Amikor az örökzöld kecskerágón elkezdenek narancssárgára színeződni a bogyók, a kertünk mikrovilága ezzel üzen nekünk: már csak pár hét és itt a karácsony.

A férjem első és legfontosabb dolga ilyenkor, hogy kihelyezi a madáretetőt és az időjárásra tekintet nélkül, akkor is, ha tavaszias jó idő van, naponta eleséget szór bele.

A második teendője pedig az, hogy a bábeli dzsungelben, amit jobb helyeken kamrának vagy spájznak neveznek, a karácsonyi kellékek dobozából előveszi a legalább tíz éves adventi koszorút és együtt megállapítjuk, hogy a tavalyi (vagy tavalyelőtti vagy ki tudja mikor vásárolt) gyertyák még az idei adventet is ki fogják bírni.  A karácsonyi doboznak a Bábelben fix helye van azóta, hogy néhányszor a karácsonyfatalpért fel kellett forgatni nemcsak a Bábelt, hanem gyakorlatilag az egész házat, beleértve a Bábel ikertestvérét, a szerszámos műhelyt is. Nem gyakran tanulunk a saját hibánkból, de ebből sikerült: azóta nem fordulhat elő, hogy bármilyen tárgyat, ami az adventhez vagy a karácsonyhoz köthető, ne abban a dobozban tartanánk és ne ugyanoda tennénk vissza, ahol már behunyt szemmel is megtaláljuk. 

Az adventi koszorú után kezdődik az első igazi kihívás: hol lesz az ünnepünk? Két évvel ezelőttig anyukám volt a szenteste egyetlen biztos pontja, az ünnep első és második napja pedig ilyentájt mindig teljesen kiszámíthatatlan szokott lenni. Nem tudjuk, melyik gyerekünk és családja jön hozzánk és mikor, vagy melyikhez megyünk mi, vagy talán egyiküknél-másikuknál fogunk-e mindannyian találkozni. Ez annyira bizonytalan, hogy még ötletelni sem érdemes rajta, nemhogy tervezni bármit is. 

Az idén elé mentünk a dolgoknak és bátran kezdeményeztük, hogy jöjjön mindenki hozzánk (igaz, a kisebbik gyerekünk meg azt szerette volna, ha mindenki hozzájuk megy, de az bonyolultabb lett volna),  és még a napot is megjelöltük. Legyen december 27-e és most sem értem, hogyan, de mint kés a vajon, úgy ment át azonnal minden felnőtt érintetten a javaslatunk.

Nos, jöhet a második kihívás: ellen tudunk-e állni a Tókéletes Karácsony üzleti nyomásának? 

Igen. Nagyon igen. 

Úgy gondolom, ahogyan eddig, úgy most is ellen tudunk állni, de ahogy közeledik majd a nagy nap, úgy fog erősödni bennem a szorongás,  hiszen rajtam kívül mindenki más már régen lemosta, kimosta, átmosta, megfőzte, megsütötte, kihűtötte, feldíszítette, kivasalta, átvasalta stb. és hogy nekem is lehetett volna többet, szebben, jobban...mert mindig van több, szebb és jobb.

 Aztán este, amikor elmennek a drágáink, hosszan integetünk utánunk, én sírni is fogok, és azt emlegetjük majd hosszú ideig, hogy minden pont úgy volt jó, ahogy volt.

Annyi, de annyi fontos dolog van azon kívül, hogy karácsonykor (is) milyen csúcsteljesítményt érünk el a konyhában, és hogy mennyire porszemmentesen van kitakarítva a lakás vagy éppen milyen fényfüzér van kitéve a ház falára. Valahol pont a lényeget takarja el a sok csillogás. Jézus egy jászolban született. Hogyan is illik a villódzó fényfüzér, a roskadásig megrakott asztal és a sokszor keservesen kitalált, ötlettelen ajándék Jézus születésének megünnepléséhez?

Persze, tudom, a karácsony a szeretet ünnepe. Mondd ezt a városban csomagokkal rohangáló (vagy magukat már most fáradtan vonszoló) ingerült és feszült tömegnek.

Mi már évek óta kivontuk magunkat ebből és attól, hogy idén mi leszünk a vendéglátók, nagyon fogunk figyelni rá, nehogy belesodródjunk. Legyen egyszerű az ünnep most is és legyen elég az elég. Ismerve a gyerekeinket, biztos elég is lesz.

"Grincs vagyok, aki ellopja a karácsonyt? Grincs vagyok, mert Jézus születésének napját ünnepelem minden más, az eredeti szakrális tartalomra mesterségesen ráépített és gerjesztett modern tartalommal szemben? Szeretet, család. Ezt hallom október vége óta. Igen, természetesen szeretjük egymást mi is nagyon, de ezt egy túlragozott karácsonnyal kifejezni? Ne már." - Ezt írtam tavaly ilyenkor és most is pontosan így gondolom.

Nálunk a lehető legegyszerűbb a karácsony, és hidd el, nem is vágyom többre. 

Ez lesz a második karácsonyunk az anyukám nélkül. Az én drága anyukám fentről fog nézni bennünket, de hiába van "fent", bennem van ő, a szívemben van, ennél közelebb már nem lehet. Nem tudom "elengedni" és nem is akarom. Apukám már majdnem negyven éve átkelt a másik világba, éppen karácsony szentestéjén. Az ünnep minden perce kettőjükről is szól.

"Legyen ünnep az égben, és ünnep a földön,
de Te messze vagy, nem érlek el...
Ahogy égnek a fények, én is elégek...
ha nem lehetsz, miért nem lehetsz itt, közel?" (Demjén Ferenc)

Kedves Orsi, köszönöm, hogy írtál. Nem tudok a blogon keresztül normálisan válaszolni, ezért írok így. 

A munkanap áthelyezés miatt december 7-én szombaton nekem is dolgoznom kellett, de szerencsére csak délig. A férjem már előző napokban mondogatta, hogy egy szombat déli indulással menjünk el Siófokra, még ha csak egy éjszakára is, én pedig rábólintottam, de magamban azt gondoltam, hogy dehogy megyünk. 

Aztán pénteken reggel úgy ébredtem, hogy miért is ne! Menjünk csak, majd meglátjuk, mire lesz elég egy ennyire rövid idő.

Szombaton este hat órakor érkeztünk meg Siófokra és megnéztük a kis adventi vásárt, ami sokkal, de sokkal kisebb volt, mint ahogyan vártuk, majd vásároltunk ezt-azt a Sparban, hazasétáltunk és megvacsoráztunk. Jól felfűtöttük a lakást, megnéztünk egy filmet és éjfél előtt fél órával a tornámat is sikerült befejezni, úgyhogy teljes volt a nap.

Ma, vasárnap reggel fél 8-ig aludtunk, kényelmesen összekészülődtünk és Balatonszéplakra autóztunk át, ahol két helyen is lesétáltunk a vízpartra, az Ezüstparton a strandnál és a kikötőnél, utána Siófokon a szokott helyünkön is megcsodáltuk a Balatont és a vadkacsákat. 

Hazamentünk, megreggeliztünk - ekkor már fél 11 volt -, és egy órával később kisétáltunk az állomáshoz. Délben indult a vonatunk és egy átszállással 5 órakor beléptünk a házunk kapuján. 

Nagyon-nagyon jól éreztük magunkat, de a térdem valami rejtélyes ok miatt az egy hetes gyógyszerszedés ellenére ma délelőtt óta újra fájni kezdett, alig tudtam hazasétálni. Talán sok volt neki a rapid hétvégi terhelés. Nem tudom. És azt sem tudom, mit csináljak már Monsieur Jobb Térddel. Most bekentem gyulladáscsökkentő krémmel és pihentetem, a ma esti tornámon pedig nem fogom nyújtani, csak lazítani. Ha hagyja. 

A rapid hétvége ettől eltekintve nagyon jól sikerült, úgyhogy ismétlésért kiált, de vajon mit szól hozzá Monsiuer Jobb Térdem? 

Jövő szombaton kiderül.

Az én Mikulásom 6-én este a cipőmbe rejtette az ajándékát, egy Milka Mikulás-csokit, és én ennek úgy örültem, mint egy kisgyerek!

Az én Mikulásom és a Mikulás-csoki között óriási a hasonlóság, már ami az ősz hajat és a nagy szakállat illeti. Igaz, az én Mikulásom általában keveset mosolyog és kacsintani sem láttam még soha és úgy egyáltalán, nem az a játékos-típus, de az enyém, és nagyon szeretem 33 együtt töltött év után is. 

A csokit is nagyon szeretem, nem 33 éve, hanem öröktől fogva, ettem is ma éppen eleget, sót, az elégnél egy kicsivel többet is. Üsse kő. ez már így esett.

Ezt a Milka-Mikulást viszont szeretném nem megenni. Megőrízném december 27-ig, ugyanis akkor lesz nálunk a Nagy Családi Karácsony és itt lesz mind a négy cuki unokánk, akiknek szeretném (egy kicsit  eldicsekedve) elmesélni, hogy hozzám is eljött a Mikulás és a legigazibb Mikulás már 33 éve velem is maradt.

Ó Mikulás, Mikulásom!

Majdnem az egész november az egészség körül forgott, vagyis inkább én forogtam az egészségem körül már október közepe óta. 

A csontritkulásos információszerzésem egy debreceni reumatológiai magánrendelésen folytatódott. Tulajdonképpen másodvéleményért mentem és hát végül is az a doktor is ugyanazt mondta, mint az itthoni, a gyógykezelés/gyógyszerezés iránya is ugyanaz és ő maga javasolta, hogy maradjak az itthoninál az egyszerűség és a kontrollok TB finanszírozottsága miatt. A térdemet megtapogatta és megnyugtatott, hogy egy túlterhelés miatt gyulladás van a háttérben, ami szépen fel fog szívódni. A csípőm rendben van, jól kimozgatható, azt pedig, hogy reggelente merevedéssel ébredek (jaj, bocsánat, magas volt a labda, pedig nem vagyok vicces kedvemben), tornával jól karban tudom tartani. 

Beszéltem a gyógyszerésszel, akit ezer éve ismerek és mindenben számíthatok a tanácsára. Ő is megnyugtatott, ne görcsöljek rá a problémára, mozogjak, tornázzak és javasolt a gyógyszerek mellé még egy kiegészítőt is, azt tegnap óta szedem. 

Még egy fogászati vizsgálat szükséges, hogy megkaphassam a kifejezetten csontritkulásra való gyógyszert, ezt a jövő héten intézem. Gyógytornászt viszont egyszerűen nem találok. Tele vannak, nem vállalnak újat, de nem adom fel, keresek tovább.

Aztán ebben a hónapban volt a fülfájás és volt-van az a köhögéses vacakolásom, amiről már írtam. 

Őszintén remélem, sőt, hiszem, hogy az egyébként legkedvesebb hónapom, a november ma már nem hoz újabb megoldandó gondot, és holnap a decemberbe úgy lépek majd át, hogy ezek az idei őszi problémáim legyenek a legnagyobbak egész életemben.

Ma jó sokáig aludtunk, aztán a férjem elment dolgozni és volt ugyan egy kis csábítás, hogy vele menjek, de magam sem gondoltam komolyan. Takarítottam, teraszt rendeztem, most ebédelni fogok, aztán jöhet egy mosolygós séta a napsütésben. 

(...)

Megjöttem a sétából és kedvet kaptam egy seprűvel kimenni a kertbe. Legalább két hete nem léptem ki oda, mert  elhanyagoltuk, nem metszettünk semmit és egyszerűen körbenőtt bennünket minden.  Szűk a hely és emiatt folyton félek, hogy megbotlok. Egy helyen csak oldalazva férek el, ráadásul tűztövis van az egyik oldalon természetesen metszetlenül, vagyis ágas-bogas összevisszaságban, féltem tőle a dzsekimet rendesen. 

Most csak a kakukkfüvet akartam megszemlézni, mert harmadik napja azt iszom (csak nem én mentem ki érte), és kíváncsi voltam, mennyi van még belőle. Alig lehet megtalálni, benőtte a zsálya, el is van már öregedve szegény. Léptem még párat, tessék-lássék módon sepertem egy keveset és eldöntöttem, hogy amíg nem tesszük rendbe ezt a zsebkendőnyi pici kertet, addig nem fogok kilépni ide. 

Tavasszal mindent alaposan vissza kell vágni legalább a harmadára, hogy mi is beférjünk. Szép a kertünk, olyan, mint egy dzsungel, nekem legalábbis nagyon tetszik, de így használhatatlan és az nem lehet, hogy ne merjek kimenni, mert annyira elvadult. 

(...)

Filmek. 

Esténként gyakran megnézünk egy filmet. Rákattanunk egy témára vagy egy színészre és egyik film hozza a másikat. A november az un. tárgyalótermi krimikkel kezdődött - Tizenkét dühös ember, A vád tanúja -, aztán egy akciófilm, a Szükségállapot következett és egy film az iráni túszválságról, ami elvezetett a Lányom nélkül soha és a Gyermekrablás-Jordániai akció című filmekhez. Ezeket mind láttuk már, úgyhogy nem a filmélmény a lényeg, hanem a közösen töltött idő: összebújva, jól betakarózva együtt töltünk másfél-két órát, közben időnként megállítjuk a lejátszást és értelmezzük a történetet és ha tetszett az adott film, legközelebb is az adott témában  választunk. Hát így filmezünk mi.

Nos. Még pár óra és vége lesz a kedvenc hónapomnak. Szeretlek ősz, szeretlek november. Mosolygok rád.  J'aime d'automne, j'aime de novembre. Je te souris.

Ilyen volt ma az erdő. Munka után kimentünk a férjemmel. Nem voltam formában, a térdem nem szerette a frissen mulcsolt laza talajt, de legalább mozogtam egy kicsit. Átszellőztettem a légutaimat, remélve, hogy a hívatlan vendégem távozik.

Monsieur Köhögés ugyanis két héttel ezelőtt jött, látott és győzött. Nem tudott kiütéssel legyőzni, mert alapvetően jó állapotban talált meg hűséges fegyverhordozójával, a vírussal és/vagy bacillussal együtt, de jó pár félig átaludt, félig átköhögött éjszakával így is elég rendesen borsot tört az orrom alá.

Tegnapelőtt felhívtam a háziorvost, hogy segítsen: eddig kitartottam, az egri várvédő asszonyok elszántságához méltón hősiesen védtem a bástyáimat, a fülfájást is kivajákoltam magamból, de most már tényleg  kellene egy kis erősítés, valami gyógyszert kérek. 

Kaptam antibiotikumot, a 14 szemből hatot már beszedtem, alakulok is, de Monsieur Köhögés még mindig nem érzi, hogy kívül tágasabb. Két napja már frissen szedett kakukkfűből főzött teával is üldözöm, de nem és nem. 

A munkahelyemen illatgyertyával tisztítjuk a levegőt, literszám főzzük a teát és persze szellőztetünk, de nincs olyan, hogy valaki ne köhögjön vagy ne fújná az orrát. Szerintem folyamatosan vissza-visszafertőzzük egymást.

Most jön a hétvége, pihenni szeretnék, reggel sokáig aludni, ebéd után kimenni az erdőbe mozogni, aztán újra aludni egy kicsit, este jól betakarózva valami habkönnyű  filmmel elszórakoztatni magam, majd a szokásos tornám után jót aludni. 

És végre nem köhögni. Monsieur Köhögés, kérem, távozzon. Monsieur Toux, s'il vous plait, partez.

Lent szürke a víz, fent szürke az ég. A novemberi ködben csak a vadkacsák és a sirályok mutatják, hol van a lent és hol a fent. A Balaton partján csak ők hangosak, ha nem hápognának és vijjognának, a csend hangjait hallgatnánk.

Komppal Tihany felé félúton dallamtapadással:

"Emlékszem, mennyire vártam

a tihanyi révnél azt a kékszemű lányt.

És persze nem jött, de ilyenek a kékszemű lányok." (KFT)

Zamárdi szőlősdombja a Kő-hegy, amely a 300 méteres magasságával nyilván nem hegy, ennek ellenére a tetején álló kilátót is Kő-hegyi kilátónak nevezik. Fentről olyan a panoráma, hogy nem kérdés: ide fel kell jönni.

A Tizenkét dühös ember című amerikai film (1957. fsz. Henry Fonda) kétszeri megnézése után nagyon örültem, hogy a székesfehérvári Vörösmarty Színház előadásában és Cserhalmi György rendezésében kedd este alkalmam volt látni a színpadi változatot is.

A nem mindennapi színházi élményt csak hálásan megköszönni lehet. Minden tekintetben méltó volt a három Oscar-díjra jelölt filmhez.

November 22-én éjjel Siófokon is leesett az első hó. Dél körül lesétáltunk a vízpartra, ahol viharos szél és nagy hullámok adtak egy kis ízelítőt a télből. Láttuk, ahogy az ősz vége találkozik a tél elejével.

Rosszkedvűen jöttem haza egy gyorshajtásos büntetés miatt. Nagyon bánt.

Amikor nem érek rá hétközben blogbejegyzést írni, hétvégén szoktam írni egy összefoglalót "Hetijó" címmel. Heti jó, mert olyankor már csak a szépre emlékezem, hiszen mi más is érdemelne egyáltalán egy szót is azok közül, amik már elmúltak. Csak a jó dolgokat ér megörökíteni, nem?

Hát nem.

Most egy olyan hét van mögöttem, amit egyszerűen meg kell írjak, mégpedig úgy, hogy nem csak a szépre emlékezem, hanem azokra a nem jó dolgokra is, amelyek befolyással vannak vagy lesznek az életem további részére.

Mint tapasztalt, sokat látott hipochonder, a héten (is) természetesen az egészségemmel foglalkoztam a legtöbbet. Időpontom volt a reumatológushoz, aki átnézte a friss leleteimet (gerinc-térd-csípő röntgen, nagylabor és csontsűrűség). A röntgen szerencsére semmi különös, életkornak megfelelő, itt-ott meszesedés, kopás, ezek a fájdalmakat meg is magyarázzák. A laborom teljesen jó. A komoly csontritkulás diagnózisát viszont a doktornő kimondta és erre számítottam is, hiszen a mért eredményt én is el tudtam olvasni a leletemen. Csak így, egyenesen, tényszerűen a szemembe mondva ... hát ez nekem, mint egyébként is folyton az egészsége miatt aggódó, szorongó embernek, nagyon ijesztő volt. 

El is sírtam magam. Minden nap tornázom, rendszeresen  gyalogolok-kocogok az erdei tornapályán, elég rendesen odafigyelek az étkezésemre és mégis gond van - mondtam is az orvosnak, hogy mit tehetnék még. 

Mostantól gyógyszereket kell szednem.

Ez egy lassú terápia, tíz évig fog tartani, közben háromszor fognak csontsűrűséget mérni és az eredménye az lesz, ha nem romlik tovább. Ne keseredjek el, még az is lehet, hogy egy-két százaléknyi javulás (értsd: csontállomány-visszaépülés) is megtörténhet. 

Jó. Akkor hajrá. Keresni másik orvost másodvéleményért, mert ugye egy orvos nem orvos. Időpontot foglalni a fogorvoshoz, mert az ő véleménye kell az egyik gyógyszerhez.

Két hét múlva mehetek hozzá.

Felhívni a gyógytornászt.

Nem vállal ilyen jellegű problémát, de adott javaslatot, hogy kihez forduljak.

Még nem hívtam fel a másik gyógytornászt. Még nem kerestem másik orvost. A kiváltott gyógyszereket még nem kezdtem el szedni. Visszavettem a mozgásból, minimálisan terhelem gyaloglással a térdem. Felhívtam Ágit, az unokatestvéremet, aki mindent tud rólam, még a legsötétebb gondolataimat is, mert ő is pont olyan, mint én, csak ő orvos mellett dolgozik, tehát nyilván több köze van az egészségügyhöz, mint nekem. Elmondta a saját történetét (nekem mindig mindenki elmondja a sajátját, akkor is, ha én hívom a sajátommal)  és jót nevettünk, amikor azt mondta, hogy ez legyen a legnagyobb gondom. Mondott jó példákat és jól elvette a nyomasztó élét az egésznek.

Legalábbis egy darabig. Legalábbis azt hittem.

De továbbra is nyomasztóan fájt a térdem, a reumatológus után pedig a torkom és a fülem is elkezdett nagyon fájni. A fülemet három napon át folyamatosan melegítettem itthon sóval,  a munkahelyemen pedig forró zselével és a meleg sapka se nappal, se éjjel nem került le a fejemről. Egyszerűen nem voltam jól, de úgy hittem, még mindig "csak" a testi érzetek miatt van ez. 

Péntek este telefonon beszéltem valakivel, aki segíteni próbált, utána  sírtam, sokat és nagyon. Fájt a fülem és a térdem is. Szombatra már az orrom is elkezdett kicsit folyni és egy kis köhögés is elő-előjött. De igazából ezek egyike sem indokolta, hogy ennyire ne legyek jól. Szombat este felhívott a családból a másik Ági, a másik lelkitársam, aki szintén olyan, mint én és akivel olvasni tudunk egymás gondolatában is, és újra sokat sírtam. Szívet tépően sírtam. Ő is elmondta a saját történetét, azon már elég jól elnevetgéltünk, de persze aztán sírtunk is egy alaposat. Beszéltünk arról, hogy ez egy gyász, meggyászoljuk azt, ami az új helyzettel elmúlt, de meggyászoljuk azt az illúziónkat is, hogy készen állunk a problémák megoldására. Nem állunk készen.

Előbb a dolgoknak ki kell fájni magukat és ... és ebben maradtunk. 

A telefon után felhúztam magamra a hatodik pulóvert (igen, jól olvastad)  és csaknem ráültem a forró radiátorra, majd bevettem egy Algopyrint. 

És jót aludtam.

És reggel úgy ébredtem, hogy kicsit náthás vagyok és köhögök ugyan, de nem fáj sem a fülem, sem a térdem.

És jobb lett a kedvem is.

Mi történt?

A reumatológus után három napig nem engedtem a lelkemet érezni. Csak a testem érzett és csakis a fájdalmat. Aztán a sok sírással utat tört magának a lélek fájdalma is. Nem mondom, hogy már kifájta magát, mindenesetre jobban vagyok.

Beszélnem kell a gyógytornásszal, változtatni kell a mozgás-szokásaimon, új tornát kell betanulnom. Be kell venni a gyógyszereket. Keresnem kell egy másik orvost. Változtatnom kell magamon és a sehová sem vezető folytonos aggodalom helyett az életörömre kell figyelnem. 

Hogyan is mondta Micimackó?

Egy dal, ami sokkal több, mint egy dal.

"Lekapcsolom a villanyt a fejemben. Egy dal, ami méltó a csendhez. Meditációs objektum, ahogy Hamvas Béla mondaná. Hangtájképek, vagy „börzsönyi­zene”, amely a Csóványosból és a Rigó-hegyből lélegzik, ahogy a zenekar tagjai beszélnek a dalokról. „Az irányfigyelés szabadságában (mikor az ember hanyatt fektében, a hasán pengeti a gitárt) szólalt meg egyszer csak a Dal: a Lekapcsolom a villanyt a fejemben című. Megszólalt. […] Megtaláltuk a hangot, és onnantól csak rá kellett hangolódni arra a hangra. Ezen a hangon igazul csengett minden. A Szent Mihály-hegy, a szarvasbőgés s a nagy bonyodalom: az életünk. A zenekar nevét magam választottam; börzsönyi helynevet kerestem, s a Királyrét fölötti tó és kőbánya neve hívódott elő: Bajdázó” – írja Mile Zsigmond.

Nem voltam sokat a Börzsönyben, így a „bör­zsönyi­zenéhez” nem tudok kapcsolódni, viszont úgy érzem, hogy ez csak egy hegynek a zenéje lehet. Mert ez a dal a jelenlét, a szüntelen itt és most. Kortalan és időtlen, az emberen túlmutató.

Ülök lehunyt szemmel, szemlélődöm a dalon. A folyamatos ambienthömpölygés, a basszustartomány, a perkusszív elemek monoton zakatolása, a visszafogott gitár – minden hallgatásra egy újabb részlet jön elő, egy másik oldalát mutatja meg a számnak, és mindig minden a helyén van. A szavak, ahogy peregnek egymás után: „Megszületni a világra gyönyörű / benne lenni a világban gyönyörű / de kiszületni a világból az a szép / elhagyni a csónakot a tengerért.” Tisztán beszélni tiszta dolgokról. Ennél nem lehet sűrűbbre szőni a nyelv szövetét, emberi perspektívából talán csak eddig belátható a szavak horizontja.

Gyomok és gazok között, egy romon ül négy ember, háttérben a Balaton, a Badacsony és az ég. Négy ember – gyorsabbak a romoknál, de még lassabbak a felhőknél. Egymás felé fordulnak, de valahogy mégsem. Lehet, hogy nem is a látható tartományban vannak együtt épp. Ez a videó volt az első találkozásom ezzel a dallal és a Bajdázóval. Úgy éreztem, hogy mindig is ismertem ezt a dalt, talán mert az egyénen túlmutató helyről érkezett. A „nem énnek való vidékről”, melynek számtalan neve van: egység, nem kettősség, határtalanság, azonosság, végtelen. A jelölni szánt dolgon kívül, ami összeköti ezeket a szavakat, mindegyik éppúgy torzít. Mert ami a személyest meghaladja, az az emberi nyelven túl van, erről a szavak szintjén szólni: létrát adni a madárnak, pohár vízzel kínálni az óceánt.

„Az itt-következők nem újak, nem is ré­giek: megfogalmazásuk egy kor jegyeit viseli, de lényegük nem-keletkezett és nem-múló. Aki a forrás­vidéken jár, mindig ugyane virágokból szedi csokrát” – írja Weöres Sándor A teljesség felé bevezetésében. Lehet, hogy erről a dalról is valójában csak ennyit érdemes elmondani. Minden más, ami itt le van írva: létrát adni a madárnak, pohár vízzel kínálni az óceánt."

Forrás: https://kronika.hu/cikk/egy-dal-lekapcsolom-a-villanyt-a-fejemben/