Napok óta tombol a forróság. A mai nap különösen forrónak ígérkezik, 37-38 fokos hőség várható.

Reggel fél kilenc van, most ébredünk.

Én: De jó, semmit nem kell csinálni ma! Tegnapról maradt ebéd, boltba sem kell menni, szuper!

Fél kilenc után tíz perccel:

Ő: Mennem kell Kétpóra. Kis munka, gyorsan végzek. Gyere velem!

Én: Hát biztos, hogy nem! Ki se mozdulok itthonról.

Tíz perc múlva:

Én: Utána jönnénk is haza?

Ő: Igen.

Én: Akkor megyek.

Beülünk a kocsiba, a légkondit felcsavarom.

Fél tizenegy.

Megérkezünk Kétpóra. Falu széle, pusztaság, szárazság, csend. Egy fa árnyékában állunk félre. A hőmérsékletet így is hetven foknak érzem. 

Ő: Na, gyere - és elmutat valahová a végtelen szántóföldön a vonatsínek felé -, menjünk.

Én: Nem megyek. Meggondoltam magam. Úgyis jössz hamar, itt megvárlak. 

Ő: Hol? Itt?

Én: Igen. De siess vissza!

Darabidő múltán:

Én (gondolatban): Kiszállok a kocsiból, megnézem, hol jár. Úhh, azt a mindenit, a napon iszonyú a forróság. És visszaülök a kocsiba. 

A következő másfél órában ezt még néhányszor megismétlem. 

Dél körül:

Én (gondolatban): Kivagyok. Melegem van, megbántam, százszor megbántam, hogy eljöttem. Lehetnék otthon a jó kis hűvös házban (ami persze egyáltalán nem hűvös, csak innen nosztalgiázva tűnik annak). Miért nem jön? Hol van már?

Mindjárt felhívom. Nem fog örülni, ha munka közben zavarom, de mondja már végre, hogy mindjárt itt lesz, mert kiszáradok. 

Szóval mindjárt felhívom.

Előbb kiszállok újra, a rikító sárga kendőmmel betakarom a fedetlen testrészeimet, napszemüveg van rajtam és szalmakalap, úgy érzem magam, mintha én lennék a hófehér bőrű Audrey Hepburn valahol a Riviérán és keresném a tengert. Kimegyek a főút széléig, nézem, nem jön. Közben a falu szélén egyre gyanúsabban méregetnek az arra járók. 

És akkor Audrey Hepburn telefonál:

Hol vagy már? Mikor jössz? Mindjárt? Mikor mindjárt? Jaj. Megsülök. 

Aztán megérkezik, keresztül a szántóföldön, a sinek mellett, vállán a munkaeszközei, a kamera és a nagy állvány, folyik róla a víz. Neki is melege van, csakhogy ő imádja a nyarat, szerinte az életben az egyik legjobb dolog a  hosszú, forró nyár. Szerintem meg a hosszú, hideg tél. Két összeillő ember.

Elmúlt dél, fél egy van. Indulhatunk.

Ő: Nem, nem haza. Előbb Szolnokra megyünk.

Én: Micsoda??? Még előbb Szolnokra??? Innen???

Ő: Ezen ne vitázzunk. Oda kell menni és kész.

Darabidő múltán már a duzzogást is elunom. 

És megérkezünk Szolnokra. A munka tíz perc, indulunk is haza.

Haza!

Belépek a 27,3 fokos házba, amit hűtőszekrénynek érzek, pedig a kocsiban is ment a légkondi. 

Egy jó nagy zuhanyozással megemelem a komfortfokozatom (Fábry) és helyre is állt a világ rendje.

Hogy is mondaná a barátnőm, Kata?

Mit hisztizel?