A hírek elől nem akarom elfordítani a fejem. Tudni akarom, mikor mi történik, ezért az általam fontosnak és hitelesnek tartott híroldalakat legalább óránként átpörgetem. Ez egy túlzás, tudom, elég lenne naponta mondjuk háromszor.
Az esti egy órás tornám alatt mindig valamilyen podcast-et hallgatok. Mostanában külpolitikai elemzőket, nemzetbiztonsági szakértőket választok a tornám idejére, és ez is nyilvánvalóan túlzás. Gondolj csak bele: esténként olyan fél kilenc körül elhelyezkedem a tornaszőnyegemen, elindítom a podcast-et és elindítom a mély levegő, feszítés, kifújás és nyújtás köröket, és amíg lihegek és szuszogok, közben a háború okait és esélyeit latolgatják általam nagyra tartott okos szakértők.
Aztán mi van még?
Ó igen, ha egyedül ebédelek, ilyen ugyan ritkán van, de ha mégis, akkor az asztalnál nem vagyok egyedül. Ott vannak velem a külpolitikai elemzők, és szintén podcast-eken keresztül mutatják, magyarázzák, merre tart a világ. És a világ rossz irányba tart. Én pedig közben csak nyelem az ebédemet és minden falat megkeseredve megy le a torkomon.
TV-t nem nézek, rádiót nem hallgatok. Nem akarok elbújni a hírek elől, tájékozódom hát onnan, amit választok. Nem ezzel van a baj szerintem, hanem azzal, hogy alig, vagy egyáltalán nem tudok az információvadászattal leállni.
Pedig le kell. Vagy legalább ésszerűbben kell tenni. Ha ideje van a tornának, akkor torna van és teljes odafigyeléssel. Ha ideje van az ebédnek, akkor eszünk és azt is teljes odafigyeléssel. Benne lenni a pillanatban. Tudom.
Van olyan, hogy benne vagyok a pillanatban és ilyen szinte mindig az erdőben van. Ott nincs háború, ott nincs baj, ott csak az erdő van és a lépteim az avaron. Az erdőben az erdőt hallgatom, nézem, tapintom és szagolom. És amíg ott vagyok, addig távol kerül tőlem minden más.
Élj a most-ban, mondogatom magamnak. Élj a pillanatban, ágyban és asztalnál, vagy a francia szótárfüzettel a kezedben. Élj a pillanatban, amikor tíz percre kiülsz a kertbe és az arcodat a napfény felé fordítod. Amikor simogatod az anyukád kezét vagy beszélgetsz a szomszéddal.
Élj a most-ban és ne halogass! Ne mondd, hogy majd holnap megteszed, megmondod, megcsinálod, megírod vagy felhívod. Tedd meg most.
Persze.
Innen már csak egy lépés, hogy éljünk a mának. Élvezzük, amit és amíg csak lehet. Süteményt rendelünk és megesszük a második tábla csokit is. Választunk egy filmet, közben olyan közel ülünk és bújunk egymáshoz, amennyire csak lehet. Vígjátékot nézünk vagy Fábryt és Badárt hallgatunk.
Szeretsz és én vagyok az életed értelme? Igen, szeretlek és te vagy. Lesz béke? Persze, hogy lesz. Biztonságban vagyunk? Persze, igen. Fogd meg a kezem. Itt nem lesz háború, ugye? Persze, hogy nem lesz. Mondd még egyszer. Nagyon gyerekes vagyok? Igen. Ölelj meg.
Ez így végtelenítve.
Persze.
Néha egyszerűen csak elbújni volna jó.