Ez a kis történet tegnap a futópályán esett meg. Úgy látszik, mostanában az élményeim között ez a hely felülreprezentált, ami nem csoda, hiszen nem megyünk, mert nem is mehetünk a helyi erdőn kívül szinte sehová. Azt nem mondom, hogy a legjobb dolgok ott történnek, de azt igen, hogy az erdő szelleme tud valamit. Valamit nagyon tud.

Mert ott, az erdő mélyén nincs probléma. Ott csak az van, hogy mély levegő-szúr az oldalam-mély levegő-gyerünk tovább. Amíg bent vagyok az erdőben, addig csak én vagyok meg az erdő. A probléma nem jön be velem. Kint marad az erdő szélén és általában duzzogva megvár. 

Tulajdonképpen mindig megvár, mert a problémák már csak ilyen makacs dolgok. Amelyik nem vár meg, az vagy nem is volt igazi, vagy  közben megoldotta magát.

Tegnap egy feszült délelőtt és egy nagyon jól sikerült délután után mentem ki akkor, amikor már inkább hazafelé kellett volna jönni, de örömmel láttam, hogy az alkonyodás ellenére jó sokan vannak még. A problémát a szokott helyen hagytam, megigazítottam a futódzsekimet és hajrá. Nem tudom, honnan volt erőm, de valahogy a szokottnál sokkal gyorsabb tempót vettem fel és azt tartottam is. Az első kör után szembejött velem egy futótárs, akiről úgy tudom, hogy évek óta eredményes sportoló és akinek a futása mindig tetszett nekem. Nem gyors, nem sprintelő, hanem inkább egyenletesen, szépen fut olyan távokat, amelyektől én nagyon messze vagyok. Olyan messze, amit a Makó-Jeruzsálem viszonylat is csak alulról karcol. 

Amikor elhalad mellettem, általában kicsit lassít, köszönünk és egy-két szót mondunk is ilyenkor egymásnak, most is így volt és most én kezdtem. Amit én itt csinálok, az szerinted már futás? - ezt kérdeztem.

Igen, mondta, persze, hogy az. Majd elhaladt, megfordult és visszaszólt: igen, mindenképpen futás.

A következő körömet úgy tettem meg, mintha szárnyaim nőttek volna. Közelebb jött Makó és nem tűnt most már  elérhetetlennek Jeruzsálem sem. Futónak éreztem magam, igazi futónak. Lassan futok, de futok!

Újra szembejöttünk egymással és ő folytatta: Látod, én is lassan futok és te alig futsz lassabban.

Erre nem tudtam mit mondani, mert a tüdőmben már nem volt kapacitás arra, hogy megszólaljak, de a szívemet elöntötte a hála és a legédesebb mosolyomat küldtem felé.

Annyira, de annyira hálás vagyok neki és ha egyszer híres senior futó leszek, minden interjúban el fogom mondani, hogy az eredményeimet a kitartásomon kívül neki köszönhetem. Egy jó pillanatban kimondott jó motivációs mondatának. Vagy nevezzük egyszerűen igazságnak.

Editnek.