A kertben előbújtak már egy ideje a hagymások és a liliomok, én pedig éppen elbújni készülök, ugyanis nem vagyok egy tavaszváró típus és erről már többször írtam.

Pedig a természet tudja a dolgát és e tekintetben igazán lenne mit tanulnom tőle. Persze én is érzem, hogy tavasz van - például ma is megsüttettem az arcomat a  napfényben és észrevettem a nyíló ibolyákat az árokparton, aztán az erdőben is kerestem őket -, de én inkább a ködös november lánya vagyok.

Egy picit munkálkodtam a kertben, de olyan 5 perc után abbahagytam. Szívesen gondolok az angliai városi kertészre,  Matt James-re, aki az egyik műsorban azt mondta, hogy szerinte egy városi pici kert legyen olyan sűrűn beültetve, mint egy dzsungel. Ne a használatra, hanem a látványra készüljön. A mienk pont ilyen. Ilyenkor tavasszal még éppen elfér két szék a növények között, tehát valamennyire használni is tudjuk a kertet, de ha berobban az igazi tavasz, akkor már nem fogunk elférni a növényeinktől. Akkor majd marad a látvány, amit ilyenkor, kora tavasszal azért illene egy kicsit előkészíteni.

Ennek jegyében ragadtam ma délelőtt öt percre gereblyét és elhúztam egy kupac avart A pontból B-be, teljesen feleslegesen. Megúszhatatlan ugyanis, hogy összeszedjük és a komposztálóba tegyük, ehhez viszont felesleges ide-oda gereblyézgetni. Erre jöttem rá az öt perc alatt, azonnal abba is hagytam és nem nyugtatott meg, hogy most a kupac A helyett B helyen van. 

Mai előbújásom egyébként az erdőn és anyukám meglátogatásán kívül nem sok haszonnal járt. A délután közepén visszabújtam hát és aludtam, mint az a bizonyos bunda. 

A délutáni újabb kerti terepszemle során megállapítottam, hogy a levélkupac nem szedte össze magát, de ha majd egyszer igen, azzal én akkor a tavaszi kerti munkákat befejezettnek tekintem. 

Tehát, foglaljuk össze: a tavasz előbújt, én még nem.