A Sötét-lápa nyeregnél tartott első pihenőnk után megváltozott az út minősége. Addig ugyanis széles, jól járható úton tudtunk menni, bár nehézséget jelentett, hogy a kékesi északi sípálya jó meredeken lejt és elég lassan araszolgattunk rajta lefelé, viszont a széles és csaknem vízszintes sífutó pályán már elég jó tempóban haladhattunk. 

A nyeregig pár száz métert tettünk meg. 

A tíz kilométerből.

A nyeregnél már eldőlt a sorsunk, innen ugyanis visszakapaszkodni Kékestetőre, hogy úgy mondjam "mission impossible". Tom Cruise biztos nevetve felszaladna az egészséges bokáival meg térdeivel, és nem kellenek ahhoz szuperképességek, hogy mások is ezt tegyék, na de fájós bokával és térdekkel tovább menni 9 és fél kilométert, ahhoz már kellett valami...valami kis extra... extra...mi is? 

Akarat, elszántság?

Nem. Esetünkben nevezzük csak nyugodtan szuperképességnek. Tom Cruise meg hadd nevessen.

Egyébként a Sötét-lápa nyeregnél mi is nevettünk. Meg addig is és azután is, hajaj. Főleg amikor a kényelmes, pihentető ülőpózainkból felnéztünk a további szakaszra és megláttuk, hogy innen egy meglehetősen szűk ösvényen kell tovább mennünk felfelé, és ráadásul nem tudtuk, hogy vajon mennyit. Na, ezen aztán lehetett nevetni.

Persze, ez itt nem az Alföld tengersík vidéke, ahol látod a célt, még ha jó messze is van, mert ellátsz a látóhatár széléig, a síkságon ugyanis semmi sem áll a tekinteted útjában. Itt fent a hegyen csak a fákat látod és esetleg a fától az erdőt. Parádóhuta jó hatszáz méterrel Kékestető alatt van, tehát mi legalább bízhattunk abban, hogy lejtmenetben többet teszünk majd meg, mint felfelé, de így is hatszáz méternyi szintkülönbséget  kell leküzdeni. Vagyis dehogy leküzdeni.

Lesétálni.

Hiszen csak lesétálunk, nem?

A Sötét-lápa nyeregtől a pihenőnk után most ugyan egy darabig felfelé megyünk és láthatóan nem sétaúton. Biztattuk hát egymást, hogy induljunk, mert bár az egész napot rászántuk arra, hogy lesétáljunk Kékestetőről Parádóhutára, az eddigi sebességünket tekintve nem nagyon volt derűre okunk. Mi azonban csak nevettünk, nevettünk, rengeteget nevettünk.  Meg voltunk győződve arról, hogy akármilyen lassan is haladunk, sötétedésig majdcsak leérünk.

Mert sötétedésig leérünk, ugye?

Ugye?

Így utólag egyébként azt mondom, hogy a Sötét-lápa nyeregig sétautunk volt. Így utólag, az az út tulajdonképpen semmi nem volt. Ami viszont azután következett, azt két szakaszra bontanám. A Sötét-lápa nyeregtől a Sas-kő alatti részig az út olyan "elhaladunk rajta" típusú volt. A második szakasz, vagyis a Sas-kőre felmászni és onnan majd tovább a Disznó-kőig, na, az viszont egy lépésről lépésre, fától fáig, gyökerek és kövek között araszolva, kidőlt hatalmas fatörzseken átmászva megküzdött kemény, sőt, kőkemény túrázás volt. 

A Sas-kő aljáig eljutni tehát nem volt vészes az út. Így utólag. És utólag könnyű okosnak lenni.

A Sötét-lápa nyereg volt a túraút első jelzett állomása, ezután következett az Erzsébet-kereszt, ahol szintén megálltunk pihenni. Visszanézve gyönyörűen ott állt mögöttünk a Kékestetőn még óriási, innen viszont már csak aprócskának látszó TV-torony. Egy kicsit szusszantunk a Béka-kőnél is, aminek a formája tényleg egy hatalmas békára emlékeztet és természetesen jelképesen meg is csókoltuk, mire véletlenül, éppen akkor három túrázó fiatalember tűnt elő az ösvényen, mintha a béka tényleg átváltozott volna nem is egy, hanem mindjárt három legénnyé. Igen, legénnyé, mert királyfinak azért mégsem nevezném őket. 

Nem sokkal a Béka-kő után hirtelen, szinte a semmiből felbukkant előttünk a Sas-kő emlékmű, vagyis nem is előttünk, hanem inkább felettünk. A hegyen való túrázásnak szerintem pont az az egyik szépsége és érdekessége, hogy az előttünk álló útból az erdők és a hegyoldalak miatt mindig csak egy kis szakaszt lehet előre látni és sosem tudhatjuk, hogy a következő "kanyarban" milyen akadályba ütközünk. Ez azért is jó, mert ha előre tudnánk, lehet, el sem indulnánk. Így viszont, mivel nem tudjuk, milyen lesz a következő húsz-harminc-ötven méter, hajt a kíváncsiság.

De legyünk őszinték, nem csak a kíváncsiság, hanem az a nyilvánvaló tény is,  hogy innen már biztos nem fordulhatunk vissza.

És hogy sötétedésig le kell érni. 

Szóval hirtelen fölénk magasodott a Sas-kő emlékműve, amelyet az I. Világháborúban elesett turisták tiszteletére állítottak. Az ösvényről nézve a Sas-kő - ha nem is volt sztratoszférai magasságokban -, mindenképpen nagyon nehezen megmászhatónak tűnt. Hiába csak tíz méternyit kell menni felfelé, nagyon meredek volt, az eddigi utunk legmeredekebb része és csak a fák gyökereibe kapaszkodva, tényleg nagyon óvatosan lehetett rá valahogy feljutni. 

Ne kérdezd, hogyan, de felküzdöttük magunkat. 

Az ugyanis, hogy nem megyünk fel, szóba sem jöhetett.

Nem hogy szóba, még gondolatba sem.

Az egyenesen lehetetlen volt. 

Így hát felmásztunk és egyszer csak ott álltunk a Mátra legszebb kilátópontján. 

Ott fent minden addigi verejték, térd-és bokafájdalom, lépésről lépésre való küszködés értelmet nyert. A panoráma szédületes volt, és ezt értsd nyugodtan szó szerint. Szinte függőleges volt a hegyoldal alattunk és irdatlan a mélység, előttünk pedig, ameddig a szemünk ellátott, csak a zöld hegyek és a kék égbolt, a távolban a felvidéki hegyek és valami olyan határtalan messzeség, amit nem tudok leírni. 

Nem tudom leírni, de most is látom magam előtt. Bármikor újra mennék, hogy  lássam,  átéljem és csak álljak ott fent a Sas-kőnél, arra gondolva, hogy igen, ezért érdemes volt. Érdemes volt minden. És hogy lám- lám, szinte véletlen volt ugyan, hogy most éppen errefelé vezetett az utunk, de itt vagyunk és megcsináltuk.

Megcsináltuk!

Sokáig voltunk fent, még énekeltünk is. De bármennyire is úgy tűnt, mintha fent a Sas-kőnél megállt volna az idő, az bizony nem állt meg és el kellett indulnunk lefelé, hiszen hol van még innen Parádóhuta? A Sas-kő csak egy útközbeni megálló volt, nem a végcél, és innen még nagyon-nagyon hosszú út várt ránk és nem csak nagyon hosszú, hanem nagyon nehéz is. 

Azt hiszem, jó is, hogy nem láttuk előre. 

(folyt.köv.)