...akkor fáj a fog, vagy a torok, vagy a homlok, mondjuk így, ebben a sorrendben. Időnként a fülem is jelez, csak hogy el ne feledkezzek róla.

Mert tavasz van és ilyenkor az ember könnyen elfeledkezik dolgokról. Máson jár az ész, az érzelmek és a kirobbanó hormonok, és mintha az én eszem is éppen azon járna. Időnként figyelmeztetést kapok hát, pl. a fülembe egy apró, finom kis dobhártya-rezegtető robbanást. Ez csak egy pillanat, tartós fájdalmat már nem okoz, arra viszont pont elég, hogy az ész, az érzelmek és a hormonok, így, ebben a sorrendben  visszarobbanjanak a helyükre.

Bezzeg Corka macskánk, ő aztán példamutatóan éli a tavaszt. Udvarol, sütteti magát a napon, lustán nyújtózkodik és úgy néz rám, mintha engem is meg akarna hódítani. A kipárnázott széket bizonyára már nem tartja becses testéhez méltónak, ezért kifinomult ízléssel a terasz asztalára, annak is a közepére helyezte át a szálláshelyét.  Most még megteheti, de ha igazán jó idő lesz és kint ebédelünk a teraszon, akkor majd megharcolunk a jó helyért.

Ez a kandúr tud élni.

Én is tudnék, ha nem volna éppen tavasz.

Mert ha tavasz, akkor szénanátha. 

Ha szénanátha, akkor permanens nyűglődés ötszáz darab papírzsebkendővel, jóféle orrcseppel, szemcseppel és mostanában már fülcseppel is.

Szerintem én így tiltakozom a tavasz ellen. Vagy inkább a tél elmúlása ellen. Corka ellen.

Vagy nem is tudom, mi ellen.