Biztos sokan vannak, akik keresik az életükben a változást, vagy legalább némi változatosságot, vagy ha nem is keresik, de mikor megérinti őket valami változás-féle, legalább nem állnak ellen és biztos sokan vannak azok is, akik nemcsak elfogadóan beletörődnek, hanem még örülnek is neki.

Én nem ilyen vagyok. Nekem az állandóság a lételemem. Ha "kizökken az idő", ha valami megbicsaklik, ha egy kicsit is  megremeg a föld, az olyan, mintha egyenesen a talajt húznák ki alólam.

Általában elég hamar felállok és elkeseredve ugyan a biztonságos (lásd még: kiszámíthatóan szilárd, langyos, talán olykor unalmas) életem kibillenésén, mégis viszonylag gyorsan meg tudom találni az új helyem. Attól kezdve, hogy újra valami szilárdat érzek a talpam alatt, nagyon igyekszem odaszegezni magam köré az új, megváltozott körülményeket - egy ideig azokat is, amelyek nem jók, nem kellemesek -, hogy minél előbb elérjem az ismerős és otthonos stabilitást. Csak ezután kezdek gondolkozni a nem kellemes dolgok megjavításán. 

Tehát engem a változatosság a természeten kívül egyáltalán nem gyönyörködtet, ott viszont nagyon. Mintha ott tudnám igazán érteni, kiegyenlíteni és egyensúlyba hozni a biztonságot a változással. Ezért is örülök annyira a kertünknek, ami szerkezetileg és "növényileg" gyakorlatilag húsz éve változatlan, mégis minden nap történik benne valami és ennyi változás nekem pont elég is lenne.

Persze én sem csak buborékban élek, de legalább abban is. Így hát, változás és változatosság ide vagy oda, én csak művelem tovább a kertecskémet a magam módján, kényelmesen. Időnként kipillantok a buborékból, megcsóválom a fejem és eldünnyögöm, hogy micsoda időket élünk, te jó ég, aztán kihúzok pár szál gyomot és ezzel helyre is állítom magamban a világbékét.