Tudtam, hogy nehéz lesz az otthongondozás, vagy mondjuk inkább ki, az elkísérés az úton. Tudtam és kétségbe is voltam esve. Féltem. Rettegtem. Azt éreztem, hogy nem fog ez nekem menni. Hogy nem tudom jól csinálni.

És tényleg nem tudom jól csinálni.

Eltelt lassan két hónap és a gondozás fizikai részébe belejöttem. Már nem vagyok kétségbeesett tulajdonképpen semmilyen  feladattól. Azt sem mondhatom, hogy félek.  Ápolok, gondozok, de a többi része nem megy, első naptól kezdve nem megy. Nem megy jól. Pedig tudom, hogyan kellene csinálni. Tudom, hogyan lenne jó. 

Már akkor elfáradtam, amikor elkezdtem, de ez nem mentség. 

Nincs mentség. Erre nincs.