A novemberi korán sötétedő, csendes napok "azért vannak, hogy az ember végiggondolja, hol hibázott, hol van szükség az életében megbánásra. Bocsánatkérésre. Azért vannak, hogy megemlékezzünk a halottainkra. (...)Nevén nevezni az életemben azt, ami elmúlt, ami nem sikerült, amitől búcsút kell vennem. Reflektálni arra, amit van okom megbánni. Majd arra fordítani a tekintetem, ami nem múlik el." Ezt Prodán Mártánál olvastam és nagyon igaznak érzem.

Én most ilyesmire nem vagyok képes, pedig ó, de sok minden lenne, amit megbántam és amiért bocsánatot kérhetnék. El sem kezdem.

Lelki és fizikai kínlódásaim vannak, itt fáj, ott fáj, de tulajdonképpen mindenütt fáj. Ezért a szembenézés helyett most (is) csak arra vagyok képes, hogy az édes semmittevésnek hódoljak ráérős időmben, vagy mindenféle pótcselekvésbe meneküljek. Egyik se jó, egyik se használ, nem gyógyít és nem is csökkenti a fájdalmat. 

A kapcsolataimat nem úgy ápolom, ahogy kellene, nem tartok megfelelő rendet és rendszert magam körül. Nem mentség erre a helyzet, amiben két és fél hónapja vagyok, pedig amiatt van.

Akár össze is szedhetném már magam, hiszen már nem lázadok, belefáradtam mindenbe és feltartott kezekkel megadtam magam.  Már beláttam, hogy semmi, de semmi értelme. Már beletörődtem, mert  nem tehetek mást. Nem irányítok, nem döntök, nincs kontroll és nincs kiszállás. 

A lélek fáj, de nem lázad. A test fáj is, lázad is. 

Úgy vagyok, mint a novemberi bágyadt napsütésben napozó leandereink. Néhány órára kitartom a napra a fejem és elhiszem, hogy ez jó. Talán olyankor még mosolygok is.