Tegnap ki kellett mozdulni, orvosi vizsgálatra, természetesen. Felöltözni, kerekesszékbe és betegszállító autóba ülni valahogy, mert járóképtelen.  Kocsiban fog utazni ülve, nem fekve, tehát még a papucsot is fel kellett venni. 

Igaz, hogy kórházba mentünk, de mégiscsak elhagytuk az otthon négy falát. Környezetváltozás ez egy ágyhoz kötött embernek, ha néhány órára is. 

Azt hittem, örülni fog, hogy éri a levegő, éri a napsütés. Örül majd, hogy látja az utcát, az ismerős környéket, az  embereket, a házakat, a szép őszi lombokat. 

Nem. Nem örült. Észre sem vette. 

Akkor örült, de akkor nagyon, amikor hazaértünk és visszatettük az ágyába.

Végre itthon vagyok, az én kis ágyamban, mondta. Fájdalmasan lassú mozdulatokkal elhelyezkedett az ismerős illatok és puhaságok között, és gondosan magára igazította a paplanját.

Itthon vagyok, ismételte, végre itthon.

Ma megkérdeztem, emlékszik-e, hol voltunk tegnap. Persze, igen, emlékezett a vizsgálatra, elég részletesen. De arra, hogy kerekesszékben ült és autóval utazott át a városon, nem. Arra sem, hogy bármit is látott volna útközben. Arra viszont igen, hogy én végig ott ültem mellette és fogtam a kezét.

Jó volt veled, olyan jó minden veled, annyira nagyon szeretlek drága kis bogaram, mondta, és csodálkozva kérdezte, hogy ezen most miért sírok.