Hát eljött a november vége is, és mi ugyanúgy vagyunk, mint eddig. Se jobban, se rosszabbul és ez nem rossz, de nem is jó. Nincs változás, a dolgok nem mozdulnak semerre. 

"Állni látszék az idő, bár a szekér szaladt".

Az idei ősz tele volt szomorúsággal, bánattal, tehetetlen haraggal, és úgy múlik el, hogy ezeket mind átadja a télnek. Visszük tovább az évszakokon átívelőnek tűnő terheket és a keserűséget. Az adventi várakozás és a  csendes búcsú karöltve járnak most nálunk, és mert egyiket sem csinálom jól, ezért egyikből sincs semmi. Tulajdonképpen semmiből nincs semmi.

Búcsúzni csak szépen lenne szabad és én nem tudok szépen búcsúzni. Sokat sírok, rengeteget sírok. Megrendít az elesettség és a kiszolgáltatottság. Tehetetlenségemben és kétségbeesésemben sokszor vagyok dühös, utána még jobban sírok. 

Megállítanám az időt és hajtanám is. Esténként csak még egy napot kérek, hogy jobb lehessek, és reggel érzem, hogy ma sem leszek jobb.

Félek, hogy a búcsú sokáig tart és rettegek, hogy nem tart sokáig.