"Kizökkent az idő; – oh kárhozat!
Hogy én születtem helyre tolni azt." (Shakespeare, Hamlet)
Nem érek rá írni.
Rengeteg a munkánk, mindkettőnknek nagyon sok. Munkaidő? Az csak egy jelzésértékű keret, amiből minden nap kilépünk. Pedig mostanában minden nap korábban kezdünk és később végzünk, de a munkával töltött idő gumiként nyúlik, nyúlik és csak nyúlik. Este csak abbahagyjuk, sosem tudjuk befejezni, így aztán minden feltorlódik, mert minden csak gyűlik végeláthatatlanul.
Ha most megállna a forgószél, ami csak forgat bennünket körbe-körbe és nem nagyon tudunk benne egyről a kettőre haladni, szóval, ha most megállna és kb. három hétig semmilyen munkát nem fújna ide, akkor utól tudnánk érni magunkat.
Persze a napba bele kell férjen az anyukám, a futópálya és a torna, egy kis fagyizás vagy az, hogy elmegyünk megvacsorázni egy jó kis étterembe, ezekről nem mondunk le, nem, nem.
Így 50 és 60 plusszosan ugyanis már jól tudjuk, hogy a munka és a magánélet egyensúlya nem valami lehetetlen küldetés. Megvalósítható az, és törekedni is kell rá, de van, amikor "kizökkent az idő" - de az nem "kárhozat" és tudom, hogy "én születtem helyre tolni azt" -, a feltorlódott munkát nem fogja elfújni a forgószél és a munkán kívül együtt tölthető időt kincsként kell őrízni.
Nekem például most úgy lenne kedvem őrízni, hogy hétvégén elmennénk a Tiszához, kiülnénk a partra, hátunkat egymásnak vetnénk, egyikük jobbra, másikunk balra nézné a folyót, és csak ülnénk ott a csendben, aztán egymás felé fordulnánk és olyasmit mondanánk egymásnak, amitől melegedne a szív, melegedne a lélek és ünnepként őrződne az együtt töltött idő.
