"Menj fel a templomig, mellette van a kápolna, tovább balra a temető, utána menj át a réten, aztán jobbra fel a dombra. A tetejéről látni fogod a Mátrát."

Ennyi útbaigazítást adott az én imádott, drága kis tízéves unokám. Ő nem tudott velem jönni, mert szülinapi buliba ment és különben is, a hegyek lányaként ezerszer járt már ott fent.

Mivel ez a Mátra-dolog csak engem érdekelt, más útitárs híján egyedül indultam hát el, hogy bátorságpróbaként bejárjam a tanösvény egyedül is vállalható részét a faluban és annak környékén, majd az utam végén a dombtetőről gyönyörködhessek a mátrai panorámában.

Néhány éve majdnem térdig érő szűz hóban és mínusz 3-4 fokban felmásztuk oda. Az élmény felejthetetlen, meg is írtam itt: 

https://enhogyan.blog.hu/2021/02/14/_eszebe_jutott_hogy_tenni_kene_valami_nagyon_fontosat_es_megtett_a_masfelmillio_lepesbol_ujabb_nyolc_260

A téli kirándulás után nagyon vágytam jó időben is felmenni Mátrát-látni, és a tanösvény bejárását is régóta terveztem. Egy részét bejártam már, öt állomását láttam a tizenkettőből, de a többit a térkép ellenére se nagyon értettem, hogy hol, merre van, csak nagyjából az irányt tudtam.

A Mátra-látó domb nem része a tanösvénynek. Nos hát, gondoltam, ha már egyedül vágok neki az útnak, szabad a vásár, akár össze is köthetném a kettőt. 

Induláskor rögtön meg is gondoltam magam, egyszerűsítettem és ésszerűsítettem a tervemet: csak egy sétát fogok tenni a faluban, esetleg kimegyek a falu széléig, ott megnézem, milyen út vezet fel a dombra és ha mások is járnak arra, akkor nekivágok én is. 

A templomig minden simán ment. Ott megláttam a tanösvény jelzését, nem is tudtam, hogy a faluban is van állomása. Innentől követtem a jelzést és őszintén mondom, nem tudom, miben bíztam. Hogy a dombtető és a tanösvény valahol mégis összeér és majd a jól jelzett úton felmehetek a Mátrát látni? Igen, ilyesmiben. 

Bátorságom a gyönyörű, virágos rétig tartott, ott ugyanis már egy lélek sem járt. Előttem a hatalmas rét, a távolban (értsd: jó messze) a dombtető, az út pedig arrafelé egyszerűen kifogyott alólam. Nem láttam a dombra felvezető utat, vagy legalább egy ösvényt, bár ha láttam volna, akkor sem indultam volna el, mert ott már nem voltam egyáltalán bátor. 

Két lehetőség volt előttem. Vagy visszafordulok, vagy tovább megyek előre, át a patak hídján, ki az országútra, és elmegyek a sziklákig. A két szikla a tanösvény egy-egy állomása. Az egyiknél többször megálltunk már, mert a faluba menet ott vezet el az út, de a másikat még sosem nézhettem meg, ott ugyanis a forgalom miatt sosem állunk meg, mert pont egy nagy kanyarban van.

A virágos réten való üldögélés és egy kis gondolkodás után a második lehetőség csábított: a patakon át elmegyek a sziklákig és csak ott fordulok  vissza.  

Így is lett és végre kedvemre nézelődhettem a szikláknál. 

Visszafelé újra elbizonytalanodtam. Gyalogoljak az országút mellett vagy menjek a falu szélén, a rét mellett a templom felé, amerről jöttem? Végül az döntötte el az útvonalamat, hogy a rétnél nem láttam kutyákat (meg vaddisznókat, muflonokat és szarvasokat sem) és az az út sokkal, de sokkal szebb, mint a forgalmas országút.

Összesen kb. hat kilométert gyalogoltam és nagyon büszke voltam magamra. A Mátrát ugyan nem láttam, de így is minden lépés megérte, hiszen a Bükkben járhattam és a lábam nyomát egy újabb tanösvényi szakaszon hagyhattam. Az édes kis tízévesem a dicsekvésemre csak annyit mondott, hogy ez a rész volt a tanösvény legkönnyebb része. 

Nos hát, legközelebb a nehézzel próbálkozom majd, de az a hegyen át vezet, tehát oda biztos nem megyek fel egyedül. Most a férjem a hívásomra morózusan csak annyit mondott, hogy "ne már",  én meg nem vitatkoztam, de a nehéz szakaszra addig fogok erősködni, míg azt nem mondja, hogy "de már".

Különben túratárs kerestetik!