Vannak napok, amikor azt hiszed, a munka frontján csoda történt. A határidős dolgaiddal délre utól tudtad magad érni, ebéd után már az alagút végét is látod, vagyis látod, hogy az aktuálisokkal is végezni tudsz kora délutánra, tehát elkezdesz örülni és nagyívű tervet készíteni, mit fogsz kezdeni a hirtelen rád zúduló rengeteg szabadidővel.

Mosolyogva elképzeled, mivel töltöd majd a délutánt, mit csinálsz este, szigorúan csak a semmittevés jegyében. Tehát nem fogsz csinálni semmit, csak pihensz.

És akkor kapsz egy emailt. Még meg sem értetted, mit kell tenned, csak azt, hogy a feladat sürgős, amikor már ott a következő email egy újabb feladattal. Azt sem érted. Telefonos segítséget kérsz.

És ezzel kezdetét veszi egy kommunikációs cunami, mert kiderül, hogy akit hívtál, ő sem érti, de legalább  van egy ötlete, hogyan kellene utána járni, de aztán az is tévút lesz. Következik a  messenger és a kérdések csak jönnek és jönnek, megállíthatatlanul.

Már tudod, hogy a nagyívű délutáni és esti semmittevésednek lőttek.

De nem oda Buda!

Azt hiszed, a feladat nem vár meg?

Azt hiszed, az azonnal az tényleg azonnal?

Mit is tanultunk a problémamegoldásról? Az a probléma, ami nem oldja meg magát, nem érdemli meg, hogy foglalkozzunk vele. És most te nem is foglalkozol vele tovább, hanem meglátogatod az anyukádat, aztán lefutod a távodat a futópályán, utána lezuhanyzol, majd reménykedve leülsz a laptop elé.

Nézed, mi lett a problémával. Reméled, hogy már a nyomát sem találod. 

Tulajdonképpen nem csodálkozol, hogy de. A probléma megvárt, sőt, nemhogy nem oldotta meg magát, még szép nagyra ki is kerekedett. És most, hogy már  este 7 óra elmúlt, teljesen reménytelen és esélytelen megoldani. Majd holnap. 

Azt hiszed, holnap könnyebb lesz?

Én nem hiszem. Vagy tudod mit? Mégis inkább elhiszem.

Mert lehet, hogy a problémák éjszaka oldják meg magukat. 

Nem lehet, hanem biztos. Aludj csak, én álmodom.