Pihenni nem könnyű, de szükséges. Hogyan pihenek én? Így is, úgy is, de tulajdonképpen nem könnyen.

Itt van például mindjárt az alvás, amivel nincs problémám. Könnyen elalszom, felébredés nélkül végig tudom aludni az éjszakát, 8-9 órát is akár. Azt gondolhatnánk, hogy ilyen sok és mély alvás után reggel tettre készen ébredek, kiugrom az ágyból, alig várom, hogy induljon a nap és ide nekem az oroszlánt is.

Nagyon nem így ébredek fel. Nem is ébredek, inkább csak lassan és lustán ébredezek és még gondolataim sincsenek. Gyakran fél órát is hagyok magamnak erre az álom és ébrenlét közötti lebegésre, aminek a vége felé megérkezik a kínzó gondolat is: fel kell kelni. Szó nincs tettrekészségről, szó nincs ágyból való kiugrásról.

Feltápászkodásról van szó.

A délutáni szieszta a jó Isten találmánya. Imádom. Nem mindig tehetem meg persze, de amikor igen, akkor megadom a módját. Elindítom a lejátszón az autogén tréninget és teljesen kikapcsolok. Nem gondolok semmire, hallgatom és figyelem az instrukciókat egy darabig, aztán el is alszom. Tizenöt-húsz perc az egész, de órákkal ér fel.

Az autogén tréningbe nem kellene belealudni, nem erről szól, nem erre szolgál. Pihenni tanít, kikapcsolni, megnyugodni és lecsillapodni. Ezt mind pár perc alatt el tudom érni én is, de az éber állapotú pihenést nem. 

Jól lehet pihenni erdőben, parkban, vízparton. Biztos jó lehet, de nekem eddig ez is nehezen sikerült, mert az aktivitást és a pihenést eddig nehezen tudtam szétválasztani. Ha a hegyekben voltunk, ott késztetést éreztem arra, hogy menjünk fel, fel, egyre feljebb. Ha erdőben, akkor meg egyre beljebb. A vízparton? Kerüljük meg a tavat, menjünk fel a gátra, menjünk be az ártéri erdőbe! Most vagyunk itt, most menjünk! Elvesztegetett időnek éreztem, ha csak úgy "ott voltunk, ültünk és néztünk".

Na, most már ez nem éppen így van. Ahogy egyre nehezebben megy az aktivitás, egyre inkább igényeljük a csak "ott legyünk, üljünk és nézzünk"  passzivitását. Az aktív pihenés nekünk nem pihenés. Talán öregszünk, de  mostanában egyre inkább pihenni vágyunk, passzívan, egyre passzívabban. Ülni és nézni a tavat, a folyót, a patakot, a hegyeket és az erdőt. 

Ha most választhatnék egy helyet, ahová elmennék pihenni, az Székelyföldön lenne, valahol Gyergyóban, fent a havasokban, egy erdő közepén, egy biztonságos vadászházban. A ház körül 20-30 méternyi tisztás lenne, azon túl kezdődne a sűrű erdő. A szobánk az emeleten lenne és tartozna hozzá egy pici erkély. Oda kiülnék és egy távcsővel onnan néznék szerteszét.

Úgy másfél hétig.

Reálisabbnak tűnik egy horgásztanya. A nádas rejtekében üldögélnék. A továbbiakban ugyanaz.