Ritkán, de azért van az úgy, hogy a dolgok szerencsésen alakulnak. Az ilyet meg kell becsülni és kincsként őrízni.

Egy héttel ezelőtt a Jászságba kellett menni egy munka miatt és útitárs lehettem. Ha arra megyünk, majdnem mindig a tiszaroffi komppal kelünk át a Tiszán, most is ez vonzott, a Tisza meg a komp, meg persze a szép idő, az októberi napsütés, a vénasszonyok (majdnem azt írtam, hogy csókja) ősze. Azt, hogy úticélunk már szinte a Mátra lábánál van és hogy onnan csak egy ugrás lenne például Mátrafüred, most nem is hozhattam szóba, mert már az indulásnál elhangzott: " Azt el se kezdd!" 

Nem baj, így minden figyelmem a Tiszára fordíthatom, gondoltam. 

Mostanában ugyanis arra vágytam, hogy ülhessek a vízparton és csak élvezhessem a csendet és a nyugalmat. Ne kelljen sietni, ne várjon a rengeteg teendő, ne kelljen semmit csinálni, csak üldögélni a Tisza partján és csak úgy lenni, bele a világba. Nézni a vizet és még gondolataim se legyenek, legfeljebb annyi, hogy de szép itt, de jó itt.

A tiszaroffi kompon már ismerősök vagyunk. Amíg lassan átcsorgunk a túlpartra, beszélgetünk a révésszel, fotózgatunk és ezredszer is megcsodálom a hajózási szerkezeteket, a kormánykereket, a vasmacskát, a mentőcsónakot, az evezőket és a mentőövet. Előző életemben kikötői ember lehettem, én az ilyen dolgokkal ugyanis órákig elvagyok és nem, nem bírom megunni.

Most csak tíz-tizenöt percnyi időm volt erre, de az legalább az enyém volt.

A túlparton vár az ártéri erdő, ez a másik, amivel nem tudok betelni. Ha nincs ösvény, nem lehet áthatolni rajta, olyan, mint egy égig érő ősfákkal és liánokkal teli dzsungel, még a madarak is úgy rikoltanak ott, mintha Csita és Tarzan zavarta volna meg őket. Még sosem volt annyi időnk, hogy rendesen bejárhassam a területet és megtalálhassam a folyóhoz levezető ösvényt, pedig biztos több is van. Mi valahogy mindig sietünk és tulajdonképpen az egész úton a vágyott csend és nyugalom csak a kompon van meg. De ott legalább megvan.

Meg akkor, ha megállunk egy pár perces szünetre. Olyankor szoktam belebambulni a tájba, de mire igazán elkezdhetnék belefeledkezni, már menni is kell tovább. 

A Jászság közepén volt most dolgunk, kora délutánra már végeztünk is és mire észbe kaptam, már a kompra vártunk megint. 

Nem volt idő a tájba való belecsendesülésbe, nem volt idő semmire, mégis a kompon megint azt éreztem, hogy de jó itt, de szép itt, még így is, útközben.

Egy óra múlva már otthon voltunk és nem voltam elégedetlen. Útközben annyi szépet láttam, hogy csak az öröm maradt meg bennem. Láttam az őszt. Nem lopakodik már, hanem itt is van és ott is van, mindenütt ott van. Láttam az őszi színeket az erdősávban, az ártéren, a közeli és a távoli erdőkben. Láttam üres gólyafészkeket, vonuló vadlibákat, darvakat. Égig érő szálegyenes fák között átsejlő szűrt napsütést.  Megfürödtem az őszben. Napoztam.  Amikor pedig a hófehérre meszelt tiszasülyi kistemplom mellett mentünk el, az egyenesen  olyan volt, mintha Székelyföldön lennénk.

Annyi mindent láttam. 

Hogy nem tudtam  a folyóparton órákig üldögélni?

Hát nem tudtam. Majd máskor.

És ez a "máskor" már másnap elérkezett.  Vagyis majdnem.

(folyt.köv.)