Családunk két héttel ezelőtt egy gyönyörű kislánnyal bővült, mi pedig négyunokás nagyszülőkké léptünk elő. Volt várakozás, volt izgalom és most persze hatalmas boldogság van. 

Az otthongondozást felváltotta az intézményi gondozás, erről most nem írok, mert én kezdeményeztem, én intéztem és van még magammal elszámolni valóm. Amit már most biztosan mondhatok: azzal, hogy a felelősséget átadtam az intézménynek, megkönnyebbültem. A  négy és fél hónap (és még előtte hét hónap) otthongondozás szomorúságát, nehézségét, bánatát, türelmetlenségét és ezek lelki terheit valószínűleg örökre tovább cipelem, és természetesen viszem a döntésem következményeit is, ami a szomorúság és a bánat, így, kéz a kézben.

Egy hét telt el az elhelyezés óta. A döntés nem jó, nem is lehet az, mert nincs jó döntés, de most is helyesnek tartom és nem bántam meg. Minden nap megyek látogatni és szeretgetni.

A szabaddá vált időm jó részét az elmaradt hivatalos ügyek intézése tölti ki. Ehhez a fürdőszoba felújítása is csatlakozott, ami persze a kőművesmunkák természeténél fogva nemcsak a fürdőszobát érinti, hanem gyakorlatilag az egész házat. A munkálatok jó ütemben haladnak, ma már végeznek is, és holnaptól el lehet kezdeni a mennyezettől a padlóig minden helyiséget áttakarítani, de erre a feladatra már segítséget hívtam. 

Hétvégén elutaztunk az unokákhoz, leírhatatlan boldogság volt találkozni velük. Mindenkit jól megölelgettünk és megpuszilgattunk, van, akit fél éve nem láttunk, ő egy picivel mindenből többet kapott.

Fizikailag sokkal jobban vagyok. Majdnem minden nap ki tudok menni a futópályára, nyugodtak és szabadok az estéim, sokat tornázom és jól alszom. Egyelőre ennyi. Jól vagyok.