Április 5-én, húsvét hétfőjén a Tisza-tónál napoztattam egy kicsit az arcomat. Csak egy kicsit, mert félek a napsütéstől, hófehér a bőröm és érzékeny is, ezért általában 10-15 percre merek csak a napra kiülni. Most nagy szélvihar volt, hideg volt a levegő, kifejezettem fáztam, jó volt tehát a nap felé fordulni és melegedni egy kicsit. Jólesően melegítettem magam, így aztán észre sem vettem, hogy múlik az idő. Lehunyt szemmel álmodoztam, elképzeltem ezt-azt, csupa jót, kellemeset. Néha rápillantottam, csak úgy, megszokásból a telefonomra, de olyan erősen sütött  a nap, hogy nem láttam a kijelzőt. Az időérzékem kikapcsolt és csak egy óra múltán éreztem, hogy talán elég lesz már a lustálkodásból.

Egy órát töltöttem a napon. Az arcom, az orrom, mint a bohócoké, csakhogy én nem nevettem, egyáltalán nem, mert rögtön tudtam, hogy ezt aztán kenhetem.

Aki nem keni be előre a bőrét, az utólag már kenheti, gondoltam, és bár volt nálam erős fényvédő krém, azzal már hiába kentem volna, így aztán kétségbeesésemben a jéghidegre fagyott kezemmel próbáltam hűteni az arcomat, el lehet képzelni, milyen eredménnyel. A kocsi visszapillantó tükrében aggodalmasan figyeltem gyakorlatilag három percenként magam és nyilván az ijedtségtől is, de egyre pirosabbnak láttam a bőröm.

Este lett, mire hazaértünk és azonnal a Panthenol spray-hez nyúltam. Négyszer, igen, négyszer kentem be kb. tíz perc alatt az arcomat, egy-egy kenéshez legalább diónyi habot használtam, szinte belemasszíroztam a bőrömbe, de még így sem találtam hatékonynak a tűzoltást, ezért az Irix-szel folytattam.  Abból a tenyerembe fújtam egy jó adagot, mert nem mertem közvetlenül az arcomra, és rápaskoltam, rásimogattam a bőrömre. Közben természetesen folyamatosan beszéltem az aggodalmaimról, percenként vizsgáltattam magam, hogy pirosabb vagy már nem annyira és hogy mit kenjek még rá.

Aki ismer engem, tudja, hogy szinte paranoiásan félek a napsütéstől, de aki nem ismer, a fentiekből most már annak is nyilvánvaló.

Reggelre elmúlt a pirosság, de nem múlt el az aggodalom. Újabb Panthenol kezelést adtam magamnak, ugyanabban a mennyiségben, mint az este. A nap folyamán még háromszor ismételtem meg a kúrát.

Délelőtt elkezdett hullani a hó. Én, az örök télimádó és hóimádó, azonnal kimentem a kertbe, arcomat belefordítottam a hóesésbe és a viharos szélbe és hagytam, hogy a hópelyhek az arcomon olvadjanak el. Hagytam, hogy cincáljanak az elemek. Hagytam és még élveztem is, mosolyogtam, úgy örültem a hóesésnek, mint egy kisgyerek az első hónak. Hűtöttem az arcomat, gyógyítottam a bőrömet. Csak akkor jöttem be a meleg szobába, amikor már a hidegtől égett az arcom.

Két napja már csak reggel és este kenem. Már nem piros, viszont szépen előbújtak a szeplőim. Meg persze az öregségi foltjaim. 

És nem merek napra menni azóta.