Sosem voltam Balaton-rajongó, én a hegyek lánya vagyok, már amennyire az lehetek innen az Alföld közepéről. Mátra, Bükk, ez az én világom. Ha mégis Balaton, akkor már inkább a Balaton-felvidék, de maga a vízpart nem vonz és nem is vonzott ott sosem.  Én a Balaton partján idegen vagyok. 

Évek telnek el, hogy rászánjuk magunkat a Balatonra, akkor is inkább csak úgy, hogy útba ejtjük, megmártózunk, megállapítjuk, hogy szép a víz színe, kicsit üldögélünk a parton és megyünk is tovább. Fiatal koromban többször voltam ott, akár egy-két hetet is eltöltöttem a vízparton és amíg a gyerekek kicsik voltak, velük is többször elmentünk oda nyaralni. Jó is volt az, szívesen emlékszem azokra az időkre vissza, de mióta ők elköltöztek, egyszer voltunk úgy, hogy pár óránál többet töltöttünk ott, akkor sem a vízparton, hanem néhány nap alatt a Balaton-felvidéket barangoltuk be. 

A Balatonhoz szerintem születni kell. Én ott csak szegény rokonnak érzem magam és felismerem a hozzám hasonló többi szegény rokont is. Sokan vagyunk. Odautazunk, fürdünk, áthajózunk egyik partról a másikra, esetleg egy étterem teraszán eszünk is valamit, sétálunk a parton a naplementében...és hazautazunk. Aztán egy darabig elvagyunk a  Balaton nélkül.

Az idén megint útba esett a Balaton és az alatt a pár óra alatt, amit ott töltöttünk, nekünk is sikerült csúcsra járatnunk a "magyar tenger" élményt. Fürödtünk, átkompoltunk a túlpartra, sétáltunk a kikötőben, hajóztunk a kétszáz éves Kisfaludy hajóval, integettünk a  kalózhajónak, ebédeltünk egy étterem teraszán és persze fagyiztunk a mólón. Tettük mindezt egy édes nyolcéves kedvéért és bizony nemcsak ő, hanem mi is remekül szórakoztunk.

Azóta sem beszélünk a Balatonról.