"...vétkeztem, gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással: én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem."

Nem ilyen sötét az idő, mint a fotón, az én hangulatom viszont ilyen, sőt, még ilyenebb.  Ezt a képet tegnap készítettem az erdőben, de ma van itt a helye. Nevezzük hangulatfestőnek.

Ma süt a nap, ragyog és árad a fény, ahogyan a szeretet is, írhatnám, de nem így van. Délelőtt fél 12 van és én eddig, ébrenlétem négy órája alatt  elkövettem minden olyan "szeretetkapcsolatos hibát" (mondjuk így, hogy mégis valamennyire decens legyek az advent idején), amit csak el lehetett követni. 

Én vétkem. Én igen nagy vétkem.

Kimásztam ugyan belőlük pánikszerűen felismert és jól felfogott érdekből és irgalomból, de megmaradt az az érzés, amit szégyennek nevezünk és az, hogy szembe köphetném magam. Már elnézést, éppen így advent idején.

Hogy mire fut ki ez a nap, ki tudja. Ma vendég lesz a háznál, mindjárt érkezik. A legjobbkor. Az ő éleslátása, érzelmi intelligenciája és toleranciája mindig segít. 

(...)

Most is segített. Olyan kis bölcs és olyan jól ismer engem, B. természetesen.

Rosszul indult ez a nap, szégyenteljesen rosszul, de egész jól kikerekedett, hála neki. Megnyugodtam és sokkal, de sokkal jobb lett a kedvem.

A futópályán 45 percet töltöttem, nagyon jól esett a mozgás, pedig előtte degeszre ettük magunkat minden földi jóval. A tiszta levegő és a mély csend megtette a hatását, derűsen és bizakodva nézek a holnap elé, hátha sikerül meghaladnom a ma délelőtti színvonal alatti viselkedésemet.

A terasz előtti hatalmas kecskerágó bokrunk rendszeres látogatója lett egy rigópár, ma végre találkoztam én is velük. A szomszédunk fűzfáján pedig harkály kopogott, őt hallgattam és addig kerestem, amíg sikerült meglátni.

Őfelsége I. Corka főkandúr hihetetlen kövérre hízott. Ha hinni lehet a népi megfigyelésnek, ez hosszú és hideg telet jelent. Úgy legyen, én nagyon örülnék neki.