A múlt héten kétszer is jártam a Balatonnál, pedig nem is vagyok Balaton-rajongó. Egy cél, vagyis inkább A Cél megvalósítása miatt mentem, de ennél többet most nem mondok erről. 

Szóval a Balaton. 

Valahogy mindig kívülálló voltam, amikor ott jártam. Sosem éreztem oda valónak magam. Nem illettem oda, nem tudtam úgy viselkedni, mint aki otthon van a magyar tengernél, merthogy ott nem is voltam otthon. Én  "Lenn, az Alföld tengersík vidékin" vagyok otthon, "Ott vagyok honn, ott az én világom", ezzel együtt sznobnak és egy kicsit  felvágósnak is tartottam mindenkit, aki a Balatonhoz járt nyaralni vagy akár csak vágyakozott oda.

Nyaraltam ott, többször is, mondjuk úgy, hogy én is sznobságból. A gyerekeimnek meg akartam mutatni, hogy a balatoni nyaralás nekünk is elérhető és mi is el tudunk oda menni, még ha sok kompromisszumot is kellett hozzá kötnünk. Nézegettem persze én is a parthoz közeli vagy a hegyoldalban megbújó szerény vagy éppen hivalkodó nyaralóházakat, de inkább a gőgös kivagyiságot láttam bennük, nem pedig a dolgos élet eredményét, a rengeteg saját munkát, a vért és a verejtéket. Tudtam már akkor is, hogy ezek, vagyis a munka, a vér és a verejték nem minden áron feltételei a nagy vagyonok "keletkezésének" , és egyáltalán nem azért gondoltam ezt, mert savanyú lett volna a szőlő.

Most sem savanyú.

Csak igazságtalan a javakhoz való hozzáférés.

Az én szüleim becsülettel, tisztességgel végig dolgozták az életüket, mégsem gondolhattak soha balatoni nyaralásra, a saját tulajdonú nyaraló pedig természetesen elérhetetlen volt a magunk-fajtának és ezt akkor is, most is igazságtalannak érzem. Az alföldi városunkból egyetlen embert ismertem, aki ott építtetett magának hatalmas nyaralóházat, de ezt is csak onnan tudtam, hogy az apukám is dolgozott ott neki és ezt akkor nagyon szégyelltem. Mintha "kegyelmeséknél" dolgozott volna és talán úgy is volt. Még a testvéremet is magával vitte, hadd lásson világot és a "világ" alatt itt most azt értem, hogy láthassa, ilyen színvonalon is lehet élni. Ma már nem szégyellem ezt, inkább csak mély szomorúsággal gondolok rá és sírni tudnék, hogy mit érezhetett az apukám, miközben a festéket keverte ott, a Balatonnál, a "kegyelmeséknél", miközben a kisfia a Balatont nézte az ablakból.

A szüleim természetesen nem vágytak a Balatonra. Valószínűleg eszükbe sem jutott. Ez olyan lett volna nekik, mintha a Holdra vágytak volna.

És mi a helyzet velem? Talán én most oda vágyok? Nekem közelebb jött a Hold? 

Talán.

(folytatom)

Március 29. Csak óvatosan írom, mert még nincs aláírva semmi, de nagy a reményünk: úgy néz ki, közelebb jött a Hold!

Április 4: Siófok! Az előszerződést aláírtuk, a foglalót átutaltuk! Örömünk határtalan!

Június 4: Aláírtuk a végleges adásvételi szerződést. Örülünk, elégedettek vagyunk és a bátorságunkra is nagyon büszkék vagyunk!

Augusztus 1. Átvettük a lakás kulcsait és beköltöztünk! Mostantól egy icipicit mi is balatoniak leszünk - és apukám most biztos azt mondja magában, hogy de jól tettük. És igen, jól tettük. Apukám biztos büszke most az ő kicsi lányára, aki (sznobság ide vagy oda), valami mélyen gyökerező családi visszafogottság ellenére megvalósított egy talán nem is létező álmot.

(Természetesen az Alföldön maradunk, legalábbis amíg dolgozunk, aztán meg, ki tudja.)