Ha nyílnak a tavaszi kék ibolyák, márpedig nyílnak, akkor hamarosan az erdő is kizöldül. Most, szinte egyik napról a másikra az apró rügyekből kipattantak a levélkék, de még nem minden fán van így, viszont vannak már virágzó fák is. Az összképet tekintve az erdő még mindig nem mutatja az igazi tavaszi arcát, de ez nekem egyáltalán nem baj, sőt. A szénanáthám köszöni szépen, így is nagyon élvezi a tavaszt, fürdik a pollenekben, lubickol a napfényben, a szelet pedig különösen élvezi.

Így hát szemcseppel és más allergia-gyógyszerekkel indulok az erdőbe, de ezeket csak biztonsági okokból viszem magammal, mert nem segít különösebben egyik sem. Az idén is idejében érkezett az allergiám, órát lehet igazítani hozzá minden évben, és tartósan itt is marad egészen az első őszi fagyokig, hogy még egy színt vigyen az amúgy sem színtelen életembe. Nem baj, már megszoktam. Ha időnként könnyebb egy kicsit - ez azt jelenti, hogy száz papírzsebkendőnél kevesebbet használok el egy nap alatt -, csodálkozva szoktam szétnézni magam körül, hogy mi történt a világgal és ébren vagyok-e egyáltalán. Érdekes ugyanis, hogy alvás közben békén hagy, de hát csak nem aludhatok mindig. Elaludni persze nem könnyű vele, de ha sikerült, utána már nem ébredek fel rá. Ez azért nagy könnyebbség. Hiába no, az évtizedek alatt összeszoktunk.

Az erdőben, amikor tömegesen nyílnak az ibolyák, jó kis illatfelhő alakul ki körülöttük, ami cseppet sem könnyít az allergiás orrom és szemem egyébként is meggyötört állapotán. Sokan lehajolnak a kis ibolyákhoz (mint ahogy én is egy gyors fotó erejéig), hogy még közelebbről láthassák és még töményebben fürödhessenek meg az illatban, én viszont könnyező szemekkel azokat az erdőrészeket vadászom, ahol kevesebb van belőlük.

És most olyat írok le, amit a környezetemben senki, de senki nem tud megérteni, de nem baj, akkor is így van nálam: ha megjelenik a tavaszillat a levegőben, reménykedve elkezdem a visszaszámlálást egészen novemberig. Mert éljen az ősz és a tél és nem csak az allergia miatt!