Pici kertünkben a növényeink egyre több helyet követelnek maguknak, mi pedig előbb metszőollókat és  fűrészt is bevetve harcoltunk velük, aztán szép lassan megértettük, hogy ők győztek. Vagyis inkább hagytuk őket győzni. A fészer mélyére száműztük fegyvereinket, kapituláltunk előttük és átadtuk a területet.

Így aztán ilyentájt, a júniusi nagy nyári zöldrobbanásban, amikor a pici kert hatalmas  dzsungellé növi ki magát és úgy érezzük, ha már egyszer kertünk van, jó lenne a hőségben a kerti mikroklímában  enyhülésre lelni, akkor szembesülünk azzal, hogy ez tulajdonképpen lehetetlen. A kerti padunkat körülnőtte az élet, két székünknek nem találunk helyet, fűbe heveredésről szó sem lehet, mert nincs már egy pokrócnyi hely sem, így hát szépen hátrébb lépünk és meghajtjuk fejünket a természet előtt, ami úgy körbenőtt bennünket, mint Csipkerózsikát a vadrózsa.

Van egy jó 15 méter hosszú kocsibeállónk, amit a leandereink, a kaktuszaink és az egy szem  pálmánk szegélyez, az szabad terület. Este, amikor a kocsit beköltöztetjük az éjszakai szálláshelyére, birtokba veszem az én mediterrán világomat és ki szoktam oda ülni csillagokat nézni. Napközben viszont katlanforró az a hely, a leandereknek való, nem embernek. 

Akkor talán lépjünk egyet hátrébb és foglaljunk helyet a hatalmas zöld bokrokkal körülvett szépséges és kényelmes teraszunkon, az asztal körül a hűs árnyékban. De itt meg mit látunk? 

Nagy teraszunkra beköltözött fogadott kandúrunk, Corka, aki a menyasszonyával láthatóan tartós frigyre lépett, és a tavaszi egyéjszakás kalandnak ígérkező tüzes csábítást (amit a lányka kacéran viszonzott), felváltotta  a "nem tudok élni nélküled" holtodiglanja, mi pedig tudomásul vettük, hogy ők most már ketten vannak és a teraszunkat kizárólagos otthonuknak érzik.  Időnként vetélytárs lovagok is megjelennek és megpróbálnak a menyasszonyhoz közelebb férkőzni, de Corka őrzi, ami az övé és ennek következtében nem csak a teraszunk, hanem a kertünk is őrzi a hódító macskaháborúk nyomát. Főleg a kerítésünk. 

A terasz gerendái között madárfészek is van, sejtésünk szerint egy rozsdafarkú családot tisztelhetünk körünkben, de ők nem nagyon mutatkoznak, csak a hangjukkal tudatják, hogy ők is itt szándékoztak letelepedni. Ha megjelennek, mi hátrébb lépünk, vissza a házba.

Vissza a kertből a teraszra, a teraszról a házba.

Bekapcsoljuk a klímát és az ablakon át nézzük a kertet, a mi picike kertünket, amit húsz év alatt teremtettünk magunknak és a nagy teraszunkat, amit a magunk kedvére építettünk.

De nem úgy nézzük, mint akiket kiűztek a Paradicsomból. Ellenkezőleg. Úgy, mint akiket körülölel az édes fűszer-és levendulaillatú Paradicsom. Mi ide, kérem szépen, beűzettünk. Csak Corka még nem tudja.