Jól emlékszem a gyermekkorom januárjaira.  Hidegek voltak, fagyosak és havasak. Óh, azok a régi januárok, amikor például a fogvacogtató hidegben szó szerint keresztül kellett gyalogolni a városon, egyik széléről a másik szélére, hogy felköszöntsük Mari nénit, aki ilyenkor mindig fánkot sütött. Ha esett, ha fújt, ha szemünkbe fújta a havat a szél és majd' megfagytunk, akkor is menni kellett és bár akkor a hátam közepére sem kívántam Mari nénit a fánkjaival együtt, most mégis olyan jó visszaemlékezni rá is. Mari néni, míg élt, elmaradhatatlan része volt a család januárjának.

Ez az idő is elmúlt.

Három születésnaposunk van ebben a hónapban, közülük kettő más-más városban él, így vagy meg tudjuk ünnepelni személyesen vagy jobb híján marad a köszöntés telefonon azzal, hogy majd hamarosan úgyis találkozunk, és akkor  "megtortázzuk' az ünnepeltet, de persze aztán ez is el szokott maradni. A legkisebb unokánk szülinapjára idén el tudtunk utazni, őt és a nagytestvérét szét is puszilgattuk. A másik szülinaposunk a nagyobbik gyermekem, hozzá most nem jutottunk el, de reggel én voltam az első, aki felhívtam. A testvérem közel lakik hozzánk, őt 'jelenlétben" megünnepeltük, diókrémes tortát készítettem neki. 

Hová tűntek a régi januárok, amikor a családi ünneplések kőbe voltak vésve és el nem maradhatott, hogy egy névestén összegyűljön a család? Születésnapot nem nagyon ünnepeltünk, az egy torta és gyertyák nélküli  köszöntés  volt nálunk, úgy emlékszem. A január a disznóvágás ideje is volt a ropogó hóban és fagyban, arra is összegyűlt a nagyobb család meg csak úgy, minden ok nélkül is el-eljöttek hozzánk a rokonok vagy mi mentünk hozzájuk - akkor úgy mondtuk, hogy tanyázni. Kora estéken hosszan üldögéltünk a meleg konyhában, sosem a szobában. A felnőttek beszélgettek, múltat idéztek és a jelen problémáit is kibeszélték magukból, mi gyerekek meg csendben hallgattuk őket és tanultuk az életet. Így, ilyen lassan, nyugodtan és ráérősen múlattuk az időt télen.

És hová tűnt az idei január, mert ez most úgy elsuhant, hogy szinte észre sem vettem.

Mielőtt így a hónap utolsó napján nyomozási céllal utána erednék az eltűnt januárunknak és átnézném a blogomat, ahol nyomot hagyva minden lényegeset dokumentálok, megpróbálom fejből felidézni azt, amire emlékszem belőle.

Lássuk csak. Január elsején Siófokon ébredtem egy évbúcsúztató Horváth Charlie-féle különös szilveszter után. Igaz, a hóember nem táncolt, de akár egy filmen, most felvillan sok furcsa kép, például az, hogy a koncertre dupla dzsekiben mentem és a biztonság kedvéért még egy hálózsákot is magamra tekertem, és hogy nagyon fázott a lábam.

Január első hetében vendégváráshoz terítettünk, eljött ugyanis a családunk másik fele, akik karácsonykor nem tudtak velünk lenni és a két drága kicsi unokáinkkal tölthettünk pár órát. Aztán mi is elutaztunk hozzájuk szülinapot ünnepelni. 

A második héttől dolgozni kezdtem, közben gyógytornára jártam és szépen gyógyulgatott a térdem. Újra elmentünk Siófokra, megcsodáltam a megunhatatlan Balatont, ami télen, hidegben és ködben is gyönyörű és ott moziban is voltunk, a Véletlenül írtam egy könyvet című nagyszerű filmet néztük meg. 

Újra elutaztunk a kicsi unokáinkhoz és körbejártuk a Pamut-tavat, ahol a három kilométer hosszú utat végig tudtam gyalogolni és nagyon élveztem, hogy már gyakorlatilag meggyógyult és jól terhelhető lett a térdem. 

Színházban is voltunk Szolnokon, ahol a nagyon várt, de csalódást okozó Lánybúcsú című Republic-zenés darabot néztük meg.

A hónap utolsó hetének minden napján ki tudtam menni az erdei futópályára és a teljesítményemmel nagyon elégedett vagyok. 

Események szintjén szerintem ennyi volt a január, de minden napra jutott szívet melengető rácsodálkozás a természet gyönyörűségeire is, ha pedig havat vagy hó-szerű valamit láttam némi köddel, az már eleve garantálta, hogy jó napom legyen.

És most pár perc szünet, átlapozom a virtuális naplómat, hogy vajon kihagytam-e valamit.

(...)

Hát igen. Elfeledkeztem a Szerelmem Erdély című Wass Albert emlékestről és jártam a Tisza-tónál is, Abádszalókon. Az év első hónapja tehát tartalmasan telt, sok munkával, kulturális és természetcsodáló programmal, és - ez a legfontosabb - hála a gyógytornának is, meggyógyult a térdem!

Zárjuk hát a januárt, ezt az eltűnt, de felidézett szép hónapot elégedetten mosolyogva egy Kányádi Sándor verssel:

 Kányádi Sándor: Tél derekán

 Összenőtt a föld az éggel,

csupa fehér, csupa szürke.

Ég és föld közt oszlopokként

feszül a kémények füstje.

 Farkasordító hideg van.

Csattog a fagy, mint a fejsze.

Kibújni a jó melegből

kinek volna kedve, mersze?

 Szégyen volna mégis-mégis

egész nap bent rostokolni:

mire való a csizma

meg az a sok meleg holmi?

 Lám a varjú milyen bátor,

se csizmája, se bundája,

mégis kiült károgni a

fehér lombú diófára.