Lassan húsz éve már, hogy nem kell a gyerekeim farsangi jelmezén gondolkodnom. Az egész farsangi ünnepkört  népszokásaival, vallási előírásaival és iskolai hagyományaival együtt nem értettem és nem szerettem. Egyszerűen teher volt a jelmezeket kitalálni, elkészíteni, felpróbáltatni, elvinni, ráadni, levetetni, de még a végén dicstelenül kidobni is. A farsangi szezon végén mindig megkönnyebbültem, hogy egy teljes évig nem kell álarcokkal és jelmezekkel foglalkoznom, ám ha valaki mégis szóba hozná, annak egy apró metszést ejtek én  finoman a nyaki verőerén, így fogadkoztam Fábry Sándor után szabadon. 

Az idén viszont bele kívánok kóstolni a kötelezettség nélküli farsangolás ízébe és jól sejted, ez alatt természetesen elsősorban a farsangi fánkot értem, aztán jöhet akár az álarc is, sőt, még a jelmez-kérdést is hajlandó vagyok megfontolni.

Történt ugyanis, hogy a napokban egy kérdés intéződött hozzám: ha farsangra mennék, mi lennék a legszívesebben, milyen álarcot öltenék, milyen jelmezbe bújnék, és egyáltalán tudom-e, hogy most annak van itt az ideje, hogy előbújhasson belőlem az, aki az év többi napján jól el van rejtőzve. 

Hát, kérem szépen, ez egy új látószög. Ezzel hajlandó vagyok foglalkozni.

Hogy a beöltözés kötelezettsége nélkül én vajon minek öltöznék be? A kérdés jobb, mint egy Proust-kérdőív és nekem több ötletem is van.

Bátor, vad és mindenkit felfaló oroszlánnak.

Félelmetes tigrisnek, aki mindenkin végig szántaná a mancsát.

Vérszomjas medvének, akinek esze ágában sincs téli álmot aludni, inkább az erdőt járja és mindenkit jól megijeszt.

Ezeken kívül van még egy-két ötletem, de azok már tényleg arcpirítóan szégyenteljesek, bár  gondolom, éppen azokra lennél a legkíváncsibb. Farsang ide vagy oda, azok most rejtve maradnak.

A Proust-kérdőív kérdésére a hivatalos válaszom tehát:  bölcs bagoly lennék, aki a magasból hunyorogva tekint le az állatseregre és elnézően mosolyog, mert ő bölcs, a többiek meg nem. 

A nem hivatalosat lásd fent és a sorok között.