Ha a családban, annak bármelyik pontján felüti fejét a baj, valahogy biztos lehetek benne, hogy az nem jár egyedül. Lehet rá számítani, hagy ha nem is kártyavárként dőlünk össze, de egymást eldöntő dominóként bizony  megdőlünk szinte valamennyien, de közben valahogy meg is támasztjuk egymást.  A lelki állóképesség arról (is) szól, hogy mennyitől dőlünk el, mennyire reccsenünk meg és fel tudunk-e állni, meg tudjuk-e igazítani a sorainkat és hogyan tudunk tovább menni.

A leggyengébb láncszem én vagyok. Ha felüti fejét a baj, én nem dominóként dőlök el, hanem egyenesen összeroskadok, lerogyok a földre, és úgy érzem, nem bírom a terhet vinni. Nem bírom, nem bírom, nem bírom.

És mégis bírni kell. És mégis vinni kell. A tehetetlenségtől való kétségbeesés megszüli a dühöt, ami végül felállít a földről, hiszen valamerre csak el kell indulni, a földön nem maradhatok. Van, akinek én jelentem az erőt, én, aki a földön fekszem. A családi összekapaszkodás, egy-egy jó szó, a segítő szándék és a segítő kéz végül megmozdít. 

Valahogy felállok, behúzom a függönyt és a világ kívül marad. Csak az van, ami belül van és a világ az összes nyűgével, a munkahely az összes problémájával, a kapcsolatok az összes sebükkel kint maradnak.  Ha néha meglibben az a függöny és felsejlik valami a kint-ből, az olyan távoli, olyan érdektelen. Olyan semmi. Nem is számít. Nincs is.

Nincs semmi más, csak a problémánk és mi. Fogjunk hozzá és valahogy mozdítsuk el a holtpontról. 

És csodák csodája, lassan el is mozdítjuk. Gyógyul, akinek az a dolga, visszatér az életbe, akinek az a dolga és erősíti a lelkét, akinek meg az a dolga.

Nekünk most itt bent van a helyünk, itt bent van a dolgunk. És legyen még egy darabig függöny mögött a világ.