Ahogyan az ősszel radikálisan visszametszett levendulánkban nem láttam akkor a tavaszi újrahajtás és a rengeteg virág ígéretét, úgy nem láttam optimistán a saját tavaszomat sem. Nem hittem volna, hogy egyáltalán kihajt a levendula és nem hittem volna, hogy igazán lesz okom örömre nekem is. Egyik bajt követte a másik, egyik döntéshelyzetet a másik, és feladataim is lettek hirtelen bőven. 

Pedig bízhattam volna abban, hogy a rossz után jön a jó és sok rossz után egyenesen a rengeteg jó, de amikor benne vagy nyakig a rosszban, te sem tudsz erre gondolni.

Vagy igen? Hogy csinálod?

Mert én csak próbáltam elviselni a helyzeteket egyiket a másik után, és egyszer csak tényleg jobb lett valahogy.

A tavasz meghozta az én örömömet is és nem csak a telebimbós levendula okán. Sosem volt kedvencem ez az évszak, de az idén valahogy több jó dolgot tudok kapcsolni hozzá, mint eddig, úgyhogy most barátok vagyunk.

Május 31-én dolgozom utoljára aktív munkavállalóként. Húsz nappal ezelőtt elkezdtem a  visszaszámlálást és egyre türelmetlenebbül, határtalan örömmel várom a végét. Várom a megérdemelt pihenést, a nyári láblógatást, a nyaralást, a kirándulásokat, a koncerteket és a szabadtéri színházi programokat. Várom a nyugdíjas éveket. 

Jó lesz, és most is jó. Várni valami elképzelt, de hamarosan nagyon is valóságos örömre, az maga a késleltetett öröm. Ha már május a szerelem hónapja is, ugye.

Szóval igen, öröm van. Több szempontból is nagyon nagy öröm.

De ilyenkor mindig megszólal egy figyelmeztető csengő a fejemben, hogy vigyázzak, nehogy korai legyen az az öröm.

Neked is megszólal? És hogyan hallgattatod el? Én például úgy, hogy  gyönyörködöm a virágzásra kész levendulánkban és rengeteget énekelek mostanában. Például Tolcsvay Bélát: