Életemben egyszer jártam a Balatonvilágos és Balatonaliga közötti Magasparton. Nagyon régen volt az már, de emlékszem, hogy tényleg jó magasról le lehetett lelátni a tóra és padok is voltak, ahol üldögélve sokáig lehetett csodálni a Balaton keleti medencéjének panorámáját. Akkor ugyan biztos nem volt időnk hosszas nézelődésre, mert két kicsi gyerekkel voltunk.

Most csak ketten mentünk el és bőven volt időnk mindenre, bár nem pont úgy alakultak a dolgok, ahogy terveztük, de ez nem baj, mert azt már így hatvan pluszosan végre megtanultam, hogy máshogy is lehet jó. Vagy még jobb.

Balatonvilágosi kilátó. Így találtam meg a neten a helyet, ahová mindenképpen szerettem volna most húsvét előtt  elmenni. Ez volt az egyik kilátó, a másik pedig a balatonberényi Csicsergő-kilátó. Nézegettem képeket mindkettőről és panorámafotókat is, és nagyon akartam, hogy menjünk. A férjem elé tártam a kívánságomat, de ó  nem volt ennyire lelkes, ezért csak az egyik hely jöhetett szóba, ő pedig a gyalogolandó távolság szerint döntött. Elmondtam neki, hogy a balatonvilágosi kilátóhoz a vonattól mindössze hatszáz métert kell menni, a Csicsergőhöz kb. másfél kilométert, így aztán gyorsan el is dőlt, hogy a Csicsergőt majd máskor nézzük meg, amikor nagyobb kedve lesz többet gyalogolni.

Majd máskor. Majd egyszer. Ismerve a gyaloglási hajlandóságát, valamikor a távoli, de egyelőre a ködbe vesző jövőben.

Siófoktól vonattal mindössze tíz perc az út Balatonvilágosig. Szóba elegyedtem az egyik utassal, aki szintén Világosig utazott, évek óta ott él. Elmondtam neki, hogy felmegyünk a kilátóhoz, mire ő bizonytalanul azt felelte, hogy az valahol Aliga felé lehet. Csodálkoztam, hogy egy ilyen híres helyet csak így, szinte találomra azonosít be, gondoltam is, hogy világosi lakosként nem mesél a település büszkeségéről, a kilátóból feltáruló gyönyörű panorámáról, de úgy voltam vele, már biztosan megszokta, neki ez már mindennapos élmény, vagy nem is élmény, inkább már fel sem tűnik neki az óriási kilátó.

Merthogy én egy óriási kilátótornyot kerestem, azt véltem látni a képeken és akkor ebben még megkérdőjelezhetetlenül biztos is voltam.

Találtunk egy tájékoztató térképvázlatot a település vasúti megállóhelyén, de éppen csak rápillantottunk, mert én annyira tudtam, hová megyünk, hogy szinte láttam magam előtt. Nem az utat, hanem magát a kilátót.

Panoráma-kilátó a hely neve.

Csak az irányt kellett picit pontosítani és már mentünk is. Egy nagyon rövid, száz méternyi emelkedő után felértünk a Magaspartra, ahonnan elénk tárult az általam eddig látott balatoni panorámák legszebbje. Tényleg fantasztikus a kilátás a tó teljes keleti medencéjére, ráadásul szép időnk volt, szépen elláttunk egészen  a bakonyi hegyekig. Fotózgattunk, sűrűn leültünk és hosszan üldögéltünk hol az egyik, hol a másik padon és csak csodáltuk a gyönyörű kékes-zöld Balatont. Olyan öt-hatszáz métert sétáltunk a csodaszép magasparti teraszon. 

A férjem szerint megérkeztünk: itt van a csodás panoráma előttünk.

Én meg azt mondtam, hogy nem-nem, menni kell tovább, mert ez nem a kilátó, ezek itt csak kilátópontok, de tulajdonképpen "csak" nélkül, mert ha nem találnám meg a kilátót (ami lehetetlen), akkor is teljesen elégedett lennék ezzel a panorámával. De menjünk csak tovább a Magasparton.

Meddig? Már látszik Aliga!

Még egy kicsit.

Meg még egy picit.

Na még egy kicsit.

Innen meg már nem is érdemes visszafordulni, közelebb vagyunk Aligához, mint Világoshoz.

Most már mindegy.

Hoppá. Átértünk Aligába. 

A  kilátó meg sehol. 

És akkor, de csakis akkor megértettem, hogy amit kerestem, az nincs is. Nincs toronymagas kilátó. Van viszont egy több kilométer hosszan elterülő kilátóterasz páratlan panorámával, amit mi, akik a kilátótornyot kerestük, a keresés közben az elsőtől az utolsó méterig ki is élveztünk.

Így esett hát, hogy Nagypénteken átsétáltunk Balatonvilágosból Balatonaligába.

Aligánál egy sorompós beléptetőkapun keresztül egy erdőn át - a Magaspartról a vízpartig meredeken lefelé vezető úton - lementünk a kikötőbe, a Yacht Club kikötőjébe. Igen erősen zártkörú társaságról van szó, több sorompóval védik az elkülönülésüket, de a nézelődőket beengedik. Lehet, hogy csak most, szezon előtt, nem tudom, mi mindenesetre zavartalanul fotózgathattunk, de nem maradtunk sokáig. Idegenek voltunk egy idegen világban.

A vízpartról a jó meredek erdei úton visszakapaszkodtunk a Magaspartra és éppen időben értünk fel, mert jó nagy esőt kaptunk volna a nyakunkba, ha egy-két perccel tovább bámészkodunk lent. A beléptetőkapunál kialakított recepció teraszán megvártuk, míg elállt a jégeső és felsétáltunk a vasúti megállóhoz. Ez  ötven lépcsőfokot is jelentett (megszámoltam), de a térdeim csodálatosan viselték. 

Így lett a másfél kilométeres sétából hét kilométeres. Minden lépésért megérte.

De volt más is azalatt a három nap alatt, amit Siófokon töltöttünk. Nagypénteken este Balázs Fecó - Korál emlékkoncertre mentünk. Ha találkoztok ezzel a lehetőséggel, ne hagyjátok ki. Gyönyörű, méltó és megható koncert volt, ahol jelen volt hangban és képben óriáskivetítőn ugyan, de a szívekben is feltétlenül, a drága Balázs Fecó. Az Anyám, vigasztalj engem és a Kergesd el a felhőt a házadról dalok alatt pedig nem is voltam ott, az anyukámmal voltam. Ő is nagyon szerette Fecót.

Aztán.

Rétest ettünk és fagyiztunk a Víztoronynál a Fő téren. Sétáltunk a Jókai-parkban, nagyon szép most is. Hattyúkat néztünk és napoztunk a Rózsakertnél a parton, megnéztük az induló hajókat a kikötőnél, az Ezüstparton pedig a horgászokat néztük.

Hát így vártuk a húsvétot a Balatonnál. Ma húsvét vasárnapja van, már itthon vagyunk. A férjem délelőtt dolgozott, én megfőztem a sonkát és a tojást, megebédeltünk. Délután kimegyünk a temetőbe a drága szüleinkhez. Anyukám két éve Nagypénteken ment át a másik világba. Nekem a húsvét - Balaton ide vagy oda - két éve nem jelent mást. A koncert óta egy Balázs Fecó - dalt dúdolok, nem megy ki a fejemből:

"Legszebb éveimben, míg gyermek voltam én,
Azt hittem, hogy mindig kék az ég.
Anyám minden éjjel megfogta kezem,
És az életről mesélt.

Lassanként felnőttem és más ember lettem.
Eltévedt az égen a csillagom.
Elzárták a napot súlyos ködök mögé,
Fáj és bánt minden nagyon.

Befalazott engem a sűrű, sűrű csönd,
Könnyek között rejtem arcomat.
Anyám lenn a földben földdé változott,
Így talán boldogabb. (...)

Anyám, anyám ébredj, és vigasztalj engem.
Oltsd el a tüzet égő lelkemben."