Megyek egy úton, egy mellékúton, egy döcögős-rázós földúton, ami ugyanoda vezet, ahová a szép simára aszfaltozott főút, hiszen párhuzamosak egymással és elég közel is vannak egymáshoz,  könnyen át lehet látni és akár lépni is egyikről a másikra . A főúton menni helyesebb lenne, jobb lenne, szebb lenne, ezt mindig látom.

Néha előre megfontolt szándékkal átlépek a szép főútra, de tényleg csak néha, olyankor elérzékenyülök, sírok, vagy egyenesen zokogok, majd, mintha égetné a talpamat a főút aszfaltja, gyorsan visszalépek a mellékútra és még  képes is vagyok azt elhitetni magammal, hogy így a helyes, hiszen a két út ugyanoda vezet és a párhuzamosok a végtelenben úgyis találkozni fognak.

Igen és nem.

Igen, a két út ugyanoda vezet.

Igen, az úton végig kell menni.

Nem, egyáltalán nem lenne mindegy, melyiken megyek. 

Van olyan is, hogy a helyzet vagy a megszólított lélek mozdít meg bennem valamit és ezért átlépek a jobbik útra, de akkor is csak pár lépésig tart ki a hívás, tartósan nem maradok meg rajta - ki tudja, miért, de lehet, hogy tudom is -, és már megint a mellékúton vagyok. 

Ez önsorsrontás. Valaki mondja meg, hogy miért!