Elképesztő, mennyi örömöt tud nyújtani egy pici kert, nem is hinnéd. Persze most nagyra vagyok magammal, mert majdnem teljesen kész vagyunk a tavaszi (alap)kertrendezéssel és most naponta többször is kimegyek gyönyörködni, nem csak a munkánk eredményében, bár elsősorban abban, hanem a növények élni akarásától is oda vagyok meg vissza. 

Csak egy példa.

Képzeld el, tavaly, de lehet, hogy inkább tavalyelőtt, már nem emlékszem, ajándékba kaptam három kis cserépben nevelt nárciszt, de az is lehet, hogy jácintok voltak. Bent tartottam a szobában, amíg el nem virágoztak, aztán azzal a szándékkal tettem ki cserepestől a kertbe valahová, hogy majd ősszel elültetem őket.

Később teljesen elfeledkeztem róluk. Tavaszra jött a nyár, nyárra jött az ősz és a tél, így forgott az évkerék szépen egyszer vagy talán kétszer is körbe. A kis nárciszok, vagy jácintok magukra hagyottan vegetáltak valahol, számkivetetten.

Tegnap, amikor a teraszt rendeztük, egy kupac lim-lom között elém kerültek a mostanra teljesen kiszáradt hagymák. Nyilván valamikor kivettem őket a cserépből, hogy majd elültetem, aztán gondatlanul ott hagytam és elfelejtettem az egészet. Gondolj bele, micsoda időjárási viszontagságoknak voltak kitéve egy vagy akár két esztendőn keresztül. Eső áztatta, nyári hőség szárította, téli hideg fagyasztotta, és ők csak vártak. Várták, hogy majdcsak lesz velük valami.

Mostanra annyira összeszáradtak, hogy el is indultam velük a komposztáló felé, hiszen meg sem fordult a fejemben, hogy élet lehet bennük. Csak megszokásból forgattam a kezemben a töpörödött hagymákat és - ahogy Fábry mondaná -, gondatlanságom tudatának teljes zárójelbe tétele mellett, vagyis minden különösebb  bűnbánat nélkül vetettem rájuk néhány pillantást. 

És mit láttam?

Mindhárom hagyma kihajtott. A szinte összeroppanthatóan csontszáraz, látszólag reményvesztett hagymák mégsem adták fel és a párás levegőből, őszi-téli csapadékból, már amennyi érhette őket egyáltalán, összeszedtek egy keveset és erőre kaptak. Három csontszáraz hagymából előtört az élet. Az Élet. A most még  aprócska, fél centit is alig elérő zöld hajtások jelezték a bánatosan várakozó hagymák vágyát az életre. 

Hát komolyan, majdnem elsírtam magam. 

Hazavártam a férjemet, aki nem mondta, hogy látod, látod, ha gondosabb(ak) lettél/lettünk volna...

Nem mondott semmi ilyet, csak velem együtt örült. A kis hagymákat nagy figyelemmel a puhára fellazított földbe tettem, előtte megsimogattam, utána pedig még jól meg is locsoltam őket. Ma reggel az első utam bűntudattal, a már nem zárójelbe tett gondatlanságom tudatával jól megterhelve hozzájuk vezetett. 

Nem, ma reggelre még nem történt semmi, vagyis semmi szemmel látható. De szeretném hinni, hogy a mélyben azok a kis töpörödött hagymák most hálásan simulnak össze az enyhén nedves, finom, laza földdel és boldogan adják át magukat a növekedésnek. Nem azért, mert én megérdemlem, hanem mert "az élet él és élni akar".

A képen egy örökzöld kecskerágót láthatsz, a kis hagymák ugyanis nem voltak fotózható állapotban. De ez a kecskerágó is példamutató. Úgy hajt, mintha az egész kertet el akarná foglalni, hogy harsogó zöldjével minél nagyobb területen hirdethesse a reményt: látod, mégis tavasz lett, látod, pattannak a rügyek, látod, újraindította magát az élet.

És meglátod, béke is lesz. 

Nagy öröm a kiskert, na.