A napkorong az égről nevetve néz le ránk, énekeltük harsogva úttörőként valamikor a múlt században. Akkor is szerettem az úttörő - és mozgalmi dalokat, amikor illett szeretni, tehát boldogan zengett a dalom, pajtás, meg most is zeng, amikor már nem illik. Gyakran énekeltem, dudorásztam itthon, még gitároztam is hozzá a magam kedvére, és nem, nem mindig slágereket, hanem ilyeket is, mint ez A napkorong az égről, vagy a Vörös Csepel, vagy éppen a Mint a mókus. Csupa vidám dolog jut róluk eszembe és általuk is vidámabb tudok lenni.

Tudtam lenni.

Mostanában máshogy vannak a dolgok nálunk. Nem énekelek, nem dúdorászom, a gitárt pedig hónapok óta nem vettem a kezembe, pedig vidámságra mostanában nagyon-nagy szükségem lenne. Néha úgy érzem, már nem is tudom, milyen egy jóízűt énekelni, úgy igazán kiénekelni valamit a világba úgy, ahogy a torkomon kifér, netán nevetni, könnyesre nevetni magam. A mosolygás még elmegy valahogy, nagyjából úgy, mint "a késnek sétáló galamb mosolya arcomon reggelente ébredés után", pontosan, ahogy D. Nagy Lajos énekli, de nevetni úgy igazán, szívből? Hát, nem is emlékszem már.

Kicsit félve mentem el két nappal ezelőtt színházba az Örkény István Tóték előadásra, mert az nem egy vidám darab és az őrnagytól már előre ökölbe szorult a kezem és tartottam tőle, hogy úgy fel fog háborítani a történet újra, mint amikor olvastam a regényt. 

Jó előadás volt, még az öklöm is kiengedett, köszönet érte édes jó Lajosomnak, egyébként éppen miatta (alias Faragó András) mentem el és nem is csalódtam benne. Balázs Andrea volt a másik, akire kíváncsi voltam, hogy vajon Tótné Mariskaként milyen lesz, ő viszont egy kicsit csalódás volt, nem nagyon, mert jó volt ugyan, de még jobbat vártam. 

Csodálkoztam, és a mostani minimálisra csökkent tűrőképességemmel tulajdonképpen bosszantott is, hogy a nézőtéren többen nevettek egy-egy mondaton, pedig inkább sírni lehetett volna azon a hatalmi erőn, ahogyan  a család fölé magasodik az őrnagy és ahogyan összemegy a teher alatt Tót Lajos, mondjanak közben bármit, még akár humorosat  is. 

Rám nem nevet a napkorong mostanában és szerintem egyszerűen csak irigy vagyok azokra, akikre meg igen, és úgy tudnak nevetni, ahogyan én is tudtam két és fél hónappal ezelőttig. Nézd csak a fotón a napot! Látod, éppen lemenőben van, már csak az ég alján mutatja káprázatos színét, de tudjuk, hogy pár órával ezelőtt még sárgán és fényesen ragyogott. Én is így vagyok. Most sápadt fénnyel világítok, nem is a világra, hanem inkább csak magam elé és időnként dereng valami rózsaszín fény is bennem, de tudom, hogy fogok én még ragyogni. Fogok én még szívből nevetni úgy, hogy a könnyeim is kicsordulnak. 

Majd egyszer. Addig meg énekelek, úgy bizony. Éljen a napkorong, tudod, ami az égről nevetve néz le ránk.