Hogy fér meg egymás mellett a fásultság és az öröm?

Évek óta az adventi időszak nekem inkább szomorú és mélabús, mintsem örömteli és boldog várakozás és valahogy a karácsony "elhordozása" is évek óta egyre nehezebb.

Már minden ünnepi előkészületet leegyszerűsítettünk, amennyire csak lehet, aztán az ünnep közeledtével mégis meg szokott szólalni a lelkiismeretem, hogy vajon én megtettem-e mindent azért, hogy szép legyen az ünnepünk? Az elvégzett és az el nem végzett dolgokat ha mérlegre teszem (és általában mérlegre teszem), az mindig az el nem végzettek felé billen el. 

Mert mit is kellene elvégezni? Kimosni, lemosni és átmosni, megvenni, megfőzni, lefagyasztani, megsütni, becsomagolni, felhívni, és főleg egyeztetni a ... a mindent, és miután végeztem a mindennel, leülni és megvárni, amíg a lelkem is odavonszolja magát. Aztán magamat és a lelkemet ünneplőbe öltöztetni. 

Sok ez nekem. 

Egyszerűsített  világomba ami kényelmesen belefér, azt beleteszem. Némi fásultsággal és némi örömmel megteszem, amit meg kell, csak ne lenne lelkifurdalásom. Csak ne pironkodnék, mert én még nem ... én még nem mostam ki, meg át, meg fel, és nem főztem még meg, és nem sütöttem még meg  ésatöbbi, és nem is fogom. Csak ne érezném magam ettől kényelmetlenül. 

Csak tudnám azt mondani, hogy elég jó az úgy, ahogy van. Hogy elég jó lesz az úgy, ahogy lesz. Meg hogy nem ezen múlik.

Mert tényleg nem.

Mert általában az szokott lenni, hogy tényleg elég jó úgy, ahogy lett.

És hogyan fér meg egymás mellett a fásultság és az öröm? Úgy, ahogy ma a nyirkos erdő szürkéje a ragyogó napsütéssel.

Egész jól. Elég jól.