Kékestetőn először a TV-toronyba mentünk fel, a második szintre, a zárt kilátóteraszra a lifttel, majd gyalog egy szinttel még feljebb a nyitott teraszra. Sajnos, nem láttunk el a Magas-Tátráig, bár én vagy kétszer körbejártam a zárt teraszt, mert nem tudtam jól tájékozódni és minden irányban a Tátrát kerestem, de aztán beláttam, hogy vagy párás volt a levegő, vagy a sivatagi homok takarta el előlünk, de északi irányban csak a Felvidék hozzánk legközelebb eső hegyeit lehetett látni. A nyitott teraszon elég nagy  szél fújt és ott már a tériszonyom is megakadályozta, hogy tovább kutakodjak, így a toronyból úgy jöttem le, hogy ide szeretnék visszajönni jövőre a mostaninál tisztább időben. 

Majd'  elfelejtettem: mire a Sástótól a kisbusszal felértünk a Kékestetőre, szinte új erőre kaptunk. A TV torony után tehát rögtön  elkezdtük keresni a jelzést, amin elindulhatunk a napunk nagy attrakciójához. Nézzük hát, merre induljunk, hol az a Sas-kő, aztán gyerünk, hódítsuk meg azt is. 

És most, mielőtt tovább olvasnátok, nézzétek meg jól a fotót. Ilyen könnyű, sima túraútra, ilyen szintemelkedés nélküli laza sétaútra gondoltam és ilyen is volt kb. az első 200 méteren. A fotót az első lépéseink után készítettük, még a jelzéseket is jól lehet látni a jobb oldali fa törzsén. Nekünk az Országos Kéktúra jelzését egy sárga jelzéssel együtt kell figyelnünk és a könnyed, laza 30 perces út után a Sas-kőről majd parádés panorámában gyönyörködhetünk.

Hát nem.

Amikor a kirándulásunk programját összeállítottam, felhívtam az egyik mátrai turisztikai információs irodát, ahol segítséget kértem. Röviden bemutattam a csoportunkat, de egy kicsit csavartam az igazságon és az átlag életkorunkat (előrelátóan) kb. húsz évvel többre, az erőnlétünket pedig az "öregségünknek" megfelelően egy kicsit gyengébbre húztam.

Utólag minkét blöffölt adatot tulajdonképpen majdnem igazoltuk is, úgyhogy nagyon nem álltam messze a valóságtól, amikor azt mondtam, hogy idős, nyugdíjas csapat vagyunk gyenge erőnléttel és a béka egyik testrészét jelöltem meg viszonyítási pontnak, ha értitek, mire gondolok. Elmondtam a hölgynek, hogy én milyen gyalogtúrára gondoltam: Kékestetőről a déli sípálya mellett lesétálunk a Veronika-rétre, de nem tudom, onnan mennyi lenne még az út Mátraházáig és kérem, ebben segítsen.

A hölgy vélhetően nem csak értette, amit a csoportunkról mondtam, hanem el is képzelt bennünket, mert a sípályán való gyaloglásról azonnal és határozottan lebeszélt. Én azért elmondtam, hogy simán le tudtam ott jönni nem is egyszer, sőt, felfelé is megtettem azt az utat, de persze nem feledkezhetek meg arról, hogy akkoriban 25 évvel fiatalabb és mintegy 25 kilóval kevesebb voltam és nem emlékszem, hogy akkor útközben egyetlen percig is az ízületeimre gondoltam volna. 

De ma már gondolok.

Nagyon megköszöntem a hölgynek, hogy felhívta a figyelmem a lankás sípályán való monoton lefelé gyaloglás és a térdízületek közti összefüggésre és kértem, hogy akkor javasoljon valami könnyebbet, valami életkorunknak és jelzett erőnlétünknek megfelelőbbet, egyszóval valami nekünk valót.

Sas-kő.

Sétáljunk el a Sas-kőhöz, javasolta, az egy rövid, nagyon szép és nagyon kellemes erdei sétaút, menjünk nyugodtan. Különben meg, aki a Sas-kőhöz nem megy el, az nem is látta a Kékest igazán. Ennek rögtön utána is olvastam és tényleg, több helyen is leírják, hogy ez egy parádés kilátópont és enélkül a Kékes nem is Kékes.

A TV-torony után tehát elindultunk a kihagyhatatlan Sas-kőhöz, bár a jelzés szerint 1,8 km túraút vár ránk, ezt mi nemigen hittünk és azzal a biztos tudattal léptünk be a sípálya tisztása felől a sűrű erdőbe, ezzel együtt a tűző napról az árnyékba, hogy a mindössze félórás laza séta után csodás panoráma vár ránk. Gyanút kelthetett volna bennünk a már visszafelé jövő fáradt, kimerült, kipirult és izzadt túrázók sora, de mi akkor még nem gyanakodtunk. 

Gyanakodni kb. az út egyharmadánál kezdtünk.

(folyt. köv.)

.