Jó lenne, ha ilyen mosolygós lenne az ősz, mint a képen, de nem az. Ez az ősz nálunk bánatos, sírós, szomorú és reménytelenül reménytelen.

Öleld át magad, érezd a tested  határait, tudatosítsd, hogy itt vagy, megvagy, egyben vagy, jelen vagy és tudatosítsd azt is, hogy ami most fáj, annak vége lesz egyszer. Mondd ki hangosan: el fog múlni. Ez egy tanács a sok közül, amit hallok és olvasok mostanában, de ez legalább kézzelfogható.

Minden tanács alapja az, hogy a nehéz időkben is álljon első helyen az öngondoskodás. Gondoskodj magadról, egyél, igyál, aludj, próbálj kikapcsolódni, menj levegőre, mozogj, vagyis az alapvető életfunkciók szintjén tartsd egyben magad. Ha ez megvan, jöhet a többi. Olvass például valami vidámat. Nézz vígjátékot, hallgass stand up-okat.

Nos, igen.

Én mostanában nem nagyon tudok olvasni, bár időm lenne rá, de általában annyira ki van sírva a szemem, hogy fájnak a betűk és a képernyő is többnyire csak bántja. Pszichológiai podcast-eket hallgatok inkább, olyanokat, amelyek segítik a helyzet elfogadását és a terhek viselését. Amíg hallgatom, addig értem, aztán vége és nekem újra fáj a bánatom és fáj a lelkiismeretem. És lázadok vagy sírok, vagy lázadásomban sírok, vagy sírásommal lázadok, de a lelkiismeret nagyon tud fájni és nem enyhíti sem a sírás, sem a lázadás.

Elkezdtem hangoskönyveket hallgatni, Wass Albert Adjátok vissza a hegyeimet című regényét és a Tizenhárom almafát, de mindkettőt abbahagytam, mert szomorúak. Az imádott Székelyföld miatt választottam őket, hátha egy kis vigaszt adnának, de annyira szomorúak, annyira tragikusak, hogy nem bírtam. Rejtőt lenne jó, de azt meg inkább magam olvasnám, mert hangoskönyvként nem tetszett. Egyébként Fábryt hallgatok és Badárt, zenében csak Blues Company és a Kerozin jöhetnek, de csak pár percre terelik el a gondolataimat ők is.

Az erdő jó. Ha az nem lenne, akkor az utcákat járnám, így viszont a futópályán örülök (és valóban örülni tudok) annak, hogy ott lehetek. Annak, hogy élek, érzem a testem, egyben vagyok és jelen vagyok. Figyelem a mozgásomat, a hangokat, a színeket, mérem a tempómat és ha jönnek a gondolatok, azzal tolom el őket magamtól, hogy nem itt és nem most kell velük foglalkozni. Most öngondoskodás van.

Tegnap eljutottam a Vivat Bacchus koncertjére. Fantasztikusan tehetségesek, acapella zenei műfajban adnak elő, ezt nagyon szeretem, de a tegnapi, borünnepre hangolt műsoruk nem tetszett, viszont arra az egy órára, amíg hallgattam őket, teljesen ki tudtam kapcsolódni és ez is nagyon jó volt. 

Valamelyik este egy filmet is sikerült megnéznem (akkor éppen nem volt kisírva annyira a szemem), ez pedig a Segítség, felszarvaztak című jópofa olasz vígjáték volt, amit már vagy ötször biztos láttam és bármikor újra tudnám nézni. Az is teljesen kikapcsolt.

A facebook csak a viccek miatt jöhet szóba, híreket nem olvasok, a közélet úgy, ahogy van, kívül került az érdeklődési körömön. A francia nyelv tanulását átmenetileg abbahagytam, de igyekszem a szókincsemet megőrízni, ezért időnként franciául szólok magamhoz. Az otthonápolás témakörében viszont - mivel kényszerűségből érdekelt és egyben érdeklődő is vagyok -, jó ütemben fejlődik a szókincsem és a mozdulataim is ügyesedtek már. Sokat tanulok közben magamról, a tűrőképességemről és annak határairól, a szeretni tudás és a szeretet elfogadásának képességéről, a kiszolgáltatottság kezeléséről, az önfegyelemről és persze olyan szavak jelentését is kezdem már érteni, mint például az irgalom.

Súlyos dolgok ezek. Nap, mint nap ezekkel kelek és fekszem, ha pedig olyan szerencsés vagyok, hogy végig tudok aludni egy éjszakát, biztos, hogy az álmaim is ilyen dolgokról szólnak. 

Szóval, kedves barátaim, jó lenne, ha jobb lenne. Jó lenne már valami másról is írni, mert az egyszerűen nem lehet igaz, hogy csak az otthonápolás van. 

"Más levelem majd több lesz és vidám." Egyszer biztosan.