Ötszáz nap telt el a Kárpátia zenekar utolsó színpadra lépése óta és mi is majdnem ötszáz napja nem voltunk koncerten, semmilyenen. Hogy ki várta jobban a koncert-karantén feloldását?

Nekem úgy tűnik, hogy mi. 

Mi ugyanis egy, a hazaszeretetet jól "felpiszkáló"  és az elcsatolt területekért árpádsávos zászlókat vérző szívvel lengetve "fegyverbe szólító" nagyon jó hangulatú koncertet vártunk és hát...hiányérzetünk maradt.

Pedig minden olyan jól kezdődött. A koncert helyszíne felé tartva felidéztük a nagy Kárpátia dalokat, a régi katonadalokat és beszélgettünk a korábbi koncertélményeinkről. Az alföldi mezőkről, szántóföldekről, az útra két oldalról behajló, összeérő lombú fákról lépten-nyomon a "Szép, vagy, gyönyörű vagy Magyarország"  jutott eszünkbe és én például odáig ragadtattam magam, hogy a látóhatár szélén látni véltem már a Bihari hegyeket is. Tervezgettük a székelyföldi utazásunkat, beszélgettünk a Hargitán tett kirándulásainkról, felidéztük, milyen volt ott lenni, "ott, ahol zúg az a négy folyó" és milyen volt, amikor "ködbe burkolózott a felvidéki táj"- szóval, felhangoltuk magunkat a Kárpátiára rendesen.

Egy órával a koncert kezdete előtt megérkeztünk, közel találtunk parkolóhelyet is, ami nem mindig van így. A beléptetést a védettségi igazolványok ellenőrzése sem lassította. Jól kezdődik, mondtuk összekacsintva. Még kevesen voltak, elhelyezkedhettünk volna a legelső sorokban vagy akár közvetlenül a színpad előtt is, de több Kárpátia koncerten voltunk már és tapasztaltuk, milyen az, amikor mindenki "lengeti a szabad zászlót és hirdeti a szabadságot", mert Trianonnak vesznie kell, ezért inkább a keverőpult mellett vertünk tanyát. Lehet, ez volt  baj. Túl távol voltunk a lelkes keménymagtól. 

A koncert a Kárpátiától megszokott módon, tűpontosan kezdődött. Nem tudom, mi a titkuk, de ők tényleg sosem csúsznak, nem várakoztatják a közönséget sem feleslegesen, sem sehogy. Ha egy koncert 21 órára van meghirdetve, biztosak lehetük abban, hogy 21:00-kor a húrok közé csapnak és felhangzik a dübörgő, harcba hívó, zászlólengető kérdés:

"Magyarország katonái! Tudtok-e még harcba szállni?

Tudtok-e még a hazáért fél világgal szembe szállni?

Kitartani mindhalálig, eljutni a szent határig?"

Most is így volt és ötszáz nappal az utolsó színpadra lépés után a Kárpátia ezzel a kérdéssel rögtön megszólította, felrázta és szíven találta a közönséget.

És jöttek a nagy dalok. 

A koncert első negyedórája a húrok közé csapva telt, úgy, ahogy kell és az első három-négy dal is úgy zúgott, ahogy kell, aztán viszont mintha megtört volna a lendület. A zenekar nem sodorta elég lelkesen a közönséget vagy a közönség nem inspirálta elég lelkesen a zenekart, nem tudom, de a keverőpult "magasságából" úgy éreztem,  a zenekar részéről a másfél évnyi kényszerszünet és a közönség részéről a másfél évnyi koncertre vágyakozás utáni első találkozás elsöprőbb erejű lehetett volna. 

Tartottam attól, hogy az ötszáz napnyi kényszerpihenő alatt született új dalokat fogják promotálni, de szerencsére nem ez történt, a koncertprogramot a Kárpátiára kiéhezett közönségre hangolták, a dalok bő kétharmada a régi, nagy dalok közül került ki és ezeket a közönség jól ismeri és énekli is.

Énekelhette volna.

Sokan voltunk a koncerten, de nem elegen. Sokan énekeltünk, de nem elegen, Sokan mondtuk, hogy "Lesz! Lesz! Lesz!", de nem elegen.  Persze zúgott a "Vesszen, vesszen Trianon!" - de zúghatott volna jobban is és ez biztos nem kettőnkön múlt.

A Kárpátia tud hegyeket mozgatni! Hajrá!