Miután kiszabadultam a szobából, Krisztivel utolsó simításként összehangoltuk a szövegemet a zenékkel és a ppt-vel. Ezeket a 41 év munka visszatekintésére állítottam össze és ő segített a technikai feladatokban előzetesen is, és segít majd akkor is, ha elkezdődik a nyugdíjas búcsúztatás ünnepi része, hogy minden rendben legyen. Akkor szólaljon meg a zene, amikor kell, akkor váltson diát, amikor kell, mikor halkítsa a zenét, mikor induljon a filmrészlet és mennyi ideig menjen, tehát megbeszéltük a részleteket. 

Hetekig dolgoztam a szövegen. Újra meg újra átírtam, kivettem belőle, hozzáírtam és átszerkesztettem, de a tartalmával, a leglényegesebb részekkel kezdettől fogva tisztában voltam. Tudtam, mi mindent szeretnék elmondani, a hogyant viszont jól meggondoltam. Biztos voltam a zeneválasztásaimban is, tudtam, hová, melyik életszakaszomhoz milyen zene illik és reméltem, hogy a munkatársaim és a meghívott vendégeim olyan nyitottan és szeretettel, befogadásra készen hallgatják majd, ahogyan összeállítottam.

A kis ünnepség 11 órakor kezdődött és nemcsak a munkatársaim, hanem én is csupa izgalom voltam. De előbb a  munka, vagyis az utolsó munkanap utolsó munkaórája következett. 

Kata, akivel közvetlenül együtt dolgozom már sok éve, ezt az utolsó együtt töltött órát is emlékezetessé tette és olyan ajándékot talált ki és adott nekem, ami a munkámhoz , illetve a közös munkánkhoz kapcsolódóan a lehető legszemélyesebb és amin hosszú perceken át csak sírni lehetett.

És hát mi sírtunk is rendesen.

Aztán összenéztünk és az utolsó órát olyan összhangban, olyan magától értetődő természetességgel, rutinnal és csupa-csupa szeretettel "vezényeltük le", hogy még olyan dolgok is eszünkbe jutottak, amiket már nagyon régen csináltunk. Amikor az utolsó rutinhoz értünk, megint sírtunk, mert mindketten tudtuk, hogy ez így már soha többé nem fog megtörténni még egyszer.

Ezután elkezdtük készülődni, mindenki szépen felöltözött, a kis rúzs is felkerült, a frizura-igazítás is megvolt, megérkeztek a vendégek is.  Köszöntöttem mindenkit, majd elmondtam, amit szerettem volna, megszólaltak a zenék is ott, ahol kellett, a filmrészlet is ott volt, ahol kellett, minden pont úgy sikerült, ahogyan szerettem volna. Volt egy kis pityergés, de csak épphogy, mert a nyugdíjba vonulás tulajdonképpen egy vidám esemény, hiszen megéltem, hogy nyugdíjba mehetek, egészséges vagyok és jól vagyok. Mégis, egyben valami nagyon fontosnak a vége is ez, néhányszor tehát meg kellett törölni a szemünket. De az a fontos, hogy elégedetten tekinthettem vissza és aktívan, optimistán nézhetek előre. Van tehát mit ünnepelni. 

A majdnem egy órás kis ünnepség után jött a következő meglepetés: átmentünk néhány finom falatra a másik szobába, oda, ahová eddig be sem nézhettem. 

Most én léphettem be oda elsőnek és hát bizony, leesett az állam. Úgy volt megterítve, úgy volt feldíszítve, úgy volt még a szalvéta is hajtogatva, mintha esküvő készülne. Az asztalterítő és a szalvéta színe az egyik kedvencem, a napsárga volt, lufik az ablakok előtt és a mennyezeten, virágcsokrok az ablakban. Minden a helyén, a tányérokat, terítékeket, poharakat lehozták a konyháról, a hidegtálakért is elmentek az én drágáim időben, azokat is az asztalokon úgy rendezték el, olyan elegánsan, mint egy állófogadáson. 

Alkalomhoz illő és elegáns volt az egész, alig akartam hinni a szememnek, hogy ennyire minden apró részletre figyelmesek velem. Az az igazság, hogy én ezt eleganciát, ezt a gáláns összhangot ki sem tudtam volna találni. Nagyon megható volt látni, hogy mennyire várták, mit szólok majd hozzá és mennyire sikerült a meglepetés, de alig tudtam valamit mondani, csak azt talán, hogy köszönöm, nagyon szépen köszönöm és hogy nahát, még ezt is kaptam, még ez is az én ajándékom.

Csillogtak a szemek.

Timi még utolsó simításként megigazított egy-két dolgot, aztán ettünk a finomságokból, közben Kata és Timi nagyon figyeltek, hogy minden rendben legyen és hogy mindenkinek legyen minden. Én tulajdonképpen nem is a vendéglátó házigazda voltam, pedig annak kellett volna lennem, de ők ezt a feladatot is levették a vállamról.  Ők voltak azok, akik a házigazda gondosságával figyeltek mindenre, én csak az ünnepelt voltam.

Hát hogyan lehet ezt megköszönni?

A hidegtál után behozták a tortámat, a cukormentes trüffeltortát a negyvenegy szál gyertyával, amit segítettek meggyújtani, majd kívántam valamit és kétszuszra sikerült is elfújnom. Taps, falatozás, isteni finom torta, de éreztem a sürgetést, mert annyit elmondtak az én drágáim, hogy a meglepetés időre érkezik. Hamarosan. Sőt, mindjárt. Úgyhogy mindenki nyelje le az utolsó falatot és...indulás. Hogy hová? Azt természetesen nem mondták meg, de az izgalom a tetőfokára hágott.

És akkor elkezdtem félni.

(folyt.köv.)