Viharvadászat földön és vizen, így is mondhatjuk.

Mint legtöbbször, ez a kirándulási lehetőség, ami tulajdonképpen munka is volt, hirtelen, előző este dőlt el, ezért egy családi eseményt lelkiismeretfurdalástól terhelten lerövidítettem, hogy én is elmehessek. Ez eléggé bántott akkor is és azóta  is, de próbálom azzal enyhíteni, hogy majd bepótoljuk. Hát...próbálom.

Két hónapos csapadékhiányt, rekkenő hőségeket és komoly aszályt szenvedünk itt az Alföld közepén mi is, de előző nap végre esett egy kis eső, lehűlt a levegő és bár az aszályon már nem tudott enyhíteni, de a kis lehülés kifejezetten jót tett a kedélyemnek. Indulásunk előtt is lógott az eső lába, szép sötét felhők gyülekeztek az égen és biztos éreztél már te is ilyet: valahogy benne volt a levegőben a vihar illata. 

A kiskörei híd előtt már volt egy kis zápor, de látszott az ég színén, hogy lesz is még. A kérdés csak az volt, hogy hol kap majd el bennünket és mennyire. Izgalmas kérdés ez úgy, hogy félek a vihartól és félek a víztől, pontosabban legjobban a kettő kombinációjától félek, vagyis vízen a vihartól, és nekünk most benne volt a napunkban egy vízi kirándulás lehetősége is. Tulajdonképpen ezért a kirándulásért akartam menni minden áron, de azért nem felelőtlenül. Úgy voltam vele, hogy bármennyire is imádom motorcsónakkal (utasként persze) szelni a hullámokat a Tiszán és bármennyire is úgy érzem néha, hogy az élet értelme csendesen surranni a nádasban vagy a vízre hajló fák alatt a Tisza-tavi Amazonas-szerű zegzugos víziutakon, hát most legfeljebb a parton maradok. 

Kiskörére mentünk először, ahol lehetőségem volt felmenni a Tisza-tó partján álló négyszintes Kisköre Kilátóba. Elszántan indultam fel, ez mindig így van, aztán a második szintig sem értem és visszafordultam, ez is nagyjából mindig így van. A tériszony nagy úr, ráadásul nem is értem, milyen új divathóbort ez, de a lépcsőfokok és az egész szerkezet lyukacsos-rácsos lemezekből áll, vagyis le lehet látni a lábunk alá a mélységbe. Egy magamfajta tériszonyosnak ez olyan, mintha a nagy semmin lépkedne fel-fel, valahova a magasba. Kiesni, leesni, netán kizuhanni biztos nem lehet, ezt jól láttam én is, amikor leértem és vissza felnéztem,  de két emelet magasságában  nem így láttam. Mindenesetre legközelebb biztos felmegyek, mert már elegem van abból, hogy mindig fel akarok menni valahová jó magasra, aztán mégsem merek. Elég volt. Egy csomó ember felmegy és lejön, én sem vagyok idétlenebb az átlagnál.

Dicsőséges kilátómászásom után a pici kikötőben nézelődtem egy kicsit, nem is lehetett sokat, mert ez volt az általam eddig látott legkisebb Tisza-tavi kikötő, mindössze néhány csónakkal. Piszkos Fred visszatért Fülig Jimmy őszinte sajnálatára.

És visszatértek a viharfelhők is az én legnagyobb sajnálatomra. Veszélybe került a motorcsónakázás.

A tiszaörvényi Kormorán kikötő jó nagy, ott aztán lehet bámészkodni reggeltől estig, én legalábbis biztos nem tudnám megunni. Mágikusan vonzanak a kikötők úgy, hogy közben nincs vízbiztonságom, sőt, úszni sem tudok rendesen, csak háton, de azt legalább szabályosan, mert arra tanár tanított. Élővízbe csak akkor megyek bele, ha legfeljebb a derekamig ér, ez egy nagyon helyes óvatosság, mert az élővíz veszélyes és szeszélyes, különösen a Tisza. Tiszaörvénynél a folyó még duzzasztott, nincs is strand, bár a helyiek gondolom ismernek titkos kis megmártózó helyeket. Most egyébként fel sem merült a fürdés igénye, nem is igen bántam én ezt, komoly viharfelhők jöttek-mentek az égen, bármikor lecsaphatott a vihar. Dehogy megyek vízbe. 

Vadkerti Imre műsorát hallgattam a kikötőben, ő a hídon állt. A hídról két hullahopp karikát engedtek a víz fölé, ezen egy-egy artista kislány mutatott be lélegzetelállító produkciót és két széles szalagot is leengedtek, azon pedig két másik lány tornázott-táncolt ég és víz között. Nagyon ügyesek és bátrak voltak, hajlékonyak és  akrobatikusak, olyanok, amilyen én sosem voltam és vélhetően már nem is leszek. 

 A műsor után sétáltam a kikötőben, néztem a ki-behajózókat, leültem a Tisza partjára és néztem a vizet. Amíg körülöttem a munka folyik, én ilyen helyeken remekül el tudom magam szórakoztatni. Nézem a hullámokat, számolom a madarakat, csodálom a kenusok bátorságát, de most egyre nagyobb aggodalommal a felhőket néztem, az egyre sötétebb viharfelhőket. Tartottam tőle, hogy addig-addig kell várakozni, míg a végén feljön a vihar és tényleg nem tudunk kimenni a vízre. 

De van olyan, hidd csak el, hogy a dolgok jól alakulnak. Nem gyakran, de van. Mondjuk úgy, előfordul.

És nekünk most előfordult a dolgok jól alakulása.

Jött a lehetőség, vízre szállhatunk az élő Tiszán a lehető legbiztonságosabb környezetben és társaságban, olyan emberekkel, akiknek hivatásuk a Tisza és gyakorlott vízimentők is. Egy pillanatig sem gondolkoztam. Beültem a motorcsónakba és már indultunk is. Hol hasítottuk a hullámokat, hol lassítottunk, bárhogy is haladtunk, nagyon-nagyon élveztem. Amikor hasítottunk, direkt szembe fordultam a menetiránnyal, hogy érezzem, ahogy a szemembe-orromba-számba fúj a szél, hát ez is egy életérzés, kérem szépen.

Az élő Tisza után a Tisza-tavon folytattuk az utat, ott már sokkal csendesebben, lassabban, hogy a vízi és a part menti élővilágot ne zavarjuk. A viharfelhők szerencsére nem értek a fejünk fölé, de végig félelmetesen kísértek bennünket, viszont a biztonságunk volt természetesen az első szempont. Ezt akkor is így láttam, most is azt mondom, hogy semmilyen kockázatot nem vállaltunk. Tiszteljük a mi szeszélyes és veszélyes Tiszánkat, mert láttuk már haragosan is, ha nem is úgy "mint az őrült, ki letépte láncát", de azért megmutatta már nekünk is a félelmetesebb arcát.

Alig értünk partot, fejünk fölé értek a vészjósló viharfelhők, szél támadt, felkorbácsolódott a Tisza vize, de eső nem lett belőle, csak egy kis szitálás.

Az igazi nagy eső, a felhőszakadás, a villámlás-dörgés és a nappali sötétség a Hortobágy szélén ért bennünket, de akkor már a lehető legteljesebb biztonságban voltunk. A Patkós csárda viharbiztos tornácán ettük a süllőt és a csülköt. Az is egy életérzés, kérem szépen.