Ha azt hallom, látom, olvasom valahol, hogy fine dining, biztos, hogy nem megyek oda, a gasztronómiának ez a része ugyanis egyáltalán nem érdekel.

Tegnap lehetőségem volt Szolnokra, a Magyarok étele szakács - és cukrászverseny országos döntőjére elmenni. Úgy képzeltem, hogy mindenféle finom és általam ismert ételek versenye lesz ez, ahol kedvemre kóstolgathatok, ráadásul a szép, zöld Tiszaligetben még sétálgatni is tudok, élvezhetem a madárcsicsergős tavaszi környezetet és ezredszerre is megcsodálhatom a szőke Tiszát.

Képzeld el, beléptem a Debreceni Egyetem Szolnok Campus (régi nevén Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskola) főépületébe és az aulában egy csomó cukrász szorgoskodott. Hatalmas tányérokra nagy műgonddal helyeztek el egy kicsi ezt és egy kicsi azt, majd aprólékosan, nagy-nagy odafigyeléssel feldíszítették. Vagyis fine dining stílusban alkottak. Nos, meglepődtem, de kíváncsi is lettem. Ha már itt vagyok, mindent a szemnek-alapon  meg is néztem, amit lehetett és képzeld, a tányérokon látott ételkölteményekből, egy-két alapanyagon kívül nem nagyon ismertem fel semmit.

Asztalterítésben is versenyt hirdettek. A szebbnél szebb, feldíszített, négy-hat személyre megterített asztalok mellett egy-egy pincér állt csokornyakkendőben vagy éppen frakkban és várták a bírálók értékelését. Beleshettem a konyhába is, ahol szépséges szakácsruhába és sapkába öltözött mesterek készítették az ételeket. A zsűri egy nagy, hosszú asztalnál ülve szorgalmasan kóstolta a nekik feltálalt ételeket, pontosabban a versenyműveket, amelyeket a közönség is megnézhetett. Nem megkóstolhatott, hanem megnézhetett. Látványra minden ételköltemény különleges volt, mind hazai alapanyagból készült, csak éppen újragondolva, fine dining módon elkészítve és tálalva.

Szóval nem halászlevek, marhapörköltök, töltött káposzták és palacsinták versenyeztek.

Nagyon tetszett, ahogy a fegyelmezett felszolgáló tanulók feltálalták a zsűrinek az ételeket, és az is szép volt, ahogy a konyháról a zsűri asztala elé vonultak. Láttam még igazi borkóstolást is. A hattagú zsűri négyféle bort kóstolt és én tulajdonképpen arra voltam a leginkább kíváncsi, hogy tényleg kiköpik-e az egy.egy korty bort. Volt aki lenyelte, volt aki kiköpte. 

Az épület előtt a megye néhány települése mutatta be helyi, jellegzetes ételét, amelyeket meg is lehetett kóstolni, de tényleg csak egy-egy falatot. Volt szolnoki halászlé, karcagi birkapörkölt, kunsági ferdinánd, kevi sósperec és még valami - talán kölesből készült - sütemény is, na meg egy helyen házi szörpöt is kínáltak egy kis pohárkával. 

Bent, az épület díszudvarán összesen háromféle ételt kínáltak, palacsintát, kenyérlángost és kunszentmiklósi birkapörköltöt, a VIP - vendégeknek pedig fel lettek tálalva a zsűrizett alkotások. A VIP - vendégek és a "sima" érdeklődők asztalai nem lettek elkülönítve egymástól, így aztán a többség elvolt az egy-egy kis palacsintájával, kenyérlángosával és a pár falat birkapörköltjével, míg a VIP - karszalagosok elé, mint a királyi udvarokban régen, rendületlenül hordták az ételkölteményeket. 

Nehogy azt gondold, hogy savanyú a szőlő. Én ugyanis egyik fine dining-ból sem ettem volna, mert a különböző allergiáim és érzékenységeim miatt félek mindentől, amit nem ismerek és egy ilyen nagy versenyen csak nem kérdezhettem volna folyton, hogy ez vajon mi, mi van benne és biztos-e, hogy ez vagy az nincs benne.

A nagyvonalúság hiánya zavart. Kevés érdeklődő volt, belefért volna egy kis elegáns nagyvonalúság annak ellenére, hogy tudom, kevés a pénz és a kevésből kell sokat felmutatni. Zavart, hogy a kötelezően meghívott prominensek, akik mindig, mindenhol ott vannak (ahol enni-inni is lehet és hát tulajdonképpen egymást látják vendégül), mennyire nyíltan kivételezettek.

Komoly hiányérzetem volt a megyénk híres ételeit illetően is. Mi, magyarok ugyanis szeretünk enni, a mi megyénkben sincs ez másképp. A különböző rendezvényeken folyton azt hallom, hogy milyen büszkék vagyunk a gasztronómiánkra, mennyire igyekszünk felkutatni és megőrízni a gasztronómiai értékeinket és akkor itt van egy országos szakács - és cukrászverseny az ország sok-sok pontjáról érkezett résztvevőjével, akik a valóban gazdag értéktárunkból csupán néhányat ismerhettek most csak meg. Ezt így egy elszalasztott lehetőségnek tartom.

Egy ilyen verseny, hiába országos döntő, valljuk be, két-három óra nézelődés után már egyre kevésbé köti le a látogató figyelmét, innen is el-elszivárogtak a nézők, persze jöttek helyettük újak és lehet, hogy ez így van rendjén. Lehetett volna tovább ott tartani a nézőket akár népzenés - néptáncos színpadi produkciókkal vagy egy "jó ebédhez szól a nóta" - szerű hangulatteremtéssel, persze ehhez "jó ebéd" is kellett volna. Mindenesetre a külső helyszínen volt zene, CD-ről egy órán át Republic-ot hallgathattunk például, ami nem illett oda, én ugyan  örültem neki, de lehet, hogy mások meg éppen nem. 

Na mindegy is. A lényeg, hogy láttam egy ilyen versenyt és egy percig nem bántam meg, hogy elmentem. Láttam a szépséges szőke Tiszát, sétáltam a Tiszaliget hatalmas fái alatt és megtaláltam ifjúkorom úttörőtáborát is.

És hogy mit ettem? Amit itthonról magammal vittem.

Hirtelen ötletünk volt Vác. Még előző nap is mást terveztünk, de még jó, hogy megnéztük a pontos közlekedést, így időben észrevettük, hogy az eredeti tervünkhöz egy szakaszon vonatpótló busszal kellene mennünk, amit nem akartunk, inkább gyorsan megváltoztattuk az úticélt. A Dunakanyarba megyünk, az biztos, hiszen a kis unokáinkkal akartunk találkozni, de hogy melyik település legyen? 

Legyen Vác, és ez végül minden szempontból jó döntésnek bizonyult.

Advent idején jártunk már ott. A Duna-korzót már akkor kinéztem magamnak, hogy én azon egyszer milyen szívesen végig sétálnék! Most fejben gyorsan összeraktuk a programunkat, amelynek ez a séta volt a központi eleme és az unokákkal való találkozást is a korzó végén található szuper játszótérre szerveztük meg. Ezen kívül még két dolgot akartunk, a Székesegyházat és az Püspöki Palota épületét, illetve még egyet: meg akartuk kóstolni a főtéri Mihályi cukrászda híresen finom és méregdrága fagyiját.

Minderre és még sok-sok üldögélésre, bámészkodásra és Duna-parti napozásra öt kerek óránk volt.

Általában nem mindig sikerül minden úgy, ahogy eltervezzük, de most majdnem igen, mert a Duna-korzón és a Mihályi fagyin kívül minden úgy történt, ahogy szerettük volna. A korzó két végpontján üldögéltünk  sokat, magán a korzón most sem sétáltunk végig, de őszintén mondom, nincs hiányérzetem emiatt. Korzóztunk máshol, több helyen is éppen eleget. Fagyi pedig nem volt, de a Duna-parton az Eszterháza (sic!) cukrászdában azt is bepótoltuk. 

Lejártuk a lábunkat, pedig sokat üldögéltünk is. A Duna partján, a korzó utolsó padján sokat napoztunk, majd a szemerkélő esőben csendesen üldögéltünk az esernyőnk alatt és pár perccel később már megint újra napoztunk és gyönyörködtünk a szépséges kék Dunában. Majd visszafelé végigmegyünk a korzón, gondoltuk, de addigra úgy elfáradtunk, hogy a felajánlott autós lehetőséget nem utasítottuk vissza, hiszen ezzel egy kilométernyi gyaloglást spóroltunk meg és ez a végén bizony jól jött. Így aztán kirándulásunk utolsó pontjaként a korzó legelején ültünk, pihentünk és napoztunk jó sokat.

Akkor hogy is volt hát?

Délben, fél egykor érkeztünk meg vonattal Vácra. A vasútállomástól elmentünk a Széchenyi tér széléig, ott balra fordultunk és a Székesegyházig gyalogoltunk, majd annak szomszédságában megnéztük a Püspöki Palota épületét és egy kicsit a kertjébe is belestünk. Sok kőlépcsőn lementünk a játszótérhez, és mivel volt még időnk a gyerekek érkezéséig, lesétáltunk a Duna-korzóhoz, de ott már csak egy padra lerogyni volt erőnk.

Amikor pihentünk egy kicsit, persze lementünk a vízpartra is és az ártéri öreg fákat is megcsodáltuk, de vissza-visszatértünk a kis padunkhoz, mert nagyon-nagyon jó volt ott pihengetni. Előttünk a kék Duna, a túlparton a Szentendrei-sziget zöld fái, az elúszó uszályok, madárcsicsergés, felettünk a viharfelhők vagy éppen a tűző nap...egyszóval idilli volt minden.

Ahogy közeledett a találkozás ideje a gyerekekkel, visszamentünk a játszótérre, de ott már fáztunk, hideg szél fújt a Duna felől, az eső is hol szemerkélt, hol megállt. Fél órát fagyoskodtunk ott, de mikor megérkeztek a kicsik, már újra kisütött  a nap és ők még be is aranyozták a napsugarakat.

A játszótér után a beígért közös fagyizás következett, de fel sem merült, hogy gyalog korzózzunk vissza a Duna- parti korzón a főtérig, hanem kocsiba ültünk és egészen a Széchenyi tér sarkáig tudtunk menni. Onnan viszont újra egy jó kis gyaloglás következett a hatalmas tér ellenkező oldalára, a Mihályi cukrászdához, ahol ugye nem volt fagyi, így aztán visszasétáltunk a Dunához és az Eszterháza cukrászda fagyiját kóstoltuk meg (de legalább ez is nagyon finom és jó drága volt).

Lementünk a komphoz, ott elköszöntünk a gyerekektől, majd a korzó elején az egyik padon üldögéltünk, fotózgattunk és napoztunk még egy jó fél órát és közben erőt gyűjtöttünk a vasútállomáshoz való visszagyalogláshoz.

Óvatos alulbecslésünk szerint is összesen legalább öt kilométert gyalogoltunk tegnap, így aztán érthető, hogy a  vonatban csak lerogytunk egymás mellé, de roppant elégedetten azt mondogattuk "egész úton hazafelé", hogy ez egy nagyon jól sikerült nap volt.

Az volt bizony.  

A héten még szabadságon voltam. Teljesen jól vagyok, a három hét alatt sokat tudtam pihenni, gyakorlatilag nem is csináltam mást, csak olvastam, aludtam, sétáltam, filmet néztem. Kezdjük is a filmmel.

A testvérem ajánlotta és meg is néztem rögtön. Nagyszerű film volt, a címe: A 47-es számú őr. Ez egy cseh film, a történet pedig az első világháború utáni Csehországba vezet bennünket. Egy Isten háta mögötti falu vasúti őrhelyére, vagyis bakterházába kerül szolgálatra egy hadviselt, frontot megjárt és rengeteg kegyetlenséget, embertelenséget és borzalmat átélt (ma úgy mondanánk, hogy poszttraumás stressz- állapotú), rémálmok gyötörte, egyenes, tisztességes ember a fiatal, szerelemre vágyó feleségével. A főhős férfi a háború borzalmai után semmi mást nem akar, mint megkapaszkodni a világ egy eldugott kis csücskében, ahol csendes, emberi életet élhet és ahol nincs rajta más felelősség, mint a sorompót időben leengedni és visszahúzni. A szép és fiatal feleség viszont, bár követi a férjét a bakterházba, szerelemre és szenvedélyre vágyik, amit a sebzett, rémálmaival viaskodó férje nem tud neki megadni. Hamarosan feltűnik az asszony közelében egy fiatal férfi. A történet a Postás mindig kétszer csenget című amerikai film alaphelyzetére emlékeztet.

A 47-es számú őr című cseh filmben semmi amerikai, vagy inkább hollywoodi nincs. A háború poklát megjárt főhős sorsát a nemcsak rémálmaiban, hanem egyre inkább már az ébrenlétei alatt is előtörő kínzó, rettenetes háborús emlékképei és szenvedései miatt tragikus (kelet-európai) emberi sorsnak mondanám.

A héten hivatalos ügyet is intéztünk, ahol nem várt bonyodalmakba futottunk bele. Anyakönyvi kivonat híján (merthogy nem találtuk meg), a hivatalos nagy anyakönyvi adatainkkal egyeztették a személyi iratainkat és hát kiderült, hogy nem is úgy kell írni a nevet, ahogy eddig és nem egy utónév van, hanem kettő. Két teljes órába telt, mire kibogozták, hogy hogyan is van ez és még mindig nincs vége a történetnek, mert ki kell igazítani azt, ami összegubancolódott. Ehhez kérelmet kellett írni és most várjuk, hogy engedélyezzék a régi, megszokott és minden hivatalos okmánnyal alátámasztott névhasználatot.

Kétszer is fagyiztunk és üldögéltünk-napoztunk kisvárosunk főterén, vagyis részünkről megnyitottuk az idei fagyi-szezont.

Másfél év kihagyás után elővettem a francia szótárfüzetemet és roppant elégedett vagyok magammal, mert majdnem minden szóra és kifejezésre jól emlékeztem. A szótudásom olyan kilencven százalékos és ennek végtelenül örülök. Folytatom a tanulást ott, ahol abbahagytam, de előbb még átismétlem az első harminc leckét. 

A hét utolsó napján, vagyis ma kimentem az erdőbe, három hét szünet után. Zöld lombkoronák, bokrok és zöld aljnövényzet-tenger fogadott. Mindössze másfél kilométert mentem, azt is csak lassú tempóban gyalogolva. Fokozatosan kell visszaszoknom a terheléshez, mert a három hét kihagyás eléggé elpuhított.

A kertünk meseszép, minden nap többször gyönyörködünk benne és a teraszon való étkezések is megmaradtak. Viszont úgy néz ki, szivárog a kerti csapunk alatt a víz, és ahhoz, hogy a szerelő meg tudja javítani, ki kell ásatni egy kb. egy köbméteres gödröt, ami a kert felén elég nagy káoszt fog okozni. Pici a kertünk, egy köbméter föld megmozgatása a kert jó részét érinteni fogja. A jövő héten esős, hideg idő lesz, akkor nem fogunk hozzá, de utána meg kell csináltatni, bármennyire is sajnáljuk a rendet felborítani és ráadásul úgy néz ki, hogy a lefűrészelt ágú bokrunkat is tovább kell majd az ásás miatt kurtítani. 

Közben folyamatosan, értsd: szinte szünet nélkül álmodozunk és tervezgetjük a leendő életünket. Nagyon szeretnénk már a végleges szerződést aláírni.

Ha semmi más hangot nem szeretnél magad körül hallani, csak a természetét, menj a Tisza-tóhoz és például keresd meg Poroszlón a Madárpartot. Menj el a gátig, majd le a vízpartra, oda, ahol vízre szokták tenni a kenukat.

A vízparton hatalmas nádast találsz, ahol a víz rezdülésére azonnal elképesztően hangos kuruttyolással reagál az ezernyi kecskebéka.

Közvetlenül a víz mellett gyönyörű erdőben égig érő öreg fák alatt hűsölhetsz, ott, ahol veled együtt ezernyi csiripelő madár is pihen, ha pedig napozni akarsz, vár a vízpart és a stég. 

Nincs más, csak te és a természet. Nem tudok ennél pihentetőbbet elképzeli.

Szabadságon vagyok, most mindketten itthon vagyunk és ez nagyon jó. Tegnap este megnéztük az Ébredések című filmet Robert de Niro-val és Robin Williams-szel a főszerepben. Nem véletlenül kapott a film négy Oscar-díjat.

Nem visszük túlzásba a tevékenykedést, főzni például egyáltalán nem kell, de tegnap és ma már kitakarítottam a házat és a teraszt is. Az epehólyagom eltávolítás óta ugyanis két hetet szigorúan semmittevéssel töltöttem és pihentem, egy kisebb takarításnak tehát már éppen ideje volt. Ma kivittünk a hulladéklerakó telepre két mázsa kimaradt, feldarabolt - tehát senki által tovább már nem használható -  szigetelőanyagot, három év után megszabadultunk egy régi wc-csészétől is és kb. három hete elvitték tőlünk a régi parabola-antennát és a régi  zuhanytálcát. Ezek eddig mind a kocsibeálló alatt hevertek, tovább csökkentve az amúgy is "éppen a kocsi befér" helyet.

Sok időt töltünk a teraszon, és mert ennyire ráérünk, nem sajnáljuk az időt a kinti étkezésekre sem, ami azért jár némi ki-bepakolással és ezt többnyire szeretjük magunknak megspórolni. Most viszont örömmel hozzuk-visszük a kis tálcánkat és kint eszünk a zöldben. 

Várjuk a szerződéskötést. Naponta átszámolom, hogy hogyan fogjuk a teljes vételárat kifizetni, mennyi hiányzik még hozzá és az honnan lesz meg, mit kell majd feltétlenül vásárolni, hogyan fogunk tudni az új  helyzettel élni, ilyesmikről gondolkodunk és beszélgetünk gyakorlatilag mindig.

És még mindig alig hiszem, hogy már csak egy karnyújtásnyira vagyunk az álmunktól.

És még mindig alig hiszem, hogy megérdemeljük, mert megdolgoztunk minden fillérért.

És még mindig alig hiszem, hogy nem kell lelkifurdalásunk legyen, mert nagyot mertünk álmodni.

Ma szombat van és a mai nappal le is zárom a hetet, tehát kivételesen a mostani Hetijó hat napot foglal össze. 

A héten aláírásra került egy fontos előszerződés, a foglalót átutaltuk, most már a végleges szerződés aláírására várunk. Csak annyit merek írni, hogy Balaton! Az örömünk határtalan!

Az epehólyag eltávolítás után nagyon szépen és a vártnál gyorsabban regenerálódok. Még egy hétig szabadságon leszek és ez annyira jó! Itthon vagyunk mindketten és tulajdonképpen csak pihenünk. Olvasunk, filmet nézünk és jó sokat alszunk, tegnap például majdnem másfél órát sikerült az ebéd után. Ébren töltött időnk nagy részében pedig tervezgetünk, és gyakran csak egymásra nézünk és mosolygunk, mert az álmunk most már tényleg megvalósulni látszik.

Gyönyörű a kertünk! A tulipánok közül hét már kinyílt, a többi is készülődik. Pénteken és szombaton is a teraszon vacsoráztunk madárcsicsergés mellett. Hogy Heltai Jenőt idézzem: "Az élet szép, tenéked magyarázzam?"

És ezzel a hetet lezárom.

Holnap, április 7-én lesz egy éve, hogy  az én drága  Anyukám az angyalkák közé költözött. Nagyon szeretett élni és hála Istennek, 89 év megadatott neki.

Holnap vasárnap lesz. A holnapi nap az Anyukámé lesz.

Virágvasárnap előtt megfőztük a sonkát és a tojásokat, készültem ugyanis arra, hogy az epehólyagom eltávolítása után nemhogy sonkát, hanem olyan nagyon semmit sem fogok tudni enni. A doktornő mondta is előre, hogy egyek rendesen a műtét előtt, akkor nem is nagyon értettem, hogy miért mondja, hát most már értem, de erről majd később. A virágvasárnapi hétvégén tehát sonkát ettünk sonkával és tulajdonképpen mindent is mindennel, vagyis a magunk részéről előre hoztuk a húsvétot, legalábbis ilyen szempontból.

Megcsodáltuk és lefotóztuk pici kertünk szépséges virágait. Minden nap megnézzük őket, amióta csak előbújtak és nagyon örülünk minden új, apró változásnak. Mint minden évszakban, ilyenkor is nagyon szép a kertünk, bár most még bántja a szemünket a hirtelen felindulásból lefűrészelt óriási kecskerágó ág hiánya. Egy jó nagy lyuk van a helyén, de reméljük, benövi majd az élet.

Virágvasárnap után hétfőn még dolgoztam, aztán kedden délben már az epehólyagom nélkül ébredtem és szerdán délben már újra itthon voltam. A műtét rendben volt, de az altatás utáni közérzetem három napig kicsit furcsa volt. Nemhogy enni, még inni se nagyon tudtam és rengeteget aludtam. Akkor már értettem, miért kellett ennem a műtét előtti időszakban eleget és  finomakat. Három-négy napig abból éltem, amit műtét előtt ettem és még most is inkább abból, mert elég szigorú ajánlásokat kell még egy darabig követnem, de az a fontos, hogy sikeresen túl vagyok rajta, helyrerázódtam és azóta szépen rehabilitálódok.

Két hétig még szabadságon leszek. Nagyon élvezzük, mert jól vagyok. Olvasunk, filmet nézünk, de leginkább semmit nem csinálunk, csak beszélgetünk a jövőről.

A jövőről, ami változást fog hozni bizonyos értelemben az életünkben, az életmódunkban és a lehetőségeinkben. Erről most nem írok, csak ha majd hivatalos lesz. Egy 33 éve húzott-tolt eseményre is igent mondtunk, erről is később írok majd. Annyit mondok most csak, hogy előremutató, nagy döntések ezek, örülünk, hogy döntöttünk, a többi, a megvalósulás pedig jelen pillanatban már nem rajtunk múlik.

A húsvétot természetesen itthon töltöttem, a férjem munkái a Tisza-tónál - abádszalóki tulipánkert, poroszlói Ökocentrum - csábítottak ugyan, de most még  nem lehet terhelni magam. Elolvastam Orvos-Tóth Noémi Szabad akarat című könyvét, befejeztem Mezey László A Himalája csúcsáig című letehetetlenül érdekes Everest-expedíciókról szóló útleírását és elkezdtem Mark Wollyn Örökölt családminták című könyvét.

Megnéztük az Everest-filmet is, én már negyedszerre, és az olvasott úti élmények után még érdekesebb volt, hiszen ismerős hegymászós szavakkal, kifejezésekkel, helyszínekkel találkozhattam, de felfedeztem néhány filmes hibát is és csak csóváltam a fejem, hogy "na de hát ez hogyan lehet, amikor nem lehetséges". Ugyanis a könyvnek hiszek. A film nyilván egy kis hollywoodi ízt kapott a tragédiák elviselhetősége miatt. Igaz történet alapján készült filmről van szó, óriási túlzások nem lehetnek benne, nem is erről van szó, inkább arról, milyen okosnak tudtam hinni magam a témában, miután elolvastam egy élménybeszámolót.

Az abádszalóki tulipánkertből gyönyörű virágcsokrot kaptam. Ezer fotót készítettünk róla, annyira szép, ilyen szépet még nem is láttam. Meg is mutatom a csokrot, ami az egyik nagy döntésünket jelképezi, de a döntésről csak akkor fogok írni, amikor már megvalósult.

Hát igen. Elbúcsúztam tőle és most már nem része a testemnek. Majdnem hatvanegy évig kiválóan teljesített, amit nem győzök megköszönni. Megköszöntem a szolgálatát és bocsánatot kértem, hogy nem vigyáztam rá eléggé.

Hálás vagyok a májamnak, hogy epét termel, az epehólyagomnak, hogy tárolni tudta és hogy a kövek ellenére semmilyen panaszt nem okozott nekem. Jól tudtam élni-lenni-enni vele, és biztos így lesz ezután is, de már nélküle. 

Ma harmadik napja, hogy nélküle élek, most szokja a testem azt, hogy nincs.. Jól vagyok, szépen rehabilitálódok, pihenek, fekszem, napozok, olvasok. 

Hálás vagyok az orvosnak, aki eltávolította, és a testemnek, hogy okosan alkalmazkodni tud az új helyzethez.

"Az epehólyag az egyik olyan szervünk, melynek hiánya nem, vagy csak minimálisan befolyásolja az életminőségünket. Meglepő módon egy beteg epehólyag sokkal több veszéllyel, szövődménnyel járhat, mint annak hiánya, az epeműtét után javasolt étrendi változtatások pedig többnyire jótékony hatással vannak emésztésünkre, egészségünkre." (mindmegette.hu)