Nem vagyunk a konyha rabjai, de enni nagyon szeretünk, ezért általában úgy szervezzük a főzéseinket, hogy egyszerre nagyobb mennyiséget készítünk. Ritka, ha nem együtt vagyunk a konyhában, ugyanis egyikünk sem szeret különösebben főzni, mondjuk legyen a kedvünk egy tízes skálán négy pontos, de a kettőnké már összeadódik, az ugye nyolc pont, ennyivel már kitartunk addig, amíg elkészül az étel.

Úgy szoktuk, hogy kitaláljuk, mivel akarjuk telefőzni  a fagyasztót  és az  a nap, amikor megfőzzük, arra van szánva. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy napokig beszélünk arról,  mit szeretnénk enni és tényleg azt szeretnénk-e vagy inkább legyen valami más, aztán ha eldöntöttük, mi legyen, bevásárolunk hozzá egy halom alapanyagot, mert ha már egyszer csináljuk, akkor csináljunk eleget és következik a jól bevált munkamegosztás. Nem szólunk bele egymás részfeladatába, összehangoltan tesszük a dolgunkat. Közben szól valami munkadal is, hogy a munkakedvünk biztosan kitartson, legalább addig, ameddig feltétlenül szükséges.

A toroskáposztát egy ideje már emlegetjük. Jó lenne, jó lenne, de majd inkább legközelebb, így voltunk vele heteken keresztül. Ma bónusz napunk volt, mindkettőnknek egy kicsit korábban kezdődött a hétvége és csütörtök este meg is hoztuk a döntést: megfőzzük végre azt a toroskáposztát, ami után olyan régóta olyan nagyon vágyakozunk. 

A hozzávalókat délelőtt megvásároltunk és egy könnyű ebéd után vettünk egy nagy levegőt és hozzá is kezdtünk az alkotáshoz. A kettőnk összeadott kedve most sem volt több nyolcnál, ráadásul gyorsan ki szokott ütközni köztünk az ősi ellentét is. Régi témánk ugyanis, hogy nem értünk egyet a toroskáposzta mibenlétével kapcsolatban, mert mindketten máshogy képzeljük el a végeredményt és ezért még sosem sikerült a tökéletest, a mindkettőnknek tökéletest elkészíteni. Ez az egyetlen étel, aminek készítésekor folyton beleszólunk egymás munkájába, szóval, legyünk őszinték, a toroskáposzta készítése nálunk a borotvaélen való táncolást jelenti a békességet tekintve.

Ma nem így volt. Ma hallgattuk a Kárpátiát és főztünk. Együtt, nyugodtan. Legfeljebb a Trianon-témát pendítettük meg időnként egymásnak a "milyen legyen a tökéletes toroskáposzta és te hol rontod el" problémája helyett. 

Ma sikerült megalkotni a tökéletest. Azt a bizonyos  Michelin csillagost. Hogy ez a tökéletes alapanyagoknak, a méregerős csípős paprikának vagy a munkadalként hallgatott inspirálóan hangos és harcos figyelemelvonó  Kárpátiának köszönhető, vagy valami másnak, az most mindegy is.

Annyit főztünk, hogy legalább húsz embert jól tudnánk lakatni belőle és garantáljuk, hogy a vendégeink nem hazamennének vacsora után, hanem hazagurulnának és jó sokáig emlegetnék, hogy ilyen jót még életükben nem ettek.

De nehogy elgyertek! Magunknak főztük!