Nehezen szántam el magam, hogy megírjam a mátrai történetünk befejező részét, mert egyrészt a Sas-kő mégiscsak "megmászatlan" maradt és ez a kő még mindig nyomja a vállam rendesen, az, hogy miért nem sikerült, másrészt meg már most azon töröm a fejem, mikor és hogyan lehetne újra csúcstámadásra menni,.de egyenlőre nem látom egyikre sem a biztos választ.

Ami biztos, hogy egyszerűen ennyit bírtunk és kész.

Az Ilona-völgyben pedig már ennyit sem bírtunk, így a vízeséshez való eljutásunk (!)  történetét két mondatban le is lehet írni:

1. Kisbuszunkkal egészen a völgy "bejáratáig" mentünk.

2. Leültünk egy padra és nem mentünk tovább.

Na de mi történt velünk a Sas-kő és az Ilona-völgy között?

Először is megálltunk Mátraházán. Van ott egy szépen kialakított pihenőhely vagy inkább meditációs park, ez a Naphimnusz Park, ahol  meg is csendesedtünk egy kicsit. Ebben a parkban Assisi Szent Ferenc Naphimnuszát jelenítette meg kerámiába álmodva Várkonyi Maréza mátrafüredi kerámikus. A himnusz egy-egy sorát a hozzá tartozó kerámia domborművekkel együtt tíz táblán lehet megnézni. A szép kis sétaút a táblák előtt vezet el és mindegyik tábla elé egy kis fapadot helyeztek el, ahol meg lehet pihenni és közben lehet gondolkodni hiten, életen és reménységen. 

Ez a park bent van az erdőben, csak száz méternyire a nagy nyüzsgő parkolótól, de ide már nem ér fel a zaj. Itt már  csend van, béke és nyugalom. Igazi meditációs hely ez, kis társaságunkat meg is érintette a hely szelleme.  Halkan beszélgettünk arról, hogy ennek a himnusz-útnak a végig járása kinek-kinek a saját El Camino-ja lehetne, de erre nem elég az a fél óra, amit ott tudtunk tölteni, és nem is csoportban kellene, hanem a magunk befogadásának tempójában vagy inkább időtlenségében, magunkat odaszánva, szépen, nyugodtan, sehová nem sietve.

Azt nem mondom, hogy siettünk a következő úticélunkhoz, az Ilona-völgyhöz, mert a Sas-kő megmért bennünket rendesen és már tudtuk, hogy szinte kizárt, hogy mi az Ilona-völgyben túrázzuk, az pedig pláne, hogy a  vízeséshez felgyalogoljunk. Megkönnyebbülve láttuk, hogy a patakban egyetlen cseppnyi víz sem folyik és komoly földrajzi ismereteink birtokában arra is gyorsan rájöttünk, hogy ha lent a patakban nincs víz, akkor fent sincs, tehát a vízesés, mint olyan, itt és most értelmezhetetlen. 

Dehogy megyünk fel! Elmegyünk az első padig, az olyan ötven méter lehet, leülünk, élvezzük a hűvöset és a jó levegőt, közben meghallgatjuk a híres mátrai betyár, Vidróczki Márton történetét és jól van az úgy. 

És tényleg jól is lett az úgy.

A Mátrától itt terminátorosan el is köszöntünk azzal, hogy visszajövünk még. Ha a Sas-kőre talán nem is, de a vízeséshez egyszer, valamikor majd úgyis fel fogunk menni és ez biztos. Ezzel az elhatározással ültünk be a buszba és most már hazafelé, az alföldi 37 fokos hőség felé vettük az irányt.

De előbb még megálltunk az egerszalóki sódombnál.

Ott elég hamar felmerült bennünk az igény a sétaút rövidítésére, először megpróbáltuk hát a a kisbusszal a dombot  felülről megközelíteni, mert akkor csak pár métert kellett volna a tűző napon, a 37 fokos hőségben gyalogolni, de nem láttunk belőle úgy semmit. Megpróbáltunk a parkolóból is felnézni, hátha elég lenne úgy is, de nem. Be kellett látnunk, hogy ha látni akarjuk, hogyan buzog fel a hegyoldalból a sós "lé" és a kénes gáz, esetleg valamit a sólepárlásból is meg szeretnénk érteni, akkor közelebb kell mennünk hozzá. Egészen közel, szinte karnyújtásnyira és akár 37 fok van, akár nem.

Megtettük, közel mentünk, láttuk, éreztük, szagoltuk, értelmeztük és nem bántuk meg.

A poroszlói fagyizóban és a kis kikötőben, a szokott helyen pedig, amikor lezártuk a kirándulásunkat, már semmit sem bántunk meg és csak a szépre emlékeztünk. Hogy nem mentünk el  a Sas-kőig? Nem mentünk fel a vízesésig?

Hát nem.

De mindkettőnek a közelében voltunk.

78 lépcsőt megmászva felmentünk Mátrafüreden a Kozmáry-kilátóhoz. Sástón körül sétáltuk a tavat, a bátrak llibegőztek a magasban, és voltak, akik az 53 méteres kilátótoronyba is felgyalogoltak. Ültünk az ország legmagasabb pontján, sőt, az 1014 métert még meg is toldottuk 45-tel, mert a Tv-toronyba is felmentünk. Túráztunk a Kékes sűrű erdőjében és megsejtettünk valamit a mátraházi Naphimnusz Parkban az életünk értelméről. Az Ilona-völgyben jókat nevettünk a kényelmességünkön (és valami máson is, amit fedjen csak fátyol örökre), és néhányan talán egy kicsit bele is szerettünk Vidróczki Mártonba. Láttuk és megérintettük Rákóczi több, mint háromszáz éves fáját, amihez hajdan  a lovát kötötte. Láttuk az egerszalóki sódombot, a Tisza-tónál fagyiztunk egyet és a kis poroszlói kikötőben még Rejtő Jenőről is megemlékeztünk. 

Számít bármit is, hogy nem jutottunk el  a Sas-kőig és a vízesésig?

Számít? Dehogy számít.

"Jó dolog elérni a csúcsot, az a pont az i-re. De valóban fontosabb, hogy hogyan teljesítettük az utat, amely oda vezetett" - és ezt nem én mondom, hanem Erőss Zsolt, aki első magyarként mászott fel a Föld legmagasabb hegycsúcsára, a Mount Everestre.

És ez az, ami számít.