok minden van itt, de házigazdánk, Zsombor édesapja készséggel eligazított bennünket arról, hogy hová menjünk el feltétlenül. Például igyunk a Kossuth-kút borvizéből és mindenképpen áztassuk meg a lábunkat a jó hideg borszéki lábferedőben. A Tündérek feredőjét kihagytam, szerintem érthető okokból.
A medveveszélyt már megszoktuk Székelyföldön, de hogy kígyó veszély is van? Mindenesetre a Tündérek kertjében a medvék mellett a kígyóveszélyre figyelmeztető táblát is kiraktak, nyilván nem viccből.  
Egyik este megvacsoráztunk a Basa fogadóban, természetesen tepsis csülköt ettünk és megint isteni finom volt. Sikerült újra majdnem degeszre enni magunkat, és csak azért csomagoltattuk el a vacsoránk felét, mert medvelesre mentünk, időre kellett a találkozóhelyre érnünk és siettünk.
Csendben ültünk a leshelyen és vártunk. Sokat vártunk. Már majdnem feladtuk, amikor előcammogott Medve Úr. Evett, ivott, megfürdött a vízmosásban, én pedig le sem vettem a szemem róla. 

Bejártuk a csodaszép panorámautat Csíksomlyótól Güdüc-Hidegkútig. 
Természetesen a Kegytemplomban kezdtünk. Aztán címszavakban, bár mindegyikről hosszan lehetne írni:  Barátok feredője. Az Olt folyó Csíkcsicsó határában. Madéfalvi veszedelem emlékműve. Felmentünk a marosfői sîpályához és gyönyörködtünk a meseszép panorámában. A 350 éves templom Gyergyótekerőpatakán. Güdüc és felette Háromkút fenyvesei között jó sok időt töltöttünk, lestük a medvéket, de nem láttuk, nem is baj az, előző nap nézhettük eleget.
Sokat beszélgettünk a házigazdáinkkal, beleláttunk egy kicsit Bagossyék hétköznapi, otthoni életébe, finomakat ettünk és nem szenvedtünk a hőségtől. Persze jó meleg volt a Gyergyói-medencében is, ott szokatlan a 30-32 fok, viszont estére és éjszakára úgy visszahűlt a levegő, hogy nekem a pulóverre még dzsekit is fel kellet vennem. Késő este 12-15 fok körül volt csak.
A hazaúton már ízelítőt kaptunk az itthoni negyven fokból, amikor pedig benyitottunk a házba és arcul csapott a benti 31 fok, nem sok híja volt, hogy sírva fakadjak. 
De ezt hagyjuk is. 
Nagyon jó volt újra Székelyföldön lenni. Ott mindig jó. Mintha a második otthonunk lenne. Ha Székelyföldön járunk, mindig felmerül bennünk, hogy talán ott kéne élnünk.
(Eljött az ideje, hogy szemüveggel írjak, mert rengeteg az elütésem. Hát na.)
 

 

Művészetek Völgye

kilatopont.jpg

Ilyen gyönyörű panoráma mellett autóztunk a Balaton-felvidéken a Művészetek Völgye felé. Nem az út tehát az oka, hogy most sommásan azt mondom, soha többé nem megyek oda.

Kapolcs, Vigántpetend és Taljándörögd ad otthont már 35 éve egy hatalmas összművészeti fesztiválnak. Népművészet, képzőművészet, komolyzene, könnyűzene, igényes termékek vására, előadások, irodalmi beszélgetések...van itt minden. És van hatalmas tömeg, por, piszok, bohém hippinek öltözött fiatalok és idősebbek, rengetegen. A hajdani fesztiválozók most az uokáikat kísérik, feltűnő öltözetek, kendők mindenhova kötve, ruhának, szoknyának, blúznak vagy akár mindháromnak egyszerre, színek kavalkádja, gyöngyök, kendők és szalagok a hajba, extrém viseletek. Ha láttátok a Hair musicalt vagy a Woodstock fesztiválról készült filmet, na, pont olyan embereket képzeljetek el, de tényleg rengeteget.

A fesztivál szervezői biztos remek ötletnek tartották és tartják ma is, hogy három Isten háta mögötti - bár kétségtelenül gyönyörű természeti környezetben fekvő -, elöregedő, minimál-infrastrukturás faluba a tényleg sokszínű és jó sok programmal odacsábítják a tömeget úgy, hogy sem a parkolás, sem a belső közlekedés, sem az információközlés, se semmi nem működik megfelelően. Én még sosem voltam a Művészetek Völgye fesztiválon, nem tudom tehát, hogy milyen volt itt a fesztiválozás az őskorban, a hőskorban, de amit most láttam, annak alapján elmondhatom, hogy nem sok köze van a művészethez - már ha megengedem magamnak, hogy hozzá nem értőként minősítsem a kínálatot, és miért ne engedném, igen tekintélyes mennyiségű magyar forintot fizettünk ki ugyanis a jegyekért -, annál több köze van egy nem jó értelemben vett falunaphoz. Ital mindenhol és ahol italkínálat van, ott kereslet is akad bőven, sodró tömeg az utcákon, sorbanállás mindenhol az ételért, italért, áruért, mindenért...nem is folytatom.

Bagossyék koncertje miatt szántuk el magunkat, Siófokról mentünk. Pár nappal korábban odamentünk szétnézni, hogy mégis mire számíthatunk. Akkor még csak építették a színpadokat, éppen rendezték be a tereket, jelölgették a parkolóhelyeket stb., de már akkor is láttam, hogy nem lesz ez jó nekünk. Nem komfortos, nagy lesz a tömeg, rengeteg ember tényleg csak enni-inni-lődörögni fog idejönni. Na jó, nevezzük ezt fesztiválozásnak, de nincs elég parkolóhely, szűkek az utcák, beszorul majd a hömpölygő tömeg - ez várható, mondtam meglátva a körülményeket és felvetettem, talán hagyjuk is ki az egészet, hagyjuk inkább veszni a jegyeket, de ezt a várható kényelmetlenséget, Bagossy ide vagy oda, nem szívesen vállalom. Ja, és persze este 11 órakor kezdődik a koncert, jóval egy óra után fogunk visszaérni a kocsihoz még akkor is, ha viszonylag tűrhető helyen, egy "közeli" mezőn kijelölt helyen tudunk (jó drágán) parkolni és azért Kapolcsról Siófokra éjjel visszautazni, az ugye majdnem 90 kilométer, hajnalban fogunk hazaérni...kell ez nekünk?

Nem kell.

Imádom Bagossyékat, de mindenáron nem.

Ilyen csodálatos hangulatban vágtam neki a Művészetek Völgye élményének július 25-én szombaton, mert persze mégis elmentünk. Az indulással elhúztuk az időt, mert előre számítva a várható körülményekre, kifejezetten csak két program maradt fent az ötven oldalas programfüzetből kijegyzetelt három oldalas listánkon. Az egyik egy fél hatkor kezdődő beszélgetés és dalbemutató Bagosyékkal, a másik pedig az este 11-kor kezdődő Bagossy-koncert.

Amikor megérkeztünk, kellemetlenségekkel, bosszúságokkal, szervezetlenséggel és nemtörődömségekkel találtuk magunkat szemben. Erre számítottam ugyan, mégis nagyon felbosszantottam magam, annyira, hogy szelíd és konfliktuskerülő személyiségem ellenére négy dolgozót fenyegettem meg panasztétellel, amire ők "természetesen" csak a vállukat vonták meg hányavetien, én meg "természetesen" mégsem tettem panaszt (de lehet, hogy ami késik, nem múlik és fogok).

Egyebekben a fesztiválon minden úgy volt, ahogy a pesszimista forgatókönyvem szerint előre elképzeltem. A két, valóban kiváló Bagossy-program kivételével a helyszínen töltött idő egyetlen percét sem élveztem - illetve de, amikor a szántóföldi pakolóban leültünk a férjemmel és megettük a magunkkal hozott vacsoránkat, na az jó volt...meg még a hazaindulás előtt szintén a parkolóban a ránk boruló koromsötét éjszakában a fényszennyezés mentes csillagos égbolt látványa, na, az is szép pillanat volt. De ennyi.

Nem fogott meg a hely szelleme.

Akkora tömeg volt, hogy  koncert után háromnegyed kettőkor tudtunk csak hazaindulni és fél négy volt, amikor ágyba kerültünk itthon. Ma délelőtt fél 11-ig aludtunk ugyan, de pont úgy érezzük magunkat, mint egy hajnalig tartó lakodalom után: csak kóválygunk itthon. 

Ennyit biztos nem ért meg a Bagossy-koncert, bármennyire is szeretem őket. 

Olvastam valahol, hogy az ember akkor kezd el igazán öregedni, amikor nem érti és nem is akarja megérteni a fiatalokat. Hát akkor jól van...elkezdtem öregedni. Fiatal koromban sem voltam bulizós. Volt három barátnőm a gimiben, velük azért megéltem ezt-azt, ahogy kell, de igazán nem voltunk mértéktelenek semmiben. Szigorú apák álltak mögöttünk. Egyébként szerintem nem (csak) a fiatalsággal van bajom, inkább a kényelmem lett az idő haladtával egyre fontosabb és ha ez is az öregedés jele, hát na, ez van. Bár nekem mindig fontos volt a kényelmem, sose voltam, ahogy mondani szokták, bevállalós. Egy fesztivál élvezetéhez szerintem kellene egy kis bevállalósság, például a koncert után éjjel egy óra - fél kettő körül még meg lehetett volna állni egy alternatív zenét játszó udvarban vagy leülni az árokpartra, mint olyan sokan tették, és hallgatni a zenét vagy csak úgy "lenni" a forgatagban, de én úgy szedtem a lábam a parkoló felé, ahogy csak tudtam a hatalmas tömegben. Sejtettem, hogy a férjemnek lett volna rá igénye, hogy maradjunk még, de eszembe sem volt ezt figyelembe venni. Az öregedéssel egyre önzőbb is lettem.

A férjem több fesztiválon is járt, dolgozott a Szigeten is (ott én is voltam, na, oda se akarok többet menni) és szerinte nincs ebben semmi rossz. Ilyen minden fesztivál, buliznak az emberek, jönnek-mennek egyik helyszínről a másikra, de sehol nem állapodnak meg, csak hömpölyög-szédeleg a tömeg, de éppen ez a nagy szabadság a jó benne, ez a fesztivál-életérzés.

Hát köszönöm. Megvagyok nélküle. 

Végülis nem mondom, hogy soha többé nem megyek, mert nem tudhatom. Hozhat az élet olyan előadót, aki miatt elmennék, de azt minimum The Rolling Stones-nak hívják. Minimum.

süti beállítások módosítása