A két kép közül a sötét jól mutatja, miben vagyok most, a harsogó zöld pedig az adventi örömteli várakozásra utal. Csak egy pillanatig volt kérdés, melyik képet válasszam az advent első vasárnapjához. A zöldet, természetesen. A következő pillanatban már tudtam, hogy nem fogom kizöldíteni magam, mert a remény és pláne a boldog várakozás most nagyon-nagyon távol van tőlem, úgyhogy legyen inkább a sötét kép. De így se jó, ezért a harmadik pillanatban meghoztam a döntést: legyen mindkettő. A sötét azért, mert az vagyok most én, a zöld pedig azért, mert az advent nem az én hangulatomról kell szóljon, hanem arról, ami a lényege, vagyis az örömteli várakozásról. Arról, ami most a legkevésbé sem megy nekem.

Ma színházban voltunk, Szabó Magda és férje életéről, szerelméről szólt  a kamaradarab. Nem túlzok, áhitattal néztem az előadást és szívtájéki melegséggel mosolyogtam, mert boldoggá tett a gondolat, hogy én is olyan szerelemben élek - már 31 éve -, mint ők. Ez az eltéphetetlen kötelék az én egyik fontos, nagyon fontos megtartó erőm. 

Az előadás után közösségi gyertyagyújtáson vettünk részt, de annyira fáztam, hogy beültem a kocsiba, jól betakartam magam egy  vastag pléddel, így aztán lemaradtam az ünnepi beszédről is és magáról a gyertyagyújtásról is, mert nem voltam képes húsz percnyi fázást adni a... a miért is? 

Itthon, mint a gyerekek kirepülése óta mindig, most is kettesben gyújtottuk meg az első gyertyát, pedig reggel még azt mondtam, nem is kellene az idén nekünk ilyesmi, hiszen nehéz élethelyzetben vagyunk, nincs is az egész ünnephez kedvem ésatöbbi. De az én szerelmem nem hagyta, hogy elmaradjon az, amit 31 éve mindig megteszünk, meggyújtottuk hát az első gyertyát és szívtájéki melegséggel mosolyogtunk azon, hogy nehéz idők ide vagy oda, mi ketten megvagyunk egymásnak és megtartjuk egymást. Most ő tart engem és tart, tart hősiesen.

Legyen hát az idei advent békében megtartott, türelmes várakozás. Nehéz elhinni, hogy ilyen lesz, de megteszem, amit tehetek érte. Pontosabban talán meg tudom tenni.