Ha valahol óriási lapuleveleket és magas füvet látok, a Magas-Tátra szokott eszembe jutni. Elég gyakran gondolok rá egyébként is, mert évek óta, ha elkezdjük tervezgetni a  nyarat, Székelyföld után mindig ezt szoktam úticélnak javasolni. 

A múltkor összeszámoltam, nyolcszor jártam ott. Csorba-tó, Poprádi-tó, Tátralomnic, Tar-pataki vízesés, Ótátrafüred, Bélai-Tátra és Zakopane, a Liptószentmiklós környéki túrázások és még sok más, néha el se hiszem, hogy ezeket mind bejártam. Minden évszakban láttam, tavaszi hóolvadáskor éppúgy, mint nyári melegben, ősz idején vagy éppen télen, fogcsikorgató hidegben, amikor hófehér csipkeruhát öltött, de nem tudtam megunni, hiszen szerelem volt első látásra.

Pont 40 évvel ezelőtt, nyáron, júniusban  találkoztam először a szépséges Tátrával. Egy hetet töltöttünk ott, túrázni voltunk. A Lomnici-csúcsra négyüléses nyitott lanovkával mentünk fel és ott történt meg, hogy megfogadtam, soha többé nem ülök fel ilyenre, még csak hasonlóra sem, de persze nem így lett. Azóta felmentem a  Solisko-ra is, arra biztos nem ülnék fel többé,  a svájci Alpokban viszont már egészen megszerettem, de ott zárt kabin volt.

Aztán Szlovéniában a Júlia-Alpokban azt mondtam, hogy vége. Hogy tényleg soha többé, sehol és semmilyenbe.

Inkább gyalog. 

A Kasprowy-csúcsra gyalog mentünk fel. A Tátrai Nemzeti Park egyik dolgozója szervezte a túrát, ismert minden járt és járatlan utat. Szédítő magasságokban, zergejárta ösvényeken mentünk, de legalább a talpam alatt talaj volt, nem pedig a nagy semmi. Azt a túrát is megemlegetem, amíg élek, mert nehéz volt, nagyon nehéz.

Embert (de legalábbis engem) jól megpróbáló magasságba, egészen 1987 méterre gyalogoltunk fel akkor.  Helyi túravezetőnk természetesen nem a mászós útvonalon, hanem egy könnyebb, de sokkal hosszabb úton kapaszkodtatta fel a síkvidékhez szokott magyar csoportját. Erőm végét érezve és a magasságtól, valamint attól rettegve, hogy engem egyszerűen mindjárt le fog fújni a hegyoldalról a szél, először meg sem hallottam, hogy a többiek mit mondtak, ráadásul a szívem éppen a dobhártyámon keresztül készült  kiugrani, de aztán, amikor mindenki egy irányba nézett, én is felnéztem a magam bajából.

És akkor azt láttam, hogy a tátrai magas fű a hegyoldalban úgy hullámzott, mint a tenger. Gyönyörű volt.

Tényleg gyönyörű volt.

A látványtól persze velem is hullámzani kezdett minden, az egész Magas-Tátra körbefordult velem vagy háromszor, de most is látom magam előtt azt a gyönyörű füves hegyoldalt a hullámzásával együtt. A történethez hozzátartozik, hogy volt a csapatban egy társunk, aki bosszút forralt és ott rögtön, a lihegő hegymenetben elkezdte  megszervezni szlovák túravezetőnk hortobágyi gyalogoltatását az augusztusi 40 fokos  kánikulában egy kulaccsal a nyakában Nagyivántól Balmazújvárosig és vissza, igaz, hogy síkvidéken, de erőltetett menetben.

Ez a tátrai túra lett később a viszonyítási pont. Ezután, ha szóba hoztam itthon, hogy menjünk a Magas-Tátrába, már csak kis lépéseket mertem javasolni. De persze a kivitelezés mindig valahogy nagyobb lett, mert például a Poprádi-tóhoz is felmentem gyalog (és le is gyalogoltam).  Ezt a nagyok, az igazi bakancsos túrázók egy laza, bevezető kis átmozgatásnak tartják, én viszont majd' beleszakadtam és ha jól emlékszem, százhatvanötször akart közben a szívem kiugrani a helyéből és nem csak a látvány miatt. 

Sokszor túráztam tehát a hatalmas hegyek között és bár ma már nem biztos, hogy vállalnám, azért évek óta napirenden tartom a témát, mert menni akarok, nagyon mennék újra. 

A Magas-Tátra tele van óriás lapulevelekkel. Persze tele van a svájci Alpok is, de maradjunk a realitásoknál. A városszéli kiserdőnk is tele van velük. Tegnap, amikor az egyébként rekordidő alatt teljesített négy kilométeremet leróttam a futópályán, megálltam az egyik mellett és nézegettem, méregettem, vajon van-e akkora, mint a tátrai.

Hát van.

Van magas fű is.

Itthon otthon vagyok, itthon is vannak szépséges hegyek, hatalmas erdőségek, van Mátránk és itt van a Bükk másfél órányira tőlünk és nekem a Tisza-tó maga a Riviéra. Miért kellene több száz kilométert utazni, máshol aludni, enni, tankolni és kommunikálni?

Miért is kellene a Magas-Tátrába menni?

Mert el kell, ez nem kérdés. Hazajöttem a városszéli kiserdőből és javasoltam, hogy az idén menjünk el a Magas-Tátrába. 

Igaz, itthon vagyok otthon, de ott meg vár a Csorba-tó, vár a Poprádi-tó és vár a Tar-pataki vízesés. Vár a Kasprowy-csúcs.

Lanovkával.

Én pedig menni akarok.