Az erdő kezd zöldülni. A fák koronaszintjén még semmi jele a tavasznak, már ami magát a növényt illeti, de az ágakon azért már van tavaszi mozgolódás, látok és főleg hallok madarakat tevékenykedni. A héten eddig négyszer voltam az erdőben és végtelen örömmel tölt el, hogy a térdem nagyon jól funkcionál, terhelésre sem dagad. Valamelyik nap gyalog jöttem haza a munkahelyemről, jó távolság az is, de szépen bírtam. Némi feszülést érzek még esténként, de ez már ha így maradna is, elégedett vagyok. A fotó életlen, mint a tavaszi időjárásunk. Süt a nap, de nem az igazi még, zöldülget a természet, de az sem az igazi kipattanó - kicsattanó tavasz még. A hagymásaink éppen csak mutatják magukat, nem nyílnak, bimbókat sem látok rajtuk.

Nekem ezekkel egyébként  egyáltalán nem esik rosszul szembesülni, nem vagyok egy tavaszváró ember. Ha tehetném, maradnék a télnél, helyesebben visszatérnék a télhez, de erről most nem írok, mert már sokszor írtam. Ha esetleg nem olvastátok volna, a lényeg az, hogy amikor mindenki elkezd a tavasz első halvány jeleinek örülni, akkor én  legszívesebben visszatekerném az időt november közepére és kezdeném a telet elölről. Igen, tudom, ez nem normális, de mi a normális ebben a mi furcsa, eszement világunkban, vagy ne menjünk olyan messzire, a hazánkban? Időjárási értelemben én egy kisebbséghez tartozom, egy télimádó kisebbség vagyok, egy (az évszakokról) másként gondolkodó ember és ezt büszkeséggel (angolul: pride) vállalom. Jogomban áll a tavaszról másként érezni és gondolkodni, mint a fősodor. Kéretik tiszteletben tartani. 

Az áthallás nem a véletlen műve. 

Mára szabadtéri programot terveztünk, a Tisza-tóhoz mennénk, ennénk és fagyiznánk is, de valószínű, hogy a délutántól ígért eső és a hideg itthon maradásra késztet majd bennünket, de én bizony azt sem bánom. Itthon ebéd után egy kis alvás, aztán a szokásos (Istenem, de jó ezt így írni) három kilométerem az erdei futópályán. Utána választunk valami jó kis filmet, például a Mamma Mia-t már kb. tizedszer, aztán tornázom és pihenünk. Nagyon jó lesz így is.

Ha pedig elmegyünk?

A Hortobágy-széli Patkós Csárdában süllőt fogok enni, aztán átmegyünk Poroszlóra, ahol a Tisza-tó legjobb fagyiját mérik, már egy hete nyitva vannak és skandalum, de azóta nem voltunk ott. Szerdán ugyan jártunk arra,  Egerben és a Bükkben voltunk, de nem volt alkalmunk megállni fagyizni, pedig, ahogy mondani szokták, igény lett volna rá, nagyon is. 

A múltkor Siófokra mentünk volna, de elriasztott bennünket a - mint később kiderült, téves - időjárási előrejelzés. Akkor azt mondtam, ez volt az utolsó, hogy az Időképtől (Kiderült-től, met.hu-tól, Köpönyegtől) teszem függővé, hogy milyen programra mondok igent vagy nemet.  Most viszont úgy tűnik, tényleg jön az eső és hát meleg sincs, viszont vonz a süllő és főleg a poroszlói fagyi.

Óhh, mekkora dilemma ez. Soha nagyobbat.

"Bármit is teszel, ha neked is eljön majd az időd, odaát ugyanolyan megértéssel és szeretettel fognak téged is fogadni, mint bárki mást. Nyilván, ahogy éltél, az mérlegre kerül, s a következményeit vállalnod kell, de nem büntetésként, hanem szerető, tanító céllal." (MedekTamás)

Egyszer egy szívemnek nagyok kedves munkatársam az édesapja halála után ezt mondta "neki": Hát apukám, ez az élet így sikerült. Majd odaát, amikor találkozunk, megbeszéljük, mit kellett volna másképp csinálni.

Olyan bölcs ez a mondat és olyan bölcs Medek Tamásé is. Benne van a hit, hogy találkozunk majd odaát, benne van a remény, hogy van-lesz megbocsátás, és benne van a bennünket összekötő, soha el nem múló szeretet biztonsága. 

Remélem, így van. Remélem, így lesz.

Engem az anyukán szeretett a világon a legjobban. A mindene voltam. Elfogultan csak a jót látta bennem, engem látott a világon a legjobbnak, a legokosabbnak, a legszebbnek és a legtökéletesebbnek.  Elringatóan édes volt ebben a puha, ölelő szeretetben felnőni és ezt az imádatot megadta nekem egészen a haláláig.

Nem múló bűntudatom van az élete utolsó négy hónapja miatt. Nem voltam jó és tökéletes, dehogy voltam, de ő az utolsó pillanatáig annak látott. Egy héttel a halála előtt még az ágyán ültem, őt is felültettem, átöleltük egymást és ringatóztunk, mint régen. Én sírtam, és ezt kérdeztem tőle, választ nem várva: anyucikám, hogyan tudsz ennyire szeretni?

Mert tudtam, nem vagyok rá méltó. Ő viszont az utolsó leheletéig méltónak tartott. Ez az igazi szeretet.

Ugye, megbocsátott nekem? Ugye tudja, hogy nagyon-nagyon szeretem? Ugye, lesz egyszer vigaszom? 

Istenem, de nehéz ez.

De nehéz viselni a lelkiismeret terhét. 

Az emberek lemerítenek, akár a társaságukban vagyok, akár csak nézem, hallgatom és érzem őket. A természet viszont feltölt, akár aktívan vagyok jelen benne, akár csak nézem, hallgatom és érzem a természeti környezetet magam körül.

A természet az a hely, ahol megnyugszom ebben az eszét vesztett világban és minél inkább telik velem az idő, ez annál inkább így van. 

Szerintem az élet célja az élet maga.

Mert mi az élet? A fiziológiai létezés szintjén a légzés, a táplálkozás és a mozgás, vagyis a testi szükségletek kielégítése kell az életben maradáshoz. Jó, ha a világot meg tudjuk tapasztalni az érzékszerveinkkel és fel tudjuk fogni az agyunkkal. Alkalmazkodnunk kell a fizikai változásokhoz, védeni kell magunkat például a hideg ellen, a forróság ellen. Biztonságban akarunk élni. Ne lőjenek ránk, ne legyen az életünk külső veszélyektől fenyegetett.  Éljünk viszonzott szeretetkapcsolatban, tartozzunk valahová. Tartozzunk valakihez, akit szeretünk és aki viszont szeret. Tapasztaljuk meg az elismerést, legyen önbecsülésünk, ismerjenek el mások és ne legyünk kirekesztve.

Tekintsük ezeket alap- vagy elsődleges szükségleteknek, ahogy Maslow írta (Abraham Maslow amerikai pszichológus, 1908-1970). Ha ezek bármelyike hiányzik vagy nem jól működik, attól még életben lehet (valameddig) maradni, de a hiányalapú szükségletek szintjén az nem lesz egy teljes élet, nem lesz egy könnyen és jól élhető élet. Ha van egyáltalán ilyen.

Ha az alapszükségleteink rendben vannak, akkor figyelhetünk a többire, az un. növekedésalapú szükségleteinkre. Tudni, érteni, megismerni szeretnénk a világot. Törekszünk a szimmetriára, a rendre, a szépségre, az esztétikumra. Felismerjük és szeretnénk kibontakoztatni a bennünk rejlő lehetőségeket, vagy ahogy mostanában mondják, megvalósítjuk önmagunkat. És végül talán eljuthatunk a legmagasabb szintre, az önmeghaladásra is, amikor többek leszünk annál, mint amire születtünk.  Amikor messzebbre tudunk látni és jutni, mint azt a fizikai korlátaink engednék. Amikor messzebbre tudunk érezni, akár át egy világon.

Mire ezeket a szükségleteinket az alapoktól kezdve megteremtjük, kiépítjük és megéljük, el is telik az élet.  Érezze nagyon szerencsésnek magát az, aki ezeket a lépcsőket be tudta járni, mert akkor valóban nem csak leélte, hanem megélte és átélte az életét a maga teljességében. Születésünkkel a lépcső alján csak egy esélyt kaptunk az elindulásra, a többi nagyrészt rajtunk áll. Igen, a külső körülményeket is tekintetbe kell venni, persze. Tekintetbe vesszük és alkalmazkodunk.

Vagyis élünk.

Kérdezhetnétek, vajon tényleg ennyi lenne az élet? Nem tudom. Mindenesetre szerintem az élet dolgai beleférnek Maslow piramisszerű lépcsőibe. Néha érdemes megállni és szétnézni, vajon hol járunk, hol tartunk, de bárhol is tartunk, szabad elégedettnek lenni, szabad  a vállunkat megveregetni, hiszen egyik lépcsőfokról a másikra mi magunk, a magunk erejéből kapaszkodunk fel. Már többnyire. 

Talán nem is érdemes ennél jobban bonyolítani a "Mivégre vagyunk a Földön, mivégre élünk?" kérdést. 

(Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kiváló aspiránsunk akadémiai székfoglalóját hallották.)

A mai napon befejeződött a manuálterápia és elmondhatom, hogy sikeres volt. Innentől kezdve csak emlékeztető kezelésre kell járnom havonta egyszer.

A térdem szempontjából nagy hullámvasút volt a mögöttem hagyott öt hét (illetve öt hónapot is nyugodtan írhatnék). A második manuálterápiás alkalom után nagyon jó lett a térdem, de a harmadik után újra fájt, viszont a negyedik alkalom után szinte napról napra egyre jobb lett és ma már azt mondhattam a doktornak, hogy teljesen meggyógyultnak tekinthetem. Ma a kezelés előtt még a futópályára is kimentem és remekül teljesítettem, nagyon elégedett vagyok magammal és persze nagyon hálás vagyok a doktornak is, akitől nemcsak manuálterápiát kaptam, hanem sokkal többet. Minden alkalommal fél órát beszélgettünk, csak aztán következett a fél órás kezelés.

És hogy miről beszélgettünk? Majd elmesélem, de nem most, egy kicsit még hagyom ülepedni a dolgokat, de azt már most állítom, hogy minden tekintetben gyógyítás volt.

Ma az erdőben előbb éreztem az ibolyák illatát és csak utána láttam meg őket. Nem is tudom, miért lepődtem meg rajtuk, hiszen itthon már napok óta nyílnak. Érdekes, most az erdőben eszembe sem jutott figyelni őket, pedig semmi nem vonta el a figyelmem, mert semmire sem gondoltam, teljes csendben és "kiürített" fejjel haladtam. Ez egy nagyon pihentető, majdhogynem relaxált  állapot: a tudat pihen, a lélek pihen, a test pedig egészségesen és jólesően elfárad.

A tavaszi fáradtságot nagyon érzem, napközben majd' elalszom, pedig este a szokott időben fél 11 körül lefekszem és egy szempillantás alatt el is alszom és végig alszom az éjszakát, reggel viszont aludhatnék akár hét óráig is, de napok óta hatkor kipattan a szemem és bár kipihenten, élénken ébredek, késő délelőttől mormotának érzem magam, akit nem hagynak aludni.

A manuálterapeuta azt mondta, hogy ez a tavaszi fáradtság. Én meg hozzáteszem, hogy a tavasz meghozta a szénanáthámat, ami szintén kimerít. Holnap és holnapután szabadságon leszek, megyünk Siófokra, korán kelés, utazás, nem éppen mormota üzemmód. De tulajdonképpen egy dolog számít: meggyógyult a térdem.

Kérem szépen, a  mormotának meggyógyult a térde.

Kérem szépen, a mormotának nem fáj a térde. 

Nem fáj a térdem.

Köszönöm. Köszönöm. Köszönöm. 

Február utolsó napjaira, csütörtökre és péntekre szabadságot vettem ki. Csütörtök délután értünk Siófokra és azonnal le is mentünk a vízpartra, ott maradtunk egészen alkonyatig. Másnap bementünk Pestre az Ikeába, vennünk kellett néhány dolgot és hát...lejártam a lábam és a gyógyulófélben lévő térdemet egész este alig győztem kenegetni és masszírozgatni.  Másnap, szombaton délelőtt is lementünk a Balatonhoz, így aztán elmondhatom, hogy a naptári tavasz első napját a Balatonban gyönyörködve éltük meg.

Tényleg nagyon szép a tó. Most már láttam minden évszakban és nekem mindig nagyon szép.

Nyár végén is nagyon tetszik, amikor egyik napról a másikra kiürül minden, a nyaralók hazamennek és szinte csak mi maradunk és a víz, meg a csend. Ősszel már párás, ködös a part és télen is ritkán lehet átlátni a túlsó partra, szinte egybe ér a víz és az ég kékje, de nekem akkor is gyönyörű. Tavasszal pedig már melegít egy kicsit a nap és ez újra kicsalja az embereket a partra, ébred a tó, sok a vadkacsa, jönnek a hattyúk és vijjognak a sirályok, bár azok egész évben vijjognak, így tulajdonképpen hozzátartoznak a "balatoni csendhez". 

Március második napján a kicsi unokáinkkal találkoztunk a jászberényi állatkertben, ahol együtt sétáltunk a pingvinekkel, aztán megnéztünk minden állatot. Én is gyermeki lélekkel nézegettem a púpos tevéket, a lámákat, az oroszlánt, a jaguárt, a majmokat, az aligátort és a többi egzotikus csodát, közben a kétévesek "Ez mi?" és a négyévesek "Miért?" kérdésére próbáltam válaszolgatni kb. százszor.

Aznap késő délután az Arany Patkó étteremben elő-nőnapi vacsorát ettünk, ami finom volt és bőséges, de most egy darabig nem kívánok újra éttermi ételt enni. Úgy látszik, a vegetáriánus étrendem mégiscsak nehezen tolerálja azokat a ritka kivételeket, amikor húst eszem. Nagy és sok volt az a kacsasült, na.

Március első munkahetének minden délutánját a kertünkben töltöttem, de háromszor kijutottam a futópályára is, úgyhogy mozgásban nem volt hiány. Szépen rendbe tettük a kertet, de persze megint az történt, ami eddig mindig: a nagy metszési elszántságunk az első ág metszéséig tartott, aztán pánikszerűen meggondoltuk magunkat, ugyanis minden egyes növényt megsajnáltunk és ezért csaknem változatlanul hagytunk. Megmaradt tehát a dzsungelünk, csak egy kicsit, de tényleg csak egy icipicit igazítottunk rajta, de már ettől is olyan kis rendezetten csinoska lett, nagyon tetszik így.

Úgy alakult, hogy a férjemnek dolga lett és elutazott március második hétvégéjén, együtt tehát nem tudtunk a Balatonra menni, én pedig hosszas variálgatás után úgy döntöttem, egyedül is elmegyek Siófokra és ott is alszom. Furcsa volt egyedül utazni és ott lenni, de tulajdonképpen nem volt rossz. Napozgattam a kikötőnél, sétáltam, üldögéltem és bámészkodtam a főtéren. Jó sokan voltak mindenhol, szép napos és langyos idő volt. Este pakolásztam a lakásban, rendet tettem a szekrényekben, aztán tornáztam és közben régi rádiókabarékat hallgattam. 

Nemrég érkeztem haza. Nem várt itthon meglepetés, minden úgy volt, ahogy hagytam, például a porszívó is a szoba közepén várt, ahol az elutazás előtt hagytam azzal, hogy ott egye meg a csuda, nem fogom egy nap alatt az egész házat kitakarítani, pedig már csak az az egy helység hiányzott, a többit szépen rendbe raktam.

És képzeld, a távollétemben a szoba nem takarította ki magát, így aztán most ott folytathattam, ahol abbahagytam. 

Meglepetés várja a holnap érkező férjemet: a házban a legkedvesebb helye a terasz, a szoba után azt is szépen letakarítottam és "tavaszt csináltam" ott is, biztos nagyon fog neki örülni.

Én meg örülök annak, hogy egyedül is elmentem Siófokra és jól is tudtam érezni ott magam. Örülök, hogy itthon tiszta a ház, a kert és a terasz, és végül, bár egyáltalán nem a kedvencem, de örülök a tavasznak is.

A múltkor elkeseredésemben úgy döntöttem, hogy elmegyek még egy reumatológushoz és az ő véleménye lesz a perdöntő, mert valakinek végül hinnem kell. Nem is értem, hogy nem jutott hamarabb az eszembe a drága doktornő, akit régóta ismerek és segített már nem is egyszer. Évekkel ezelőtt elköltözött a városunkból, egy körház főorvosa lett és van magánrendelése is, jártam már ott nála a magam és a férjem dolgában pár éve. És most, hogy kétségbeesetten reumatológust kerestem, pont ő nem jutott az eszembe.

De miért is vannak az embernek barátai? 

Hogy eszébe juttassák.

Nosza, fel is hívtam és két hétre adott időpontot, és ez az időpont a héten volt, február 18-án.  Megörültünk egymásnak, megismert, emlékezett rám és megdicsért, mert szerinte semmit nem változtam (én ezt úgy értettem, hogy nem öregedtem) és amilyen jókedvűen kezdtünk beszélgetni, a csontritkulásos probléma taglalásához érve  ez a jókedv, ez az optimista hangulat meg is maradt. 

A leletet átnézve elmondta, hogy ez a sűrűségérték rossz,  de ne ijedjek meg, van segítség, ebből szépen vissza lehet jönni, mire mondtam, hogy nem szeretném az ijesztő hatóanyagú tablettát szedni, inkább az injekciót választanám, még akkor is, ha azt nem kaphatom TB támogatással. 

A doktornő figyelmesen meghallgatott és azt mondta, hogy lássuk csak az egyéb leleteimet is. Odaadtam a kifogástalan, csillag nélküli két oldalas nagylaboromat és a gerinc-csípő-térd röntgenemet, ami szintén jó, az életkori átlaghoz képest teljesen elfogadható. Meg is dícsért érte. Kikérdezett gyógyszerekről, életmódról, mozgásról, majd azt mondta, hogy emeljük meg a kalcium-bevitelt, ehhez tanácsot is adott, és mozogjak, amennyit csak tudok, tornázzak továbbra is és legyek optimista, mert a gyógyszerrel várhatunk egy évet. Erre azt mondtam neki, hogy áldja meg őt a jó Isten.

Egy év múlva megismételtetjük a vizsgálatot és ha az eredmény nem lesz rosszabb, vagy jobb lesz, mint a mostani - és erre szerinte minden esély megvan - akkor gyógyszer vagy injekció nélkül mehet tovább a csontépítés kalciummal, D vitaminnal és a sok mozgással. Ha mégis kell gyógyszer, akkor majd visszatérünk rá, de reméljük, hogy nem kell. 

Hajrá, bizakodjunk és találkozunk egy év múlva!

Nem kijöttem az ajtón, hanem a boldogságtól kirepültem. (A térdemet pedig egyszerűen elfelejtettem mondani,  csak a hazaúton jutott az eszembe, nyilván azért felejtettem el, mert már jól terhelhető és nem fáj!)

És azóta is repülök. 

És a csoda folytatódik. 

Pénteken Debrecenben voltam a Fogászati Klinikán, ahol a múltkor készített panoráma felvételt ki kellett egészíteni a fogaimról külön kis-röntgenekkel góckutatás céljából és nagy örömömre az is rendben van, a bölcsesség fogamat sem kell kiműteni, lesz egy gyökérkezelés és egy töméscsere, azt ott meg is fogják csinálni.  A fogorvos őszintén örült, amikor elmondtam neki, hogy nem kell gyógyszert szednem és ő is biztatott, hogy csak így tovább. 

És még mindig nincs vége.

Az a doktor, aki manuálterapeuta is, szerintem nagyon ügyesen teszi a dolgát. Mindenemre hat a kezelés, úgy érzem, tehát nyilván a csontjaimra is. Még háromszor megyek hozzá, aztán már csak havonta, de már most mondom, hogy a jó Isten áldja meg mind a két kezét.

A héten négyszer voltam a futópályán és harminc-negyven perceket tudok gyalogolni, majd elvégzem kint a saját testsúlyos tornámat, már kétszeri ismétlésszámmal dolgozom és persze esténként a gyógytorna is megvan a nyújtásokkal és az erősítésekkel.

A náthámat (vagy mimet) elfújta a szél. A nagyobbik gyermekem egy síbalesetet megúszott horzsolásokkal.

Ugye tudjátok, kit sejtek a csodák mögött?

Igen, őt. Az én drága, egyetlen anyucikámat. Ő vigyáz ránk. Ő segít. Nincs kétségem.

Pénteken Debrecenben voltam. Elintéztem, amit kellett, majd a hideg, de szép, napos időben úgy döntöttem, az eggyel későbbi vonattal megyek haza és inkább sétálok egyet a Nagyerdőn. És milyen jól tettem! Láttam kacsákat totyogni a jégen, láttam varjakat, akik ennivalóért gyülekeztek egy madárbarát férfi körül és láttam békésen sétáló, napozgató embereket. Egy voltam közülük.