Azon az úton, amelyen most járnom kell, még nem jártam. A Sors nagy rendező: háromszor jelölte ki ezt az utat nekem és én mindháromszor hátat fordítottam és dacosan, felszegett fejjel az ellenkező irányba futottam. Elmenekültem, de tudtam, hogy egyszer ezért elnyerem majd a méltó büntetésem. És így is történt.

Sok évvel az akkor jogosnak tartott, mégis dicstelen és szégyelni való elmenekülésem után most, negyedszerre magamtól is felismertem, rádöbbentem és  megértettem, hogy nem menekülhetek. Rá lettem lökve-taszítva erre az útra, ami - legyünk őszinték -, nem is olyan nehéz, lehetne sokkal nehezebb is, és megyek rajta botladozó léptekkel, mégis remélve, őszintén remélve, hogy a mostani engedelmességem majd a végső elszámolásnál jóváíratik. 

Háromszor mondtam nemet, mert mindháromszor megtehettem. Negyedszerre nem volt választásom. 

Fáradt vagyok, fásult vagyok, és még egy csomó olyan is vagyok, amit le sem merek írni, de megyek az úton. Olykor dicstelenül és szégyelni valóan ugyan, de megyek.

Néha azért sejtem, hogy nem lesz itt semmiféle jóváírás. Ahhoz jobban kellene csinálnom. És nem vigasztal, hogy a családom szerint, ha nem is teljesen jól, de elég jól csinálom. 

Ülj le fiam, egyes. 

Szerintem.