A nyugdíjas búcsúztató május 31-i eseményeit leírtam az előző részekben. Már akkor mondták a munkatársaim, hogy itt nincs ám még vége! Sejtetni engedtek például közös kirándulásokat, aminek előre is nagyon-nagyon  örülök.

De most következzen az ünnepség, ahol hivatalosan is elköszöntek tőlem. Nagyon szép összegző beszédet mondott az intézmény vezetője és a közvetlen vezetőm is, de a legemlékezetesebb a teljes munkatársi közösség, a mintegy nyolcvan ember vastapsa volt. Még soha nem hallottam vastapsot semmilyen ünnepségen, pedig ott vagyok már majdnem negyven éve.  Képzeld el, állok az intézmény vezetője mellett a (biztos nem véletlenül rózsaszín) virágcsokorral a kezemben és a beszéd végén ütemes tapssal köszönnek el tőlem. Libabőrös élmény volt, végtelenül megható és hát nem is lehet ezt másként értelmezni, mint a szeretet és a tisztelet jelének. Annak, amiben eddig is megfürdettek az én drága legközvetlenebb munkatársaim, most pedig az egész dolgozói közösség tette ezt.

Az ünnepi vacsora után zene és tánc következett. Kriszti titokban beszélt a dj-vel, aki felkonferálta az első zenét, hozzátéve, hogy ezt a drága kis csapatom nekem küldi, így aztán mire felocsúdtam a meglepetésből, már a "táncparketten" találtam magam, ahol olyan, de olyan örömtáncot jártunk, amire sokáig emlékezni fogok, ugyanis  zeneküldésben és nyitótáncban nem volt még részem soha. Az egész este a nevetésé és a fergeteges szórakozásé lett és természetesen hazafelé a kocsiban a himnuszunkká előlépett, de egyébként vállalhatatlan Blues Company-dalt is elénekeltük.

Egyenlőre itt a nyugdíjbúcsúztató sorozat vége, de tudom, hogy folytatjuk még az ünneplést, nem véletlenül az egyenpólónkra is az lett nyomtatva, hogy "Nyugdíjas búcsúztatás folyamatban". Addig is minden nap így vagy úgy, személyesen, telefonon és messengeren is kapcsolatban vagyok a drága kis csapatommal, akinek már most elkezdtem hiányozni és ez így van jól.

Te jó ég, mi jöhet még?