A délután közepére egész jól leereszkedtünk a Kékestetőtől és már a Szállás-hegy oldalában jártunk, majdnem a hegy lábánál, de így is előttünk volt még kb. négy-öt kilométer gyaloglás. Nagyon büszkék voltunk az eddigi teljesítményünkre. Kékestetőről  Parádóhutáig elgyalogolni, az nekünk olyan teljesítmény, amire joggal lehettünk azok.

Csak éppen nem voltunk még a célnál. Igazság szerint még nagyon messze voltunk tőle. 

Az idő közben jól elhaladt és tudtuk, hogy az erdőből 5 óra után már kifelé illik igyekezni és lassan illene már nekünk is az aszfaltutat látni valahol előttünk...és szép lassan felvetődött köztünk, hogy mi van, ha esetleg, talán, nagyon-nagyon talán, de mégsem bírnánk ki Parádóhutáig, mit tudnánk tenni. Mert az ugye nem lehetséges, hogy egy fa alatt éjszakázunk és ha reggel, a harmatos fűben felébredünk (ha felébredünk), üdén-frissen folytatjuk majd tovább. Egy várhatóan túlélőkalandos éjszaka után egyáltalán az üde-friss ébredés sem garantált, meg olyan nagyon más sem.

Nos, akkor?

És akkor előhalásztunk egy addig nem emlegetett, de tudott információt, amit a szállásadó házigazdánk ejtett el még reggel, amikor átadta a kulcsokat,  mi pedig, bár úgy tettünk akkor, mint akik meg se nagyon hallották, közben azért nagyon is jól elraktároztunk. Házigazdánk édesapja erdész, minden fát ismer a Mátrában, és hozott már le a hegyről ilyen-olyan okból fennmaradt csoportokat.

Jól jöhet még ez nekünk is, mondtuk akkor egymásnak, de aztán nem beszéltünk róla többet.

Hoppá.

Ott, a Szállás-hegy aljához való ereszkedésünk közben valahogy elkezdtünk beszélni erről a mi erdészünkről. Hogy ja, persze, minden fát ismer, aha. Hát van olyan ember egyáltalán? Meg hogyan is találhatna ránk itt az erdő mélyén? Meg különben is, hol van még az este... 

...és akkor valahol előttünk, lent, az erdőség alján megláttunk egy vékony csíkot, amit aszfaltnak lehetett sejteni. 

Új lendületet kaptunk! Nem kell ide az erdész, menjünk csak tovább, hiszen innen már majdnem normális úton mehetünk, majdcsak jobban fogunk haladni is, és mire kell, kiérünk az erdőből. Lelkesek voltunk, bár alig láttuk azt az útnak sejtett kis csíkot ott lent.

Túravezetőnk tudta, ha az eddig hűségesen követett, jelzett ösvényünkön megyünk tovább, akkor csak valahol jó messze fogjunk elérni azt az aszfaltszerű utat, és hát mire való a tudás és a tapasztalat?

Le fogjuk rövidíteni az utat és "toronyiránt" folytatjuk.

Így is lett, szépen (szépen?) leóvatoskodtunk a húszcenti mély avarban, kövek között, meredeken, fától fáig kapaszkodva és egyszer csak ott álltunk a valaha jobb napokat látott, aszfaltot már csak nyomokban mutató, de mégiscsak (kis túlzással autós közlekedésre is alkalmas) útnak nevezhető, hát mondjuk úgy, úton.

Ekkorra (legalábbis egyik túratársamnak és nekem) bokánk - térdünk már az utolsókat rúgta, hogy egyik képzavaromat a másikba öltsem (ahogy Fábry mondaná), de még mindig nem voltunk a szó klasszikus értelmében fáradtak. Ha a lábunk bírta volna, biztos, hogy legyalogoltunk volna Parádóhutáig. De bokánk-térdünk kezdte feladni és...

...és...

...és akkor ott, valahol a Szállás-hegy oldalában, hosszas tanakodás után mégis telefonos segítséget kértünk. 

Felhívtuk a szállásadónkat, akinek az apukája visszahívott bennünket, hogy pontosan hol vagyunk és mi a problémánk. Túravezetőnk leírta a helyet, ahol megálltunk és a problémánkat, hogy tulajdonképpen mi innen már csak autóval tudnánk elképzelni a Parádóhutára való eljutásunkat. 

Az ő autójával, hogy egyértelmű legyen.

Éreztünk némi bizonytalanságot az erdész hangjában, így még egyértelműbbé tettük, hogy nem csak nem tudjuk elképzelni, hanem nem is tudjuk máshogy kivitelezni a hegyről való lemenetelt és jöjjön "kérjükszépenlegyenszíves" értünk.

Rendben, mondta, de tovább kell gyalogolnunk még egy darabon, és megadott egy olyan találkozási pontot, ameddig nem is láttunk el, csak a térképünkön láttuk, hogy az bizony nem itt van, hanem, hát szóval, na. De indul értünk és hamarosan találkozunk a Rózsaszállás nevű menedékháznál. 

Végül mi értünk oda hamarabb, sokkal hamarabb a menedékházhoz, ahol olyan bő fél órát biztos vártunk rá. Megfordult a fejünkben, hogy talán mégsem jön el értünk vagy nem talál meg bennünket, bár ugye ismert minden fát a Mátrában, de azért na.

Mindenesetre elkezdtük éjszakai szállásként méregetni a lelakatolt menedékház nyitott tornácát, ezzel együtt egyre gyakrabban véltük hallani az autó hangját is, de mindig tévedtünk. Érdekes, és bármennyire  hihetetlen még nekünk, magunknak is, de semmi izgalom vagy félelem nem volt bennünk. Egyszerűen annyira élveztük ezt az egész túrát, egymás társaságát és ezt az egész mátrai kalandozást, hogy mindent fogadtunk és engedtünk, ami és ahogy csak jött és megtörtént velünk.

És egyszer csak az is megtörtént, hogy egy kis terepjáró megállt a menedékház előtt, kiszállt az erdész, és mosolyogva mondta, hogy megjött értünk. Igaz, épp a kakaspörkölt főzéséhez akart hozzáfogni, de jött, ahogy tudott. Hangos, jókedvű és barátságos társaságunkat nagyon élvezhette, mert felajánlotta, hogy mehetünk ám egy kis kerülővel is, szívesen megmutatja nekünk a Mátrának azt az arcát, amit csak kivételes személyek láthatnak  kivételes alkalmakkor, mert ezek a részek bizony le vannak zárva a kíváncsi szemek elől.

Örömmel elfogadtuk az idegenvezetést és legalább akkora területet jártunk be a terepjáróval, mint amennyit a Kékestetőtől idáig gyalog és majdnem olyan úttalan utakon, mint gyalog. Az erdész láthatóan élvezte, hogy megmutathatja a birodalmát, mi pedig köszönettel elfogadtuk az autós safari-t és élveztük, hogy a körülményekhez képest a lehető legkényelmesebben sokkal többet láthatunk a Mátrából, mint azt valaha is gondoltuk volna. 

Amikor a szállásra értünk, megnéztem a telefonomon a teljesítményünket: aznap összesen tíz kilométert gyalogoltunk. Hát, hogy is mondjam, a végére azért megéreztük. Elfáradtunk, de ez jóleső fáradtság volt és rendkívül büszkén viseltük. És bár este a szalonnasütés közben nem esett ki a kezünkből a nyárs, az emeleti hálószobánkba vezető lépcsősort a térdeim és túratársam bokái külön megköszönték.

A késői lefekvést még egy négy végtagra kiterjedő általános masszírozás, kenegetés és borogatás előzte meg, majd lámpaoltás után elhangzott a százpontos kérdés: de ugye holnap reggel elmegyünk a Clarissa-forráshoz? 

Hát, ha meg bírunk reggel mozdulni, akkor igen. Még jó, hogy el!

Ezzel aludtunk el, de nem hiszem, hogy bármelyikünk is komolyan hitte, hogy reggel lábra tudunk állni komolyabb jajgatás nélkül.

De az emberi test csodás! Néhány órás regenáráció után reggel, ha nem is kipihenten, de legalább jókedvűen, újabb túrára készen néztünk egymásra. Jó kis meredek szakaszon elmentünk hát a forráshoz, majd vérszemet kaptunk és megmásztuk a Parádóhuta fölötti hegyet is. Csak azért hagytuk abba és fordultunk vissza, mert jött értünk a kocsi és indulni kellett haza, különben lehet, még mindig a Mátrában bolyonganánk. A hazaúton jutalmul azt kaptuk, hogy nem a rövidebb, hanem a Mátrán átvezető hosszabb úton jöhettünk, így a kocsiból addig nézhettük a kékesi TV-tornyot, amíg csak láttuk és kommentáltuk is: látjátok, ott voltunk, ott fent, onnan jöttünk le, ott és arra, aztamindenit! 

Ahogy leértünk a Mátrából, én máris elkezdtem visszavágyni. Ezen ugyan a gyöngyösi jégkrémezés és a tiszafüredi fagyizás enyhített egy kicsit, de csak átmenetileg. 

Ez a túra örökre szóló, fantasztikus élmény volt, ami ismétlésért kiált. Halljátok túratársaim, készüljetek, mert hamarosan indulunk!